Mintha mostanában csak nőket olvasnék, mintha mostanában minden szöveg a testet olvasná. Saját szillogizmusaim csapdájába esem. Nem tudom elengedni magam, mert úgy hiszem túlzott önértelmezési hajszámban, mindig a saját téziseimet keresem a testről, hogy azokat megerősíthessem, hogy megérthessem, más szövegében elolvashassam és felismerhessem. S aztán megfordítom, nem miattam van mindez, hanem a történő világ miatt, ami megkerülhetetlenné, látvánnyá, metaforává teszi a testet, tapasztalattá és létezéssé.

Kritika Csobánka Zsuzsa Belém az ujját című kötetéről A Vörös Postakocsi szerkesztőitől, főszöveggel (Bódi Katalin) és kommentekkel (Borbély Szilárd, Kulin Borbála, Onder Csaba).

Csobánka Zsuzsa, Belém az ujját, JAK + prae.hu, Budapest, 2011 (JAK-füzetek, 170.)

Mintha mostanában csak nőket olvasnék, mintha mostanában minden szöveg a testet olvasná. Saját szillogizmusaim csapdájába esem. Nem tudom elengedni magam, mert úgy hiszem túlzott önértelmezési hajszámban, mindig a saját téziseimet keresem a testről, hogy azokat megerősíthessem, hogy megérthessem, más szövegében elolvashassam és felismerhessem. S aztán megfordítom, nem miattam van mindez, hanem a történő világ miatt, ami megkerülhetetlenné, látvánnyá, metaforává teszi a testet, tapasztalattá és létezéssé. Aztán itt a másik frusztrációm, a vita, az örökös vita, amikor egyszer csak hirtelen megijeszt, hogy talán már csak a vita kedvéért vitázom, s nincs már tétje a vitának, csak a méltatlan küzdelemben megvívott győzelem. Mégsem bírom ki, hogy ne vitatkozzam Bartis Attilával, aki a könyv fülszövegében azt írja Csobánka Zsuzsa első prózakötetéről, hogy – a szövege által vagy a szövegéből kiolvasva? – „sokkal mélyebben nő, mint akiknél írás közben ez az istennek se tud evidenciává válni, és vagy rejtegetik, vagy mutogatják a nőségüket, férfiságukat. Természetesnek lenni annyi, mint hitelesnek lenni.” Mindehhez a hátsó borítón valamiféle érvként vagy olvasási modellként és nyilván témamegjelölésként ott áll A nyugalomra tett utalás és a Bartis-regényből vett idézet: „Jordán Éva jut eszébe, meg az a sor, hogy Tépd szét a csiklóm, Weér Andor borostával összevagdosott arca és háta, Fehér Eszter, ne tudd meg, ki lakik bennem, ekkor indul el hányni.”

