„A hírek szerint a Gion Nándor névre keresztelt holló három hete szökött meg a Budapesti Állatkertből, ugyanis képtelen volt elviselni az itteni éghajlati viszonyokat. A madár valószínűsíthetően gyalogosan menekül, szárnyait még hazájában lemetszették. Gion Nándort sokáig próbálták hozzászoktatni Magyarországhoz, igyekeztek megfelelően nyugtalanító környezetet biztosítani, hiszen ahonnan a madár származott, ott mindig történt valami, a háborúnak sosem volt vége. Ám mindhiába. Gion Nándor először Szegedig szökött, ott néhány helyi patkány hírt adott róla, vendégül látta, és megpróbálta rábeszélni, térjen vissza Pestre, Gion Nándor azonban hajthatatlan volt. Magyarországon utoljára két és fél héttel ezelőtt látták, amint hajóra száll egy, a Fekete-tenger felé igyekvő turistajáratra.”

Összekuszálódik körülöttem a költészet.

(1)   tavasz

Minden reggel korán ébredek, mióta hallottam Gion Nándorról, a hollóról.

„A hírek szerint a Gion Nándor névre keresztelt holló három hete szökött meg a Budapesti Állatkertből, ugyanis képtelen volt elviselni az itteni éghajlati viszonyokat. A madár valószínűsíthetően gyalogosan menekül, szárnyait még hazájában lemetszették. Gion Nándort sokáig próbálták hozzászoktatni Magyarországhoz, igyekeztek megfelelően nyugtalanító környezetet biztosítani, hiszen ahonnan a madár származott, ott mindig történt valami, a háborúnak sosem volt vége. Ám mindhiába. Gion Nándor először Szegedig szökött, ott néhány helyi patkány hírt adott róla, vendégül látta, és megpróbálta rábeszélni, térjen vissza Pestre, Gion Nándor azonban hajthatatlan volt. Magyarországon utoljára két és fél héttel ezelőtt látták, amint hajóra száll egy, a Fekete-tenger felé igyekvő turistajáratra.” – olvasom az újságban.

Minden reggel, amikor felkelek, már az ablakunk előtt ül, és egész estig ott marad. Nem Gion Nándor, a holló, hanem a szomszédunk, Józsi, de mintha valahogy neki is köze lenne ehhez az egész pesti holló-históriához. Máskor nem szokták nagydobra verni, ha bármi elszökik az állatkertből, most meg egy nyamvadt madárról tudósítanak hetek óta. Bemondják, hol jár, hová megy, hol látták. De ha látták, miért nem fogták el és vitték vissza? Mintha mindenki megértené, miért érzi rosszul magát Pesten. Én nem értem, nagyon szeretem Budapestet, bár csak egyszer jártam ott. A hidakat szeretem a legjobban, erre mifelénk alig látni ép hidat. Amit lebombáztak a háború alatt, nem építették újra, amit nem bombáztak le, azt fel se újították, mióta megépült, és azért életveszélyes. Pesten minden hidat újjáépítettek, anyám azt mondja, még többet is fognak, még csak most volt a rendszerváltás, máris úgy fejlődik Magyarország, mint annak a rendje!

Józsi mindennap korán kel, asztalosmesternek tanul, egyelőre inas, sokat gyakorol, folyton fúr-farag. Egész álló nap az ablakunk előtt ül, reggel arra ébredek, hogy kopácsol, fűrészel, meg még nem is tudom, miket csinál, sosem nézem, mit csinál, csak őt nézem. Pontosan három hete kezdte tanulni a mesterséget, ezért gondolom, hogy valami köze lehet Gion Nándorhoz, a hollóhoz. A hírekben este bejelentették a madár szökését (még mindig nem értem, miért), Józsi pedig másnap faragni kezdett. Az asztalosmesterséget azért hívják így, mert asztallal kell kezdeni. Aztán lehet bonyolultabb bútorokkal foglalkozni, és tulajdonképpen mindennel, ami fa. Képkereteket, redőnyöket, ágyakat, székeket készít majd a Józsi, azt mondja.

Nem nekem mondja, velem nem beszél. Anyámnak meséli, anyámnak megnyílnak az emberek, a háború alatt is minden katona neki mesélte a történeteit, most is neki meséli, most is háború van. Minálunk mindig háború volt vagy lesz, ez már csak ilyen, szeretek itt lakni. Pesten mindenki mindig szomorú valami miatt, a boldogságot gondolják alapnak, és ha nem sikerül annak lenniük, már csalódottak. Itt nehezen csalódik az ember.

Józsi erős, szép fiú, nagy keze van, tetszik, ahogy dolgozik. Az is, hogy velem nem akar beszélgetni sosem, mindig csak nézeget, elküld, ne bámészkodjak. Szereti a mimóza sárga színét, ezt is anyámtól tudom. A szomszéd városban lévő bútorgyárban akar dolgozni, ha kitanulja a mesterséget. Kedveli a lányokat, azt is mondja anyám, és hogy vigyázzak vele nagyon. A halk szavú tisztességes lányoknak nem szabad nagyon fiatal koruktól férfiakkal érintkezni, mert akkor szörnyűséges nőszemélyek lesznek, és nem veszi őket senki feleségül.

