Az 1954-ben született Alan Hollinghurst a kortárs angol irodalom ismert alakja. A hetvenes években Oxfordban tanult irodalmat, majd ott is tanított egészen 1981-ig, a következő évben pedig a Times Literary Supplement helyettes szerkesztője lett. A szépség vonala című 2005-ös regénye az angol író negyedik kötete, egyben az első magyarra lefordított könyve. A regény számos egyéb díj mellett elnyerte az angol irodalmi élet egyik legrangosabb díját, a Man Booker Prize-t. A díj jogosságát a borítón olvasható lelkes kommentárok is bizonyítják:  „A viselkedések varázslatos komédiája”, „A legjobb mai próza”, „Nem hiszem, hogy felül lehetne múlni…”, és így tovább. Legutóbbi regényét, a 2011-ben íródott The Stranger’s Child-ot (Az idegen gyermeke) szintén Booker-díjra jelölték.

Az 1954-ben született Alan Hollinghurst a kortárs angol irodalom ismert alakja. A hetvenes években Oxfordban tanult irodalmat, majd ott is tanított egészen 1981-ig, a következő évben pedig a Times Literary Supplement helyettes szerkesztője lett. A szépség vonala című 2005-ös regénye az angol író negyedik kötete, egyben az első magyarra lefordított könyve. A regény számos egyéb díj mellett elnyerte az angol irodalmi élet egyik legrangosabb díját, a Man Booker Prize-t. A díj jogosságát a borítón olvasható lelkes kommentárok is bizonyítják:  „A viselkedések varázslatos komédiája”, „A legjobb mai próza”, „Nem hiszem, hogy felül lehetne múlni…”, és így tovább. Legutóbbi regényét, a 2011-ben íródott The Stranger’s Child-ot (Az idegen gyermeke) szintén Booker-díjra jelölték.

Vendég a háznál

Az 1980-as években játszódó regény főszereplője a beszédes nevű Nick Guest, egy húszas éveiben járó londoni ifjú, volt oxfordi egyetemista és „esztéta”, ahogy egyik barátjának apja nevezi. Nick egy volt csoporttársa révén kapcsolatba kerül annak családjával, és beköltözik az apa, Gerald Fedden konzervatív képviselő fényűző londoni házába, belecsöppenve a nagypolitika, a csillogó társasági élet és a finom szövetű társadalmi és érzelmi kapcsolatok világába. Nick azonban mindvégig kívülálló, megfigyelő marad ebben a világban, hisz sem társadalmi háttere, sem mindenki számára nyilvánvaló homoszexualitása nem jogosítja fel arra, hogy egyenrangú félként vegyen részt a család életében. Ő az, akire rá lehet bízni a család neurotikus lányának, Catherine-nek a pátyolgatását, aki nem megfelelő számú meghívott esetén kipótolja a vacsoravendégek létszámát, és aki Feddenék meglehetősen sekélyes környezetében felélénkíti a beszélgetést kedvenc írójáról, Henry Jamesről szóló eszmefuttatásaival. Nick perspektívájából láthatjuk a thatcherizmus tipikus alakjait: a virágzó ingatlanspekuláció során meggazdagodott üzletembereket, politikusokat, szaftos pletykákra vadászó újságírókat, és persze magát a miniszterelnököt, a „Ladyt”, Nick körének legfőbb bálványát, aki a regény folyamán tiszteletét is teszi Feddenék házában. A regény íve Gerald Fedden tündöklését és bukását követi az 1983-as második konzervatív győzelemtől egészen 1987-ig, amikor is Fedden bizonyos „kreatív könyvelési” manővereknek és magánéleti botránynak (titkárnőjével csalja feleségét) köszönhetően hatalmasat bukik. Mivel a házasságon kívüli kapcsolatot – Catherine segítségével – végeredményben, bár akaratlanul, Nick leplezi le, a bentlakó vendégnek távoznia kell a fényűző házból.

A regény második rétegét, amely még hitelesebbé teszi a nyolcvanas évek hangulatát, Nick homoszexuális beállítottsága képviseli. Nicken kívül összesen tíz meleg szereplő jelenik meg a könyvben, akiket nemcsak orientációjuk többé-kevésbé sikeres titkolása köt össze, hanem az évtizedben megjelenő baljós árny, az AIDS fenyegetése is. A cselekmény során négy szereplő esik az új járvány áldozatául. Nick valamilyen szinten ugyancsak kívülálló férfiakkal folytatott kapcsolatai egyben miniatűr társadalmi körképek is: először Leóval, egy középosztálybeli, szigorúan vallásos családból származó fekete fiúval kezd kapcsolatot, majd egy dúsgazdag libanoni üzletember fiával, Wani Ouradival bonyolódik szenvedélyesen szex- és kokainfüggő kapcsolatba, ezen kívül futó viszonyt tart fenn Tristãóval, egy madeirai pincérfiúval is. Mind Leót, mind Wanit végül elragadja a rettegett kór. Pénz, hatalom, birtoklás, AIDS, kokain és az a bizonyos camp életérzés: a regény hamisítatlanul a 80-as évek hangulatát adja vissza.