Bartis regénye bizonyosan alapvető és megkerülhetetlen mintázat a kortárs magyar irodalomban a szexualitásról való beszédre, de mintha kiiktathatatlan lenne hatástörténete az identitás elbeszélésében, illetve a narratív technikában és az elbeszélt történetben egyaránt jelenlévő rejtélyek színre vitelében is. Hasonlóképpen erősen határozza meg az intimitás elbeszélhetőségét a közelmúltból Spiegelmann Laura Édeskevése, amelynek recepciója csakis ironikusan tudja velem Bartis fülszövegét olvastatni, hiszen a férfi kritikusok bizton állították a közelmúltban, hogy az álnév mögött férfi nem rejtőzhet, hiszen férfi így nem ír nőről, miként a nő kritikusok (kritikusnők?) pedig váltig amellett érveltek, hogy nő így egészen egyszerűen nem tematizálja a női szexualitást. (Állítólag férfi.) Sok szempontból izgalmas ez az egymást kioltó érvelés, s az én szempontomból annyiban most bizonyosan, hogy vannak helyzetek, amikor nagyon is rá kell kérdezni alapvetően fontos elméletek működtethetőségére, most például a számomra egyébként olyan kedves Hélène Cixous által megfogalmazott női írás tiszta létezhetőségére. Nyilván mintázatokat használunk, amikor írunk, s fokozottan igaz lehet ez olyan témák szöveggé alakításában, amiket nehéz elbeszélni. A szexualitás bizonyosan ilyen, hiszen a hallgatás mellett, amely végeredményben különösen perverz is lehet a takargatás és az utalgatás okán, mindig ott kísért a hideg tudományosság, a pornográfia devianciája és a gyermeki nyelv együgyűsége. Úgy vélem, nagyon nehéz írás közben reflektálni saját nemiségünkre, arra, hogy én most nőként (vagy férfiként) írok, és persze olvasok, illetve majd olvasnak engem valahogyan férfiak és nők, úgy meg pláne, hogy a nő eleve gyanúba keverheti a nyelvet és a mintázatokat arra nézvést, hogy azok eleve a domináns férfiperspektívát kínálják fel, így a nő szükségképpen „fiúsítja” magát mind az írásban, mind az olvasásban – hogy elvegyüljön, hogy ne tárgyiasuljon el a férfitekintetek fókuszában. A szexualitás diskurzusba emelése nemtől függetlenül is kétesélyes azonban, hiszen olyannyira terhelt kultúrtörténeti, médiatörténeti, irodalomtörténeti, képzőművészeti, vallástörténeti (és még sorolhatnánk), de elsősorban mégis morális szempontból, hogy sokszor nem tudunk kívül kerülni vagy túllépni azon, hogy szöveggé alakítását puszta provokációnak, hovatovább illetlen megjegyzésnek tekintsük. S a csalódás annál erősebb, ha a provokáció performativitásán túl csak az üresség van.

Csobánka Zsuzsa szövege, ez a rövid fejezetekből fölépülő rövid regény véleményem szerint erősen küzd ezekkel a nehézségekkel, s mintha ez útvesztőbe terelné a narratív szöveget. Tekinthető ez persze játéknak, ahogy a rövid szakaszokba tördelt fejezetek néha már idegesítően a versek címadására reflektáló címeikkel folyamatosan kizökkentenek a regényolvasás kényelmes pozíciójából, vagy ahogyan a kötet végén látható szereplői kapcsolatrendszer – ami a visszatekintésben alapvetően már családi és generációs interkontamináció – inkább kineveti, semmint segíti az elbeszélés értelmezhetőségét itt kereső olvasót. S itt jutunk vissza ismét a provokációhoz, hogy akkor mi is van helyette. Erős líraiság bizonyosan – de ez sokszor nem a nyelvben, hanem a struktúra hiányosságban és a narratív funkció kiiktatásában érhető tetten –, a test őszinte megmutatása, a szerelem fájdalomként való elbeszélése, az ember fájó testbe és fájó kapcsolatokba vetettsége, s a szexualitás diskurzussá alakítására tett kísérlet. Mindezt viszont aláássa a karakterek elnagyoltsága – akikben közhelyesen köszön vissza valamiféle posztszocialista kelet-közép-európai életérzés és rögvalóság –, s hasonlóképpen a szexualitás diskurzussá alakítására tett kísérlet, ami bizonyos pontokon kifejezetten kínos (baszás, fasz, pina, geci). Úgy tűnik tehát, hogy nem feltétlenül sikeres a regény műfajával való játék, mert az olvasó belekényszerül a lineáris és lehetőleg rövid időn belül lezajló olvasásba, ami viszont nem kedvez az inkább a lírához kapcsolható lassú olvasásnak és a szöveg – egyébként izgalmas – beszédszerű diskurzusában való elmélyedésnek.