Napok óta nem láttam mást, csak Józsit és az ő asztalait, mindennap őt figyelem. Pedig mielőtt elkezdett dolgozni a házunk előtt, gyakran jártam le a folyóhoz. Pesten a hidakat szeretem, itt viszont a víz szaga egész más, mint Magyarországon. Az újságban azt olvastam, mérgező, azért olyan büdös, de nekem tetszik az illata. Azt is írták, hogy már többen megfulladtak errefelé. Én is láttam többször lovakat úszni az árral, egyszer még egy férfit is. Kenutúrán voltunk Ilkával és Katuskával, amikor az evezőnkkel beleütöttünk egy hullába. Katuska és Ilka a szomszéd faluban laktak akkor, most már férjhez mentek, az egyikük egy nagyhangú szerb férfihoz, a másikuk meg egy csendesebb, de nagyobb darab magyarhoz. Mindketten elköltöztek, Ilka egy határmenti faluba, ahol még kevesebb szerb lakik, mint nálunk, Katuska pedig lement valahová délnek, nem hallottam róla azóta. A kenutúra érdekes volt, még sosem láttam azelőtt vízi hullát.

Anyám azt mondja, azért a verandán fúr-farag a Józsi, mert nincs pénzük. Egy igazi asztalosnak, mint amilyen a mestere, a Márkus Kálmán bácsi, annak van műhelye, nem a kertben kell dolgoznia, de Józsiéknál villany sincs, gondolom ezért ül ki, kint mindig jobb a fény. Azt mondja, mindig szeretett volna olyan házban lakni, ahol kandalló van. Legalább egy normális lámpájuk lehetne, az is valami.

A mi falunkban alig van fiatal, Józsin kívül, aki lassan már nem is számít fiatalnak, meg ugye fiú, szóval anyám nem engedett vele játszani sohase. Csak egy lány született, amikor én. Nem szívesen vállaltak gyereket akkoriban, azt mondja anyám, háborús időkben kevesebbet szülnek. Az újságban meg pont azt olvastam, hogy Budapesten, a bombázások alatt rengeteg gyerek fogant. Nem tudtak mit csinálni az óvóhelyen a nők meg a férfiak, már akinek nem kellett bevonulnia, hát sokáig szerették egymást. Meg a háború végén jöttek a katonák, azok is csináltak sok gyereket. Anyám ettől féltette magunkat, most is fél, de most inkább apámat félti.

Apám katonáskodik, nem tudni, éppen hol jár, néha azt sem, kinek az oldalán harcol. Bennünket egy ideig békén hagytak, de aztán a mi falunk sem maradhatott ki az eseményekből. Anyám igyekszik minél kevesebbet mondani erről, bármi másról szívesen mesél, a háborúval kapcsolatban viszont rögtön hallgatag lesz. Pedig ő még az első világháborúról is tudna mondani ezt-azt, mert a nagyszülei éltek már akkor. De nem mond, én meg inkább nem kérdezem.

Józsi nem katonáskodik, ő szerintem finomabb lélek annál. Van egy barátja, Feri, kedves fiú ő is, zongoraművész akar lenni. Férfi létére. Anyám szerint nem való az ilyesmi, a férfi, az legyen férfi, ne művészkedjen, festegessen meg muzsikáljon. Nekem azért tetszik, hogy Józsi ilyen művészfélékkel is barátkozik. Feri egyszer elkezdett nekem zongorát tanítani, azt mondta, ügyes vagyok. Nem mertem elmesélni anyámnak, de még így is megtiltotta, hogy átmenjek a Ferihez. Megszólnak a faluban, azt mondja, ha átmegyek egy fiúhoz, ráadásul egy másikkal. Ez amúgy is régebben volt, amikor Józsi még szóba állt velem, mostanában csak az asztalai érdeklik, ki akarja faragni a lehető legtökéletesebbet, többször egymás után, hogy aztán biztonsággal elmehessen a bútorgyárba dolgozni.

A szomszéd faluban van egy lány, furcsa neve van, azt hiszem, görög származású. Nagyon hosszú a neve, E-vel kezdődik. Az anyja jósnő, ezt kivételesen nem anyámtól tudom, hanem a Feritől. Anyám nem hisz az ilyesmiben, hókuszpók az egész, semmi értelme, az ilyen boszorkányság csak megkeseríti az ember életét, nem érdemes bízni egy ilyenben. A Feri bízik benne, vagy talán a jósnő lányát szereti inkább. Nemcsak a neve, ő is nagyon különleges lehet, még csak tizenhat éves, mégis sok férfi jár hozzá mindenfelől. Anyámnak nem mertem mesélni róla, biztos megtiltaná, hogy akár csak történeteket is hallgassak ilyen emberekről.

Sok más férfi is jár a falunkból ehhez a lányhoz, de a Józsi nem.