Az ajtó színe

A könyvet illető csaknem kivétel nélkül dicsérő hangú kommentárok oka minden bizonnyal az, hogy kényes témája ellenére Hollinghurst műve csaknem problémamentesen illeszkedik az angol regény legalább kétszáz éves hagyományába, és a talán két legtipikusabb angol regényforma, az etikettregény (novel of manners) és a nemzetdiagnosztikai regény (condition-of-England novel) kategóriáiba sorolható be. A barokkosan hömpölygő, mintegy ötszáz oldalas regény feltárja azon személyes és társadalmi kapcsolatok finom szövetét, amelyben Nicknek ki kellene igazodnia, és amelyben egy-egy tekintet, megjegyzés, gesztus vagy hangsúly mindig nagyobb jelentőséggel bír, mint a látható, nyilvánvaló felszín. Az etikettregény műfaji sajátosságait egyrészt még inkább felerősíti a felső tízezer társadalmi rétegeibe helyezett cselekmény, melynek csaknem kiismerhetetlen csapdái között nemcsak Nicknek, de magának az ismert konzervatív képviselőnek, Geraldnak is óvatosan kell egyensúlyoznia. Nem mindegy például, hogy a miniszterelnök látogatásakor milyen színűek az ajtók, amelyeket ezúttal kékre kell átfesteni (persze Thatcher észre sem veszi a szervilis változtatást), nem mindegy, milyen sorrendben telepednek a Lady mellé a kanapéra a vendégek, és milyen hosszan beszélgetnek a nagy bálvánnyal, valamint annak is jelentősége van, hogy valakire vagy filmsztárként vagy – a hírre, hogy az illető AIDS-ben halt meg – csak „tévészínészként” hivatkoznak.  Másrészt az említett gesztusok, tekintetek, hangsúlyok észlelésére avagy nem észlelésére éppen a meleg-tematika kapcsán nyílik lehetőség, Nick személyes kapcsolatainak viszonylatában. Itt is, csakúgy, mint a csillogó konzervatív közéletben, finom tagolásokra, osztályozásokra, elfedésekre és felfedésekre kerül sor, így végső soron a titkolózás, a rejtőzködés, a cinkos összekacsintások és a szolidaritás érzése nemcsak Feddenék, hanem Nick homoszexuális világát egyaránt jellemzik. Barátja, Leo például a kézírások alapján osztályozza a hozzá beérkező ismerkedő leveleket, Wani és Nick csupán néhány sokatmondó pillantás útján veszi be harmadiknak Rickyt egy strandon, Nick és egyetemi barátja, Toby pedig gyakran bocsátkozik „tapogatózó” beszélgetésekbe, ahol a ki nem mondott mindig nagyobb súllyal esik latba, mint a látható-hallható mondatok. Ebben a tekintetben a regény meleg-tematikája a szöveg hivatalosabb, etikettregényként való besorolásának ellenpontjaként (vagy tükörképeként) is olvasható. A családban egyedül a vadóc, neurotikus Catherine, Feddenék lánya ragaszkodik ahhoz, hogy kimondassék: a dúsgazdag üzletembereknek semmi szükségük arra, hogy meglévő negyvenmillió fontjukból nyolcvanmilliót csináljanak, miközben egy franciaországi templom felújítására öt frankot adományoznak, valamint brutálisan odavágja a társaságnak, hogy keresztapja nem valami különleges távol-keleti kórban, hanem igenis AIDS-ben halt meg.