A Belém az ujját valamiféleképpen a címében is reprezentálja ezeket az olvasási nehézségekben összefutó textuális jegyeket, a határsértést és a határátlépést, a szexualitás elbeszélésének vágyát, irodalmi, műfaji és akár morális kérdéseket. Kifejezettem irigykedem Bartók Imrére, aki a KULTeren közölt kritikájában   mesterien fricskázza meg orrunkat, s persze fel is ment minket, hogy a címről miért is nem hitetlen Tamás története jut eszünkbe. Az általam kifejezetten erősnek tartott kötetcím Csobánka Zsuzsa egy korábbi kritikájának a címében bukkan fel, ami részben a szókapcsolat szexuális referenciáit erősíti fel, de ami fontosabb lehet, az imént említett határsértést és ezzel együtt az identitás elbeszélhetőségét, illetve a szexualitáshoz való viszonyát tematizálja. Csobánka ebben az írásában Denis Robert Boldogság című, franciául 2000-ben (Le Bonheur, Paris, Pocket), magyarul 2003-ban (Budapest, Litkey és Társa, az eredeti borítóval, de a mellét lemeztelenítő, a karjával félig az arcát takaró nő képén a hóna alatt piros csík fut „Csak felnőtteknek” felirattal) megjelent regényéről ír, ami egyszerű és hatásos szerkezetre épül. A bal oldali lapfelületen mindig a nő, a jobb oldalin mindig a férfi reflexióit olvashatjuk az elgondolásuk szerint csak szexre építkező titkos kapcsolatukról, ami idővel kölcsönös érzelmi függősséggé és nehezen rögzíthető hatalmi viszonnyá alakul. Denis Robert szövegének tétje véleményen szerint azonban egyáltalán nem a „bűnök” elbeszélése vagy az ezek nyomán sarjadó izgalom, hanem sokkal inkább az intimitás mint diskurzus mibenléte. A boldogságban az intimitás nyelvében nincs finomkodás, nincs gügyögő vagy éppen irreálisan tisztává távolított perspektíva, van benne viszont durvaság, nyíltság, szépség, ami érdekes módon összességében nem provokatív, hanem nagyon is természetes. A sajátos párbeszédként olvasható szöveg kifejezetten töredezett és hiányos, líraisága nem idegen inkább narratív karakterétől. Éppen ezért nekem a szexualitásról való (szépirodalmi, hétköznapi, tudományos stb.) beszédről való gondolkodásban ez a regény sokat segített, sok vonatkozást tisztázott. Úgy vélem, hogy a szexualitásról való diskurzust alapvetően határozza meg az intimitás, amely viszont olyannyira zárt beszédhelyzet, hogyha megnyílik, mint például egy irodalmi szövegben az olvasóközönség felé, alapvetővé lesz benne a megszólalók eleve, egymás felé különösen létező kiszolgáltatottsága. Ez a kiszolgáltatottság olyan par excellence őszinteség, amely sajátos módon képes elbeszélni az identitást, és ez Bartis Nyugalom című regényének is az egyik legnagyobb erőssége. Csobánka Zsuzsa kötete mindezekre inkább kísérletet tesz, s inkább problémaként, mintsem megoldásként olvasható.

Bódi Katalin

 

A szerkesztők megjegyzései

Borbély Szilárd: A fülszöveg esendő. Akkor is, amikor a szerkesztő írja. Még inkább az, ha a szerző írja. De leginkább, amikor egy pályatárs. Az megint sajátos helyzetet teremt, amikor egy ilyen gesztus meg van erősítve idézettel is, hiszen ez a kritikust erősen befolyásolja. De mindettől elszakadva a Kata által feszegetett írás, amelyet megint a könyv sugallata helyez ilyen kitüntetett pozícióba, aligha megkerülhető: létezik-e női írás, mint olyan, amelytől elválasztható a férfi írás? Lehet-e a szépirodalom nyelve női tapasztalatok igaz rögzítője úgy, hogy emancipálja magát a férfi szépirodalom számos leselkedő csapdájától? Kata női olvasóként nehezebb helyzetben van. Csobánka Zsuzsa is olyan helyzetet teremt, amelyben bizonyítani kellene, hogy a kérdés felvetése jogos. Van elnyomott női írás, női tapasztalat, amely nem tud diskurzussá válni. Nehéz helyzetben vagyok, ha erre kellene válaszolnom. Nemi és irodalmi „megelőzöttségem” miatt is. Ami bizonyosan elmondható tapasztalatom, olvasói tapasztalt, hogy nehezen tudtam a könyvet olvasni. Elvesztettem a fonalat. Aztán feladtam, hogy megtaláljam. Lírai egységek sorozataként olvastam a könyvet. A szexualitás női nyelvét kereső kísérletként találtam benne szép részeket. De nem látom egyben.

