billegős kacsa, kísértethangok, kifordult – versek

“Rossz a festék,
nem találom el az őzegér színét,
keskeny csík, hasadék, őszi álom,
de szép, ismeretlen dallam,
tapétavágókés mentén szűrődik be fény,
két tenyér nem elég eltakarni, se rongyos
alvómaszk, az intarziás ruhásszekrény
apró hibával nem segít kioltani, kell másik,
barna tölgy koloniál, szélén a spirál
maga köré von hajlékony testeket,
szemük tébolyt kacsint felém.”

billegős kacsa

egy kocka ananászos melba,
mondjuk te vetted nekem, csináljunk úgy.
rögtön kettéharapom, nem szabad megvárni,
míg felmelegszik a folyós része.
édes, most ez a lényeg,
mert lapátolósat játszom, ahhoz kell az édes.
ez egy hülye lapátolós játék, tudom, hogy nem érted.
mint a vízivó örökmozgó kacsa, azt meg én nem értem,
hogy megy a csőréből a hasába, onnan meg vissza,
annyira bonyolult.
ez nem az, a lapáttal egyszerű,
mintha homokot öntögetnél.
a homok itt egy surrender klip, pár zöldalmás cukor,
egy köldökös kép, új zélandos novella, ezeket töltöm beléd
– a normafánál sáros lett a talpam, mint a csajnak –,
aztán nézlek, hogy szólsz-e.
figyelem, te mit öntesz belém,
ha reggel azt mondod, legyen jó napod,
azt jelenti, kivonulsz, és nem történik majd semmi jó.
az esetlegesség még szép is lehetne,
van, amikor sok a szépből,
lassan negyed négy,
majdnem kitörlöm az egészet.
aztán mégse, inkább hozzácsűrök egy lehúzó mondatot,
amitől visszavesz a szöveg.
csökken a pátosz, a végére totál semmivé lesz,
frankó volt dugni veled a tetőn.

Kísértethangok

I.

Otthagyja a kávé mellé tett csokit,
másnap ködben hajnali futás,
kávéfolt és csokiszilánk
a szemhéjam mögött, és az elvékonyodó
száj, szinte semmivé lett, nem is száj,
nem meghatározható, orr vagy áll felé
csúszott félmosoly, öltések egymás mellett,
precíz varrás, nehogy kiszökjön a szó,
Alcatraz makett, se lonc, se fuksziák,
hiába keresel miwok indiánokat,
üvöltés helyett nyálkás hallgatás.

II.

Rossz a festék,
nem találom el az őzegér színét,
keskeny csík, hasadék, őszi álom,
de szép, ismeretlen dallam,
tapétavágókés mentén szűrődik be fény,
két tenyér nem elég eltakarni, se rongyos
alvómaszk, az intarziás ruhásszekrény
apró hibával nem segít kioltani, kell másik,
barna tölgy koloniál, szélén a spirál
maga köré von hajlékony testeket,
szemük tébolyt kacsint felém.

kifordult

estére nincs érintetlen része,
ragacs vonja be,
a szájával kezdődik, herpesz,
messze nem bizsergés,
a krém papírján ez van,
aztán elesik, sóder ragad a sebbe,
délutánra már csak savó folyik
a zokniba gyűrt zsebkendőre,
a macskát odébblöki
mielőtt dörgölőzni kezd,
vízililiom illatú a betét a lába közt,
rajta egy szolidan sárga folt
lesz a testéből festett térképen
a domb, fehér a csúcs,
ha lehet felszínről beszélni,
és nem az egész belső fordult kívülre,
mint amikor ketten húzunk paplant.