A vérgróf című regény vérpezsdítő lektűrt ígér: ahogyan a borítója kinéz, amilyen ajánló szövegek körbeveszik. Profi munka eme kivitel. Szeretem az igényes lektűrt. Megvan a maga jól körülhatárolható haszna és feladata a könnyű olvasmányoknak is. De vannak vele kapcsolatban konkrét elvárások. Miszerint legyen érdekes, érdekfeszítő, izgalmas, fordulatos, érthető – nagyjából ilyesmik. A vérgróf című regény azonban nagyon nem ilyen. – Kritika Benedek Szabolcs A vérgróf című kötetéről (Budapest, Libri Kiadó, 2012)

 

A vérgróf című regény vérpezsdítő lektűrt ígér: ahogyan a borítója kinéz, amilyen ajánló szövegek körbeveszik. Profi munka eme kivitel. Szeretem az igényes lektűrt. Megvan a maga jól körülhatárolható haszna és feladata a könnyű olvasmányoknak is. De vannak vele kapcsolatban konkrét elvárások. Miszerint legyen érdekes, érdekfeszítő, izgalmas, fordulatos, érthető – nagyjából ilyesmik. A vérgróf című regény azonban nagyon nem ilyen.

Pedig balgán azt is gondolhatnánk: a lektűr írása elsajátítható mesterség. Nem kell ihletett alkotónak, született tehetségnek vagy nyelvzseni szépírónak lenni ahhoz, hogy ilyesmi létrejöjjön. Elég tehát valami jó ötlet, néhány ismerős karaktertípus, néhány sztereotípia, erőteljes és fordulatos cselekményvezetés s végül valami boldog, édes-bús vagy éppen sokat sejtető megoldás. Vagyis ha a tökéletes műalkotás titka még nem is, de a derék mestermunka receptje már ismert. A vérgróf című regény azonban nem, vagy bosszantóan rosszul alkalmazza a lektűrtől elvárható bevett és biztonságos kliséket. A „székesfőváros utcáin arat a halál”, ahogy mondani szokás, mégsem érezhetünk semmiféle izgalmat, borzongást: kifejezetten unalmas, kiszámítható, túlírt regényt olvashat az, aki végig bírja magát rágni ezen a majd 500 oldalnyi banális szövegen.

A regény egyik alapszituációja klasszikus: misztikus alak mozgatása egy új kontextusban. A másik szintén: egy letűnt világ valós és fiktív alakjainak, jellegzetes élet- és sorshelyzeteinek megidézése, ismertnek vélt dolgok profán, és ezáltal újszerű bemutatása. A Vérgróf című regény mindezek összekapcsolására a 20. század első évtizedének (1910) Budapestjét választja. Végre egy újabb hazai vámpíros regény, amely az elvárható fordulatosság és vérivás mellett a magyar századelő világára és alakjaira irányítja a figyelmet, ahol a klasszikus magyar irodalom tankönyv ízű unalmas alakjai (Bródy Sándor, Molnár Ferenc, Ady Endre) eleven életre kelhetnek, s végre ifjainknak nem hevenyészett fordításokat kell olvasniuk (mint a Twilightot fordító Rakovszky Zsuzsáét), hanem igazi magyar mondatokat. A nosztalgikus, kávéházi békeévek, a modern magyar irodalom aranykora és a manapság oly divatos és kelendő vámpíriáda együttese tehát életrevaló elgondolásnak tűnik.

A városban prostituáltakat gyilkolnak meg brutálisan. Ezzel egy időben titokzatos úriember érkezik Bécsből, hatalmas utazóládákkal: Rákóczi Lipót, Saint-Germain és Sárospatak grófja. A gyilkosságok ügyében Mihucz Ervin, a migrénjével bajlódó újdonsült nyomozó kezd privát nyomozásba, s közben ártatlanul beleszerelmesedik Sárába, a jobb sorsra érdemes utcalányba. A másik főhős egy újságíró, aki nagy magyar író szeretne lenni. Szállási Titusz, alias Szabó Béla érthetetlenül bizalmas barátjává és famulusává válik a Budapestre érkezett fura idegennek, aki kezdettől fogva nyilvánvalóvá teszi előtte, hogy már több száz éves, s akinek már minden szempontból halottnak kellene lennie; csak a vak nem látja, mennyire irreális ez a figura, de Titusz igazán nem lepődik meg, mivel csak a regény végén jöhet rá a szörnyű igazságra. Miután – a szereplőket leszámítva – az olvasó előtt teljesen nyilvánvaló, hogy ki is a vérgróf, már csak az nem érthető, mi okoz majd itt bármiféle izgalmat.