Cézanne a hálószobában

A szöveg tehát kapcsolatba hozható más, korábbi angol regényekkel, a fentiek mellett a Ronald Firbank, E. M. Forster és Aldous Huxley által képviselt modernista társadalmi szatírával (nem mellesleg Hollinghurst részben az első két íróról írta a szakdolgozatát), valamint Evelyn Waugh Az utolsó látogatás (Brideshead Revisited) című 1945-ben megjelent regényével, amelyben a főhős szintén „beleszeret” egy gazdag, katolikus családba, annak házába, a család katolikus vallásába, amelyet ebben az esetben Feddenék konzervativizmusa helyettesít. Létezik a nemzetdiagnosztikai regény és a társadalmi szatíra mellett egy harmadik besorolás, amely kisebb megszorításokkal alkalmazható lenne a regényre: a művészregény. Nick Guest – erre utal a cím is – a szépség megszállottja. Egyrészt ideálja Henry James írásművészete (amely a regénynek is egyértelmű előképe), annak barokkos, körmönfont, önmagába tekeredő, az olvasót behálózó szövedéke, amely sokszor többet fed el, mint amit megmutat. Jamesnél, a modernista regény egyik megalapozójánál többet számítanak a leheletfinom lelki rezdülések, mint a kimondott szavak, és ezeket az alig észlelhető folyamatokat James narrátorai az egyre komplexebb regényekben lelkiismeretesen regisztrálják is. Sok helyen történik utalás Jamesre, ezúttal két jellemző mozzanatot említek. Az egyik jelenetben Nick a Wani munkatársaival, Simonnal és Howarddal folytatott beszélgetésben idéz néhány mondatott James homályosan metaforikus mondataiból (pl.: „ami az állát és arcát illeti, a hajnali acél öröméről árulkodott”), amire a többiek nem igazán vevők, ezért „Nick úgy érezte, prostituálja a Mestert”, de azért kimondja, hogy az író szereplői „minél rosszabbak, annál inkább meglátják a szépséget egymásban”. Ez a regény egyik kulcsmondata lehetne. Henry James regényeinek finomságára jellemző az is, hogy amikor politikai összeomlása után Gerald belép egy szobába, az egyik szereplő a fotelban ülve marad, Nicknek pedig egy jelenet jut eszébe az Egy hölgy arcképéből, „amikor Isabel felfedezi, hogy a férje ül, míg Madame Merle áll, és rögtön tudja, hogy intimebb kapcsolatban vannak, mint gondolta”. Nem csoda, Nick éppen James stílusáról írja a doktori disszertációját, hogy Wani és Nick a Mester egyik regényét, a The Spoils of Poyntont készülnek megfilmesíteni, azonban a producerek reménytelenül csepegős hollywoodi filmet akarnak készíteni a szövegből, a tervből pedig végül nem lesz semmi. A Nick által elvontan értelmezett jamesi szépség éles ellentétben áll azzal a gesztussal is, amikor Lord Kessler elővesz egy fényképalbumot, bizonyítván, hogy maga Henry James egykor náluk szállt meg: „grófnők, baronetek, amerikai hercegnők, Balfourok és Sassoonok, Goldsmidek és Stuartok és számos Kessler” néznek vissza Nickre a fotókról.

Maurice könyve

Gerald Fedden és köre reménytelenül pénzcentrikus és anyagias. Általában sok szó esik a művészetekről, műalkotásokról a regényben, de a vendéglátó és előkelő társasága csakis tárgyi szinten képes az értékes alkotásokat szemlélni (ebben a tekintetben nem véletlen az utalás James két regényére, a The Spoils of Poyntonra és a The Outcry-ra). Házassági évfordulójukra például Gerald és Rachel egy eredeti Cézanne-festményt kap ajándékba, amelyet a hálószobába akasztanak ki; Penny, Gerald titkárnője kijelenti, hogy apjának „több tonna Henry Jamese van”, az egyik legironikusabb momentum azonban az, amikor Nick egy, John Berryman költészetéről szóló könyvet tart a kezében, mire az egyik gazdag üzletember felesége, Sally Tipper megjegyzi: „Á, látom, ez Maurice [a férje] könyve…”. Nick először nem érti az utalást, majd Sally tisztázza a helyzetet: „Nem, Maurice a Pegasus [a kiadó] tulajdonosa…”. Ebben a tekintetben Hollinghurst regénye ugyancsak illeszkedik az angol regényhagyománynak abba a vonalába, amely körülbelül már a tizenkilencedik század közepe táján felismerte, az angol feltörekvő középosztály végzete az lesz, hogy a protestáns munkaetikát teljesen kiforgatva, jobban mondva annak már eleve meglévő paradoxonjának csapdájába esve az erkölcsi tökéletesedés helyett egyre jobban ragaszkodik magához a tulajdonhoz, a vagyonhoz, és gyakran embertársait is tárgyaknak tekinti. Erről ír már Thackeray, Anthony Trollope (nem véletlen, hogy Gerald a medence mellett éppen Trollope-ot olvas, Nick pedig Henry James önéletrajzát), George Meredith Az önző című regényében, és John Galsworthy is, aki a Forsyte Saga című családregénye első kötetének találóan a The Man of Property (A tulajdonos) címet adta. Gerald Fedden és köre a Thatcher-korszak legrosszabb értelemben vett tulajdonosai. Nick is birtokolni akar, de kizárólag szellemi, lelki, érzelmi értelemben, azonban ezt a birtoklási vágyat csak emlékein keresztül képes beteljesíteni. Halott szeretőjére, Leóra emlékezve például elképzeli: „szerelmese a házában, s Nick birtokolja mindkettőt, ízlése és vágyódása jogán”. Később elgondolkodik, már félig-meddig búcsúzva a háztól, hogy Eileen, a házvezetőnő „része volt annak a képnek, amit […] a házról alkotott azon az első varázslatos nyáron, amikor birtokba vette”, majd amikor Gerald véglegesen kihajítja a házból, holmiját összepakolva Nick megáll a kandalló előtt, és melléhez szorítja „a tulajdonát”, barátja, Toby bekeretezett arcképét.

