Sok olyan szöveg jelent meg az elmúlt években nyomtatott lapszámainkban 2007 és 2011 között, amelyek az online felületen még nem voltak olvashatók. Részben a nyárhoz, részben a nyári körkérdések válaszadóihoz kapcsolódva válogattunk a következő hetekre archívumunkból. Ezúttal Csabai László Nyárligeti naplójának két évvel ezelőtti nyári különkiadását olvashatják 2010/tavaszi lapszámunkból.

Július 14.
(Egy újabb porció)

– Milyen jó az, mikor látod, hogy szép sorban minden vágyad teljesül – mondta H. Z., egykori szomszédom. H. Z.–nek már tizenhat évvel ezelőtt terepjárója volt, kétszintes családi háza, és Egyiptomba vagy Malajziába ment nyaralni. Én és a Kedves egy kicsi, de szép társasházi lakásban éltünk, mellyel szemben terült el az ő villája, tehát voltaképpen nem én, hanem az egész társasház volt az ő szomszédja, de H. Z. szívélyes viszonyban volt mindenkivel. Jó ember volt H. Z. (Sajnos már nem él.) A nagyon gazdag emberek közt rengeteg jó fickó van, nem tudom, miért utálják őket annyira a költők.
Habár tudom.
Mivel soha nem éltem szűkös körülmények között, megtehettem, hogy nem az anyagi gyarapodásban jelöltem meg éltem célját (bár most, ha belegondolok, nem tudom, jelöltem-e meg valamiben is), de H. Z. megjegyzését enyhe irigységgel kevert rosszallással fogadtam.
– Könnyen beszél, aki annyit apríthat a tejbe, mint te! – vetettem oda neki félig tréfásan.
– Nekem marad az, hogy ne legyenek nagy vágyaim.
H. Z. végignézett rajtam, osztott szorzott, mintha belelátna a bankszámlánkba, a hitelszámlánkba, szüleim és rokonságunk bankszámlájába és hitelszámlájába, mintha sorra felbecsülné azokat az ingatlanokat, melyeket birtoklunk, aztán meghozta az ítéletet:
– Ne nyavalyogj! Minden vágyad teljesülni fog. És lehetnek nagy vágyaid! Csak túl nagy vágyaid ne legyenek!
H. Z.-nek igaza lett. Sorban teljesülnek a vágyaim: nagyobb lakás, új kocsi, utazás a Tátrába, Párizsba, Velencébe, publikációk. (A legfontosabbról, mint feleség, gyermek, nem is beszélve.) És most egy újabb vágyam fog teljesülni. Holnap megyünk Brassóba.

Brassót nem szabad lebecsülni! Mert nekem Erdély, nem kizárólag, de leginkább Kolozsvár, a Székelyföld és Brassó. Mert Brassónál ér véget az országunk. Utána egy más kultúra következik. Mert Brassóban van az ország legnagyobb temploma. Mert Brassó még középkor. Mint ahogy igazán csak Dél-Erdély és az erődtemplomok, meg persze Brassó az, ami megmaradt középkornak az országunkban. (1920-ban egy Párizs melletti émelyítően túldíszített és rossz aránnyal megépített kastély kertjében lévő fiókkastélyban néhány imperialista hatalmi vágytól megszállott gall ugyan meghúzott mindenféle új határokat a