Egyszer voltam életemben Pesten, és akkor tanultam, hogy az ottani emberek nem azt mondják, átmegyek Ferihez vagy szeretem figyelni Józsit, hanem így: átmegyek a Ferihez, szeretem figyelni a Józsit. Tetszett nekem, hogy máshogy beszélnek, azóta így használom én is. Anyám azt mondja, az ember ne különbözzön a többiektől, de szerintem valami mégis kell, ami miatt felfigyelnek rám.

 

(2)   tél

Józsinak hamarosan letelik az egyéves gyakorlata, a hírekben már rég nem beszélnek Gion Nándorról, a hollóról. Elfelejtették, ahogy mindig mindent. Ez a csoda nem három napig, hanem három hétig tartott, de nem tovább. Gion Nándor kihajózott, és hamarosan mindenki megfeledkezett róla, kivéve Józsi, és általa én. Józsi nagyon sokat mesélt nekem a nyáron.

Nekem, mert anyámnak kisebb gondja is nagyobb volt, mint hogy kivel beszélgetek a kertben. Apám megsebesült, hazajött, ápolni kellett, hogy minél hamarabb visszamehessen harcolni. Így Józsit nemcsak néztem, hallgattam is immár, egész nyáron. Lementünk a tengerhez, három-négy hely volt, ahol nem folynak harcok, és a Józsi mesterének az egyik ilyen üdülőhelyen van víkendháza, kölcsönadta nyárra. Szeretem a tengert és a sirályokat. Ezek a víkendházak olyanok, mint valami kis üreg, rengeteg sorakozik a tengerparton. Az emberek éjjel itt alszanak, nappal fürdenek a tengerben vagy napoznak. Úgy élnek, mint kétéltűek a barlangban.

Szeretem Józsi történeteit, nem tudom, honnan szedi őket, de folyton csak beszél és beszél, mondom, egész nyáron át kitartottak a meséi. Szerinte külön-külön történetek, mind-mind más emberről szól, külön sorsokról. Szerintem viszont egybetartoznak, majdnem-regény, ahogy meséli, ő legalábbis mindenképp összeköti őket, mert – azt mondja – vele történt ennyi minden.

Egy része biztos nem vele történt, talán csak hallotta valakitől vagy ilyesmi, dúsítja a valóságot a Józsi, hozzátesz ahhoz, amit hallott és látott, aztán elmondja, mintha vele esett volna meg mindez. Szépen mondja, ügyesen, és Gion Nándor, a holló mindig keretbe foglalja a történeteit. Persze csak számomra, ezt ő nem látja.

Azért szeretem, ahogy a Józsi mesél, mert minden szükségszerűnek hat benne, és én is pont így gondolom. Minden úgy van, ahogy van, minek magyarázni. Nem magyarázkodni kell folyton meg értelmezni, csak élni. Meg túlélni. Azt mondja a Józsi, ő azért is akar asztalosmester lenni, mert abból baj nem lehet. A barátja, a Feri művész lesz, de neki magának ez nem való. Művészet az is, amit ő csinál, szerintem. Művész a Józsi is a maga módján, csak azt mondja, mostanában a bútorgyilkosságok megszaporodtak, felégetnek vagy feldarabolnak mindent, amit találnak, asztalt, széket, szekrényt, mindent. Szomorú dolog asztalosnak lenni, még ha mindig akad is munkája, és nem marad pénz nélkül ezzel a szakmával.

Nem hiszem, hogy a Józsit félteni kéne, mármint ha elmegy a faluból a bútorgyárba dolgozni. Tud mindenféle nyelven, a tengerparton is jól boldogult, gyakorolt rengeteget, fúrt-faragott egész nyáron, közben mesélt nekem, de nemcsak nekem, másoknak is, köré gyűltek, a meséit hallgatták. Még az unalmas történeteket is érdekesen mesélte el. A háború elől ide húzódtak néhányan, a tengerpart kis zugába. Voltak ott mindenféle nemzetiségűek, jó volt, hogy a Józsi mesélt, különben a végén egymás torkának estek volna itt is. Így múltak el hetek, hónapok. Így telt a nyár. Igen jól megvoltunk együtt éjszakánként is.

A legjobb az egészben persze a tenger volt, ahol ki-ki lehűthette magát. Nem is értem, hogy harcolhatnak, gyújtogathatnak bútorokat más tengermenti városokban, amikor fürödhetnének is helyette. Simára borotvált, tiszta arccal jelent meg előttem esténként, vacsoráztunk, akkor már nem faragott, kettesben voltunk, és ha féltem a háború, apám vagy bármi más miatt, hozzám bújt, hogy ne féljek. Én meg egész éjszakán át csak neki mosolyogtam.

Józsi azt mondja, sajnálná, ha az ő bútorait is felégetnék, mégis faragja őket nagy szeretettel és kitartással, mert ezzel adhat valamit az embereknek. És ha nem is marad meg, azért csinálni is jó, felszabadító.

Tavasszal elköltözik, megy dolgozni a bútorgyárba, és többé nem itthon fog lakni a faluban. Lejjebb hajózik a folyón, akárcsak Gion Nándor, a holló.

(A dőlt betűs részek Gion Nándor Mint a felszabadítók című kötetéből valók.)