A regény címe is a birtoklás és a szépség közötti feszültség kontextusban nyer jelentőséget. A 18. századi angol festő, William Hogarth által definiált „szépségvonal” nem más, mint az úgynevezett szamárhátív vagy pontyhátív („ogee”), a kettős „S-alak”, amelyet például középkori katedrálisok üvegablakain gyakran látni. Ezt a kecses szépségvonalat keresi Nick szinte mindenhol, szeretői testformájában (néha a kokainból kihúzott csíkokban), valamint a Wani és általa közösen alapított igényes, csillogó irodalmi-művészeti újságban, amelynek a címe szintén Pontyhátív. A helyzet iróniája, hogy ezt a szépséget már csak akkor tudja megtapasztalni, amikor a beteg Wani elutazik, és közben megjönnek a folyóirat első számának példányai, amelyeket szeretője már talán soha nem fog megpillantani: „Tényleg nagyon jó volt. Tökéletes, intenzív csillogást testesített meg – fénylett, mint a márvány, a lakk. Csillogásában ott volt az elmúlás”. Ami távozása után Nicknek marad, az a tökéletes művészeti folyóirat stószban álló példányai és a szintén Pontyhátív nevet viselő irodaház, amelynek egyik kis lakásában meghúzhatja magát.

Nem mindegy, hogy

Hogy a címnél maradjunk: „szép”, kecses, barokkosan hömpölygő, és tipikusan „mély” (terjedelmében is, társadalmi merítésben is) angol regényt tartunk a kezünkben, amely mindvégig érzékenyen ábrázolja a főhős lelkében lejátszódó tudatfolyamatokat, mindemellett helyenként meglehetősen brutálisan jeleníti meg a letűnt nyolcvanas évek felső tízezerének politikával, homoszexualitással és kábítószerekkel átitatott világát. Hollinghurst tekergőző, burjánzóan jamesi mondatait (és a Thatcher-éra szlengjét) minden bizonnyal nem könnyű magyarra fordítani, azonban – sajnos itt most terjedelmes helyet kell szentelnünk Berta Ádám munkájának – a fordító minden elképzelhető szörnyűséget elkövetett a regény szövegén.