A csavar az volna, hogy a vérgróf még nem is vérgróf igazán – azaz ebben a vámpíros regényben nincs egyetlen igazi vámpír sem –, hanem csak démonaival (ez esetben: a teljes vámpírrá válással) küzdő okkult világfi. Rákóczi Lipót maga is csupán egy szerencsétlen áldozat, akit egykor megharapott egy vámpír, s igazából a mások által kiontott vért kénytelen lefetyelni. A valódi gyilkos, akiről nem is sejtenénk, hogy gyilkol (pedig anyukája, szabadkőműves neveltetése és a Macskafogóból ismert Teuffel nevű irodai lakótársa miatt eleve gyanús lehetett volna): Mihucz kartárs. Klasszikus hermeneutikai csavar, önmaga után sikertelenül nyomozó nyomozó, aki a szörnyű felismerésre mégsem jön rá, hiába olvassa el korábban Dr. Jekyll és Mr. Hyde történetét, mert anyukája még időben jól kupán csapja egy serpenyővel, hogy így mentse meg Sárát, a prostituálttá vált vidéki kislányt. Minderre azonban nem a cselekmény valamiféle hidegrázós, metafizikai borzongást okozó döbbenetes fordulatai, nem valamiféle intellektuális, ismeretelméleti machinációk során jöhet rá az olvasó, hanem egyszerűen közlik vele. Az auktorális elbeszélés miatt mindenről van tudomásunk, a rejtélyek a regény végén gyorsan, bármiféle dramaturgiai előkészítés nélkül tárulnak föl. Valójában nincs min elgondolkodni, nincs min borzongani, nincs miben gyönyörködni (még a mondatok szintjén sem).

Mindez valamiféle szellemes irodalmi tréfa volna netán? A peritextusok alapján ígért vámpíros thriller csak álcája valami másnak? Olthatná esetleg ironikus olvasással is szomját a csalódott és megtévesztett olvasó? Persze, akár ez is lehetséges volna: a századelő valós irodalmi alakjai közé keveredő, egyenesen Molnár Ferencbe belebotló hősöket egyaránt a művészet és a szerelem, a megismerés, a megértés, a feltűnés, a siker és a kiemelkedés vágya vezeti. Az olvasás és az írás dühének ily mértékű kiterjesztése, ahogyan az a regényben van, akár egy groteszk, mulatságosan önironikus szövegjátékot is eredményezhetne, s erre nyomokban mintha lenne is utalás. Csak hát ehhez meg igazi humor kellene, szellemesség, vagy némi szatirikus hangvétel. A regényalakok naiv idiotizmusát azonban nehéz ironikusan szemlélni, s leginkább csak kínos mosoly facsarható ki az olvasóból. És ha már a rózsakeresztes vagy vámpíros, irodalmi allúziókkal, nyomozással, misztikus filológiával való kétértelmű játékot kíván valaki folytatni, akkor Szerb Antal Pendragon legendája vagy Szécsi Noémi Finnugor vámpírja lehetne a kiváló hazai példa a gótikus és a vámpírregények élvezetes szatírájára.

Az önironikus szerzői önreflexió színreviteleként lehetne érteni mondjuk Szabó Béla (alias Szállási Titusz) saját drámájáról (Az áruló) Etelkának adott hitvallását:

 

„– Ezt maga írta?

Kétségkívül buta kérdés volt, ismerte be magában Etelka, ám a társalgást valamiként fönn kellett tartani.

– Igen, én bátorkodtam írni.

– És miről szól?

Szabó Béla nagy levegőt vett:

– Ó, kérem, nem olyan egyszerű azt elmondani…

Ez egy több rétegű, igen sok felé szerteágazó történet, megannyi szereplővel és rengeteg mellékesnek tűnő, de valójában igen fontos cselekménnyel. Amint a címe is mutatja, azt beszéli el, hogy miként áruljuk el és adjuk fel nemcsak a legjobb barátainkat, hanem olykor a saját elveinket is. Hogy úgy fogalmazzak, az emberi esendőségről szól ez, kérem. Arról, hogy milyen rettenetesen gyarlók vagyunk mi valamennyien.

– Szerelem van benne? – Búgta újra Tarnóczay Etelka, mire Szabó Béla ismét elvörösödött.

– Hogyne kérem… Anélkül nem lehet darabot írni.”

 

Nos, igen, A vérgróf, ha nem is hátborzongató, de legalább mulatságos, önreflektáló regény lehetne, de nincs így, a helyenkénti szellemességet lerontja a szellemeskedés, az allúziók direkt lerontása, vagy az intertextusok hiábavaló idézgetése. A vérivástól irtózó Rákóczi gróf például gróf Pongrácz István örököseitől bérli villáját (amely értelemszerűen olyan, mint egy miniatűr várkastély a Kárpátokban, és belülről úgy működne, mint egy apátsági labirintus – persze nem működik úgy, mert nem téved el benne senki). Mikszáth Beszterce ostroma című regényét senki sem olvasta a szereplők közül, így a nyilvánvalóan az olvasónak szánt utalás pusztán elmés jópofaság marad, amely hasznavehetetlenül és kiaknázatlanul hányódik ebben a regényben. Ami pedig már igazi nonszensz – pedig az abszurditásra vagy a groteszk szövegalkotásra eladdig semmi nem figyelmeztetett –, hogy a derék, de kihasznált és becsapott zsidó ügyvéd Goldberg Leó is író akar lenni, mint szinte mindenki más ebben a regényben. Miután rájön, hogy írni mégsem egyszerű dolog (pedig látszólag mily könnyen ment példaképének, Eötvös Károlynak, aki valóban zseniális és lebilincselő módon írta meg a tiszaeszlári vérvád hajmeresztő pertörténetét), egyszerűen főbe lövi magát. Miért is? (Nincs válasz.)