Onder Csaba:A könyv médiuma különösen erős peritextusokkal veszi körül a szöveget. A felkínálkozás és a befogadás szerzői és kitüntetett olvasói aktusa – amely során a mű jóváhagyólag beágyazódik egy másik mű testébe – kiváltja vagy helyettesíti az ilyenkor szokásos műfaji jelöléseket, egyértelműen és kizárólag a Nyugalom felől olvasható regényként aposztrofálva és legitimálva Csobánka Zsuzsa írását. Mindez erős kényszer az olvasás lehetséges viszonyulásainak alakítása során, amely végső soron mégsem ér célt: a Belém az ujját minden mozzanatában lírai szöveggé preformálódik. Spiró Györgynek van egy igaz megjegyzése úgy általában ezzel kapcsolatban: magyar költő, ha regényt ír is, valójában verset ír. Látványosan igaz ez Csobánka kötetére: minden mondata súlyosan megformált, súlyosan jelentőséggel és jelentéssel teli kíván lenni. Ez egy verseskötet (lírai reflexiók sorozata), amely prózaszövege, narratív mozzanatai ellenére is nagyon rosszul álcázza magát regényként.
Mi van helyette? Kata nagyon finoman fogalmaz. A kísérlet azonban számomra elsősorban olyasmi, amely alapvetően valamiféle makacs erőfeszítést tartalmaz. Nem szinonimája a tévesztésnek, az elrontottnak, a feleslegesnek – és a kudarcnak sem. A kísérlet valamit bizonyítani akar. Egyszerűen meg akar tudni valamit.
Egy idő után már folyton lapozgattam a főszöveg felől a tartalomjegyzék és a kapcsolati térkép irányába, végül hagytam az egészet, mert sokat már ez sem segített: a „női” és „férfi” szólamok (Marla és Martin) mindennel együtt is egyformák voltak. Gúnyos blöff volna mindez? Vagy provokatív erőfeszítés annak érdekében, hogy bizonyítva legyen, mennyire lehetetlen és értelmetlen is bármiféle női vagy férfi beszéd a test és a szubjektum különválasztó megragadására? Hogy mennyire alkalmatlan bármiféle szervezett narratíva, amely végeredményében csak akadályoz és közhelyessé tesz? Hát, nem tudom. Sokkal inkább egy nagy monológgá vált bennem mindez, végtelenül sok reflexióval tarkítva, a narrativitás illúziójával, amelyet sajnos nem a szöveg bontott le. Sűrű, de mégis magányos mondatok, szavak maradtak csak, végtelen halmazban, a hiányolt líraiság ruináiként.

Kulin Borbála:Az élőbeszéd-szerű szabad mondatfűzés technikája, mely a teljes szöveg fő stilisztikai jellegzetessége, egyszerre teszi könnyen olvashatóvá és nehezen befogadhatóvá a valóban inkább „egypercesek” gyűjteményeként olvasható, sűrű atmoszférájú szövegeket. Az olvasó számára hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a regényt nem epikus szál fűzi össze (bár komoly munka árán talán rekonstruálható lenne), sokkal inkább egyfajta nyelvi attitűd, mely a testiség tematikájához próbál különböző „szociolingvisztikai aspektusokból” közelíteni. A különböző szereplők hangjai sokszor sikeresen elkülönülnek egymástól a nyelvi megformálás révén. Az alapvetően lírai közlésmódot megszakító, szentencia-szerű megállapítások, lírai eszmefuttatások helyenként a közhelyesség szintjén mozognak (pl. az Egyérintő című írásban: „Ezek a nők sosem a férfiakkal dugnak. Mindig azzal a nővel, akihez hazamegy az ember […] azzal, akinek a legjobban fáj. A sebek mélyek, fájnak, de mindent ki lehet aludni, ezt nem tudják az éleskörmű nők, azt hiszik, a reszelő fegyvernem lehet.” Helyenként ironikus filozofikusságuk mély és gondolatébresztő tartalmakat közvetít (pl. a Lopott szépség című írásban: „Miért, mellettem magányos vagy? Igen, de ez a legtöbb, amit ember embernek adhat. Hogy maga legyen.”)Ezek nyújtották számomra a legmaradandóbb élményeket a könyv olvasásakor. Nem tudom gender-szemüveggel olvasni a könyvet. Úgy mindketten, én is és a szöveg is erőlködünk. És az nem jó.