A magyar kiadás nehéz olvasmány, egyrészt a narrátor részletező megfigyelései, másrészt pedig a fordítás minősége miatt. Ha a fordító vette volna a fáradtságot, és legalább egy angol-magyar nagyszótárt fellapoz, akkor a hibák legalább felét ki tudta volna küszöbölni. Két és fél oldalnyi melléfogást írtam ki, ezeket nem sorolom fel listaszerűen, csak éppen felvillantok néhány ordító hibát. Egy angol regényt fordítónak, aki egy kicsit is járatos az angol hagyományokban, tudnia kellene, hogy a „public school” nem „állami iskola”, ahogy azt több helyen is tévesen fordítja (77, 135, 204, 398) hanem éppenséggel nagy presztízsű magániskola, amelynek például a regény összefüggésében jelentősége lett volna, hiszen a felső-középosztály számára létrehozott ilyen bentlakásos fiúintézmények mindig is a homoszexuális kapcsolatok kialakulásának elsőrendű színhelyei voltak. (Hasonlóképpen a 261. oldalon le nem fordított jelző, az  „Old Harrovian” [pornósztár] egy ilyen középiskolában, a Harrow-ban végzett illetőre utal.) Ezután érthető, hogy a fordító állami iskolákból kikerült „dörzsölt, fiatal melósokról ír” (15), elegáns, fiatal értelmiségiek helyett. Néha tényleg csak egy szótárat kellett volna felütni: a „babilóniai füzetlap” (37) nem más, mint óriási, hatalmas füzetlap. A fordító szerint „[a beszélgetés a fémhulladékról francia nyelven] próbára tette [Nick] corneliusi franciáját” (221), valójában persze Nicknek, az Oxfordban végzett fiatal értelmiséginek a Corneille drámáin edződött franciaságát tette próbára a csevej; a „valaha nagyszabású augustusi apátság” (265) természetesen Ágoston-rendi apátság; a kapuoszlopokat nem igazán serlegekkel, hanem urna formájú szobrokkal szokták díszíteni (292); a „rák módjára haladó beszélgetés” (285) pedig nem egyéb, mint áttételes, a forró kását kerülgető, oldalazó, tapogatózó beszélgetés. Ha már Henry James műveiről van szó, illett volna utánanézni a magyar címeknek: a The Spoils of Poynton bevett magyar címe Poynton kincsei és nem Poynton zsákmánya (212, 247, 388), a The Outcry című regényről pedig néhány másodpercnyi internetes keresés után kiderült volna, hogy nem lehet a magyar címe „A felháborodás” (207), hanem inkább „Kikiáltás” vagy „Kikiáltási ár”, hiszen árverésekről van szó benne. Berta Ádám néha nyelvvizsgára készülő tanulóknál megfigyelhető hibákat vét, amikor szóról-szóra ültet át egy-egy mondatot. Egy fordító nem írhat le olyat, hogy „szájára tolultak az érzelmei” (16); „fel tudok ugrani a buszra” (41); „becsukom a szemem” („szemet hunyok” helyett, 57), „ezzel az ötlettel a fejükben álltak a buszmegállóban” (168), „Wani szex után távoli volt” („távolságtartó”, „rideg” helyett, 200), egy-egy gondolat pedig „megütötte” Nicket („it struck him”,  321, 322) a „meglepte”, „megdöbbentette”, „megrohanta” helyett. Egy teniszmeccs után Rachel így szól férjéhez és annak teniszpartnerének: „Biztos vagyok benne, hogy nagyon jól összeillettetek” (123). Mielőtt a képviselőt homoszexualitással gyanúsítanánk, tudnunk kell, hogy a kifejezés jelentése: „Méltó ellenfelek voltatok”. A fordító valószínűleg nem talált megfelelőbb kifejezést arra, hogy az edzőteremben a férfiak „csapdosták fel-alá a súlyokat” (204), Nicknek az arcára „ég” a mosoly, ahelyett, hogy fagyna (42), egy kisfiú pedig „kétoldalra lógázta a fejét” (218). Az pedig a szimpla figyelmetlenség vagy időhiány számlájára írható, hogy a „régiségkereskedőre” mint szóra így hivatkozik: „ez a két szó” (39; az eredetiben valóban „antiques dealer”). A 60. oldalon Nick angol szakon végzi a mesterképzést, a 140.-en pedig a doktoriját írja, pedig ugyanarról van szó; máshol pedig „fekete elpirulás” (162) szerepel, ami valószínűleg „sötét bokor” lehet, a szövegkörnyezetből ítélve, csak éppen a fordító összekeverte a „bush”(bokor) és „blush” (elpirulás) szavakat. Azt pedig végképp nem tudom hová tenni, hogy nem tűnt fel a fordítónak (vagy a valószínűleg megspórolt lektornak) az, hogy amikor megkérdezi valaki az öreg Pete-ről, hogy „hány éves”, a válasz az, hogy „kicsit maga alatt van.” (130) Logikus, nem? Mintha árnyalatnyi különbség lenne azonban aközött, hogy „How old is Pete?” (Hány éves Pete?) és „How is old Pete?” (Hogy van az öreg Pete?). Összefoglalva: a magyar változat nyekereg, döcög, csikorog, mint amikor a házvezetőnő „a konzervnyitó alá nyekkentette a babot, és megforgatta a fogantyút” (463). Csakhogy Berta Ádámnak sajnos szinte semmit nem sikerült felnyitnia Hollinghurst művéből, ami a magyarra való átültetést illeti. Aki teheti, inkább eredetiben próbálkozzék a regénnyel.   A könyv kiadása egyébként az előzéklap szerint az Európai Unió Kultúra programjának (2007–2013) támogatásával valósult meg.