“A bankár a sikerkönyvek receptje szerint készült. Ennek eldöntéséhez kézbe se kell venni. Messziről lerí róla, hogy az eladási listák élére szánták. A kötet már külső megjelenésével is ezt mutatja: a hivalkodó arany szín, a dombornyomás, a betűméret, a túl vastag papír, amely testesebbnek mutatja, mint amilyen valójában. Az ismerős recept szerint. A címlapgrafika az átlagpolgár vágyai felkeltésére játszik, mint a bombanők csábos fotóival eladott silány bulvárlapok. Csupa-csupa olyan jel, amelyet a magyar (és nem magyar) lakosság majdnem pontosan száz százaléka soha életében nem fog saját szemével látni se. Pedig azt a látszatot kelti, mintha a könyv olvasója most bepillanthatna egy olyan világba, amelybe soha életében. Ettől többet is ígér a könyv: hogy leleplezi ennek a magyar elitnek a csalásait.”

Kritika Frei Tamás regényéről.

Frei Tamás, A bankár, Bp., Ulpius-Ház Könyvkiadó Kft., 2011, 3.499 Ft

A bankár a sikerkönyvek receptje szerint készült. Ennek eldöntéséhez kézbe se kell venni. Messziről lerí róla, hogy az eladási listák élére szánták. A kötet már külső megjelenésével is ezt mutatja: a hivalkodó arany szín, a dombornyomás, a betűméret, a túl vastag papír, amely testesebbnek mutatja, mint amilyen valójában. Az ismerős recept szerint. A címlapgrafika az átlagpolgár vágyai felkeltésére játszik, mint a bombanők csábos fotóival eladott silány bulvárlapok. Így a könyvet kézbe véve feltűnhet a banki trezor számkombinációs zára, alatta aranyrudak halma, még lejjebb pedig egy megapolisz felhőkarcoló erdeje. Csupa-csupa olyan jel, amelyet a magyar (és nem magyar) lakosság majdnem pontosan száz százaléka soha életében nem fog saját szemével látni se. Pedig azt a látszatot kelti, mintha a könyv olvasója most bepillanthatna egy olyan világba, amelybe soha életében. Ettől többet is ígér a könyv: hogy leleplezi ennek a magyar elitnek a csalásait.

A csomagolás trükkjei tehát a legszélesebb értelemben frusztrált olvasóközönséget célozzák. A bulvár jelleget erősíti a címlap alján, arany alapon kiugratott mondat: „Milliárdos lesz, ha Magyarország csődbe megy”. A figyelemfelkeltő mondat a bulvárlapok headline-jaira hajaz. Épp úgy félrevezető, mint amennyire vásárlásra csábító. A felsőbbrendű kevesek gazdagságát sugallja a hátsó borítón a szerző portréja is: míves antik fotel, finom zakó, divatos ing, a gondosan megkötött elegáns nyakkendő, a lezserül kikandikáló díszzsebkendő. A trendi frizura és az objektívbe néző arc egyaránt a bennfentesség nyugodt magabiztosságát sugallja.