A regény tehát két cselekményszálon fut, amelyek egymáshoz képest időbeli elcsúszásban vannak. Az auktorális szimultán és utóidejű narráció keverése majd szinkronba hozása A vérgróf egyetlen érdemleges és meglepő megoldása, amely ugyanakkor komoly funkcionális problémát is felvet. Tarnóczay Etelka elbeszélt története valósággal önálló életet él, regény a regényben, s valójában semmi köze, vagy inkább csak háttere a cím által tematizált másik, krimiszerű történetnek. Egyetlen funkciója így: megismerni egy deklasszálódott köznemesi család sorsát Budapesten, azt, ahogyan egy rút és vaksi hajadon előbb dilettáns színésznővé, majd luxuskurvává válik. Mindez A vérgróf alapvető problémáját is megmutatja: nincs eldöntve, mi is akarna lenni. Így egyszerre kapunk egy lebutított Molnár Ferenc-féle Budapest regénybe turmixolt suta krimit, komolynak szánt misztikus thrillert, álvámpír- és ironizáló művészregényt szerencsétlen női sorsok ábrázolásával a középpontban, ahol a hősnőt végül is nem Turnovszky Ellának, hanem Tarnóczay Etelkának hívják…

Az auktorális narratíva szinte egyetlen esetben sem különbözteti meg alakjai beszédmódját: nagyjából (néhány felismertető jelnek szánt frázist leszámítva) mindenki úgy beszél, ahogy az elbeszélő. A regény alakjai valószínűtlenek, gyenge papírmassé figurák; nyelvezete terjengős és homogén, néhány lendületesen megírt leírást leszámítva – persze a deskripció hangulatkeltő funkciója egy idő után meglehetősen korlátozott, s ha sok van belőle, az is haszontalanná válik. Már-már kínosan idegesítőek a motiválatlan, túlírt, néha illogikus, sokszor funkciótlan szituációk és párbeszédek, a valószerűtlen nyomozás, a mintaolvasót is kiskorúsító Helénke–tehénke típusú szójátékok. Az egykori Budapest valós alakjai egy olcsó panoptikum viaszbábjai: mindenki bemondja a nevét és aztán arrább sasszézik („Nagyon szép neved van (Etelka) – bólogatott elismerően a tündér. – Engem pedig Hunyadi Margitnak hívnak.”) Ettől és az ehhez hasonló felismerésektől az olvasónak hasra kellene esnie. Mert különben soha sem éri a nagy szembesülések alkalmával se meglepetés, se megrendülés: minden ismert alak olyan, amilyennek közhelyesen tudható. Ady szokás szerint kocsmázik, s mivel táltos lehetett volna, misztikusan megremeg a vérgróf közelében; Bródy Sándor érzékien kezet csókol; Molnár Ferenc pedig állandóan jön és megy, de soha sem mond semmi érdekeset, még egy jó mondatot se. (Leszámítva, amikor ugyanazt mondja a vasalt ingekről, mint Árpád, a főpincér. Na, talán az ilyen szellemes, nem direkt, az allúziókat nem legyilkoló szerzői megoldásokat kellett volna megtartani, hiszen mindez a város egykori világát diskurzív módon villantja fel, azt, ahogyan élet és kávéházi irodalom átjárhatta egymást; ahol már nem tudni, kitől származik egy-egy jó mondat, Árpádtól, a főpincértől, vagy Molnár Ferenctől, vagy a mindezt kis füzetébe lopva lejegyző Krúdy Gyulától.)

A vérbeli magyar vámpír-lektűr még várat magára. Egyetlen biztató kezdeményként így továbbra is Csabai László néhány korai vámpírnovellája szolgálhat (A hiéna reggelije című kötetből), melyek ugyan nem Budapesten, hanem Nyárligeten – Nyíregyházán – játszódnak nagyjából ugyanezen időben. A vérgrófnak azonban hamarosan jönnek a folytatásai. Valójában csupán olvasásszociológiai és marketing szempontból lehetnek kérdéseink. Mégis, kik lesznek azok, akik mindezt megveszik, s rajongással olvassák majd? Vajon érdemes-e továbbra is irigylésre méltó médiakampánnyal vámpír-lektűrként reklámozni valamit, ami nem az?