A könyv bulvárjellegét erősíti, ahogy az aktuális hazai politikai hisztériára csatlakozik rá. A bankár fogalma ugyanis magyarul mostanában mást jelent, mint tíz, húsz vagy épp harminc éve, amikor mintha szocialista bankár nem is létezett volna. A kommunista bankár elvtársakat akkor még munkaérdemrenddel volt szokás kitüntetgetni. Azóta a közbeszédben is kriminalizálódott a fogalom. Visszatért a régi vicc, mely szerint egy bankrablás semmi egy bankalapításhoz képest. A regény ebből a közérzületből építkezik. E közhangulat jegyében olvasható a szöveg első mondata: „Jamaicán a rendőrségi terepjárók már dübörögnek, hogy kézre kerítsék a Magyarországról óriási vagyont »kimenekítő« és a távoli karibi szigeten bujkáló korrupt, pesti bankárt.” Már ez az első mondat is a tömeg felajzott indulatait és az alantas érzések szítását szolgálja. Egy mondaton belül számos előítéletet, csúsztatást és gyanúsítást halmoz fel a reménybeli olvasó hergelése érdekében. A fenyegetően „dübörgő” rendőrségi terepjárókkal a szerző a bosszúvágyó kisembert kecsegteti, aki a gazdagok és hatalmasok világát gyűlölettel figyeli. A gúny jegyében a lopást, ami ugye a bankárok mindennapi munkája volna, már ahogy azt a regény sugallja, idézőjeles eufemizmussal („kimenekítő”) oldja meg, tovább cukkolva az olvasót. A Jamaicát esetleg földrajzilag elhelyezni nem nagyon képes olvasót pedig kisegíti azzal az információmorzsával, miszerint távoli szigetről van szó, valami egzotikus helyen, ahová a bamba, frusztrált tömegpolgár életében sem fog eljutni. A „bujkáló”, a „korrupt” „pesti bankár” kifejezések pedig megannyi túlzó, felesleges sulykolás.

A mazochista olvasóval összekacsintó megvetésnek ad teret a fogalmazásmód, hiszen aki „kimenekít”, az nem kérdés, hogy „korrupt”, és akkor még nem is mondtunk sokat, sőt kifejezetten finomak és nőiesek voltunk. Ahogy a mondat a „pesti bankár” jelzős szerkezetet hangsúlyozza, az pedig pontatlanság, de a közvélemény mostani állását pontosan leírja, hiszen a bankár és a szupertolvaj fogalma egy és ugyanazt jelenti. Viszont a mondat akkor volna pontos, ha jelezné, hogy volt vagy egykori bankár, mert a karibi Jamaicán bujkáló magyar pénzt – úgymond – „kimenekítő” férfi ekkor már régóta nem bankár, ahogy azt a szerző is mindjárt a könyv elején leszögezi. A polgári foglalkozás és egy ember morális minősítése között esendő a kapcsolat, a „korrupt pesti bankár” szókapcsolat sok száz Pesten dolgozó, és egyébként nem korrupt bankárt sérthet vérig. (Gyanús dolog ez a szó, maga a bankár fogalma is ebben a formában, ahogy a regény használja és elgondolja. Ezt a fajta fogalomértelmezést a finánctőkésre, a parazita spekulánsra legutoljára mintha a nácizmus, valamint a sztálinizmus által megbolondított vulgármarxizmus tudta ennyire pontosan megszemélyesíteni. A burzsujt és a bankárt, a zsidótőkést, a nagy kozmopolita összeesküvőt, az idősebbek által a vicclapokból még ismert ellenszenvesen kövér, frakkos figura alakjában rajzolták meg. A kövér férfialak arcáról gőg sugárzott, a szájában hatalmas szivar füstölt, a zsebeit pedig kicsorduló pénzzel tömték ki.)

A könyv a bennfentesség hangján azzal csalogatja a leendő vásárlót, hogy általa bekukkanthat a gazdagság és a hatalom kulisszái mögé a szegény és kiszolgáltatott, frusztrált és gyűlölködő, a munkavállalóként és adófizetőként egyaránt megalázott olvasó. Az ajánló szöveg utolsó két mondatát idézem: „A »konspirációs akció-thriller« meghonosítójaként Frei Tamás második sikerkönyvében ismét az itt és most-ot tárja fel olvasóinak, torokszorító izgalmak közepette. Fordulatos érzelmi hullámvasúton repít minket az amerikai ultragazdagok csillogó villáitól az Everglades bűzös mocsaráig, a lélektelen emberrablók világvégi rejtekhelyétől a tőzsdecápák konspirációinak fehérabroszos asztaláig, a politika és bűnözés, a bosszú és leszámolás, a hatalmi- és szerelmi játszmák terepére, aminek értő és érző ismerője, és amelynek a világa, egy államcsőd árnyékában, sokkal közelebb van a mai Magyarországhoz, mint gondolnánk…” Kusza, zavaros és bántóan nagyzoló ez az ajánló. A második mondat pedig egyszerűen nem áll össze. Leginkább az amelynek fordulat dönti kártyavárként össze az építményt. Miért nem amelyeknek? De ne vesszünk el olyan apróságokban, amelyeknek e globális pénzügyi játszmát felvázoló regényben aligha lehet lényeges szerepük.

Természetesen nem szépirodalmi-irodalmi értéket kérek számon ezen a könyvön, amely az aktualitás hullámán és a tömegsiker igézetében lett megfontoltan kikeverve. Az igényesebb lektűr kategóriájából hiányzó újabb színárnyalat megteremtésének színvonalát és politikáját szeretném csupán firtatni. A bankár fordulatosan és érdekfeszítően megírt könyv. A jelenetezés, a színhelyek és a történetszálak váltogatása, a jelenetek dramatizálása és a feszültség megteremtése, illetve fenntartása kiválóan megoldott. A regény követi a lektűrök bevált receptjét. A sztori fordulatait nem akarom leleplezni, hiszen ennek ismeretében a könyv Achilles-pontját érné végzetes sérelem. Maradjunk annyiban, hogy a bevált recept szerint felépített ponyvaregények között egyáltalán nem kell szégyenkeznie a könyvnek. Egészen a végégig, ahol sajnálatos módon a szerző nem tudja megoldani az általa felvázolt rejtélyeket. Hozza a tömegkultúrából ismert boldog véget, a langymeleg zárlatot, amely a frusztrált olvasó gyűlölettel teli vágyainak kioltását hivatott szolgálni.

De épp itt merül fel a másik szempont, a könyv politikájának kérdése. A regénybe írt olvasói szerep, amelyet mindig a szerző teremt meg, kérdéseket vet fel. Mondjuk másként: értsük a megcélzott olvasót a regénybe írt olvasó alatt, aki pénzt, és nem is kevés pénzt fog kiadni a könyvért. A könyvet áthatja a szexista férfias beszéd, amely feltűnő módon vonzódik az erőszak és a kegyetlenség ábrázolásához. A sztori látszólag napjainkban játszódik, a magyar nemzetgazdaság aktuális ügyeit bevonja a történetszálak bonyolításába. A politikát azonban aggályosan elkerüli, mintha lehetséges volna gazdaságpolitikáról és korrupt bankárokról politikai pártok és érintett politikusok nélkül hitelesen beszélni. De A bankár a legtisztább példa arra, hogy nem lehet. Vagyis hazug módon lehet. A jó és a rossz bankár alakjai, akárcsak a miniszterelnök figurája mintha emlékeztetne létező személyekre. A regény politikai érintetlensége, az állásfoglalás és a politikai információk elkerülése miatt az egész üres lesz. A történet vége ezért hiteltelen és megoldatlan. A boldog vég bevezetése ezen nem tud segíteni. Valójában a szerző egy Andrénak nevezett titkos ügynök, egy sorsüldözött, kelet-európai szuperhős, kiképzett légionárius etc. untig ismert fordulatokkal működő sztoriját díszítette fel látszólagos honi aktualitásokkal. Sajnálatos, hogy a rendszerváltás leleplezéséről felvillantható látleletből semmi sem valósul meg. A titokzatoskodással kezelt pénzvilágról másodkézből való, lapos pletykák jutnak a könyvbe. A miniszterelnök személye némi fáradt heroizálással van megspékelve, elvarratlan és kidolgozatlan a felbukkanása. Gyors összegzésként: A bankár a lektűrök kaptafára készült tucatkönyve, amely gőgösen lekezeli olvasóit, azokat a magyar lúzereket, akiknek drága pénzen kínálja portékáját. A kelet-európai elit hamisítatlan szelleme érvényesül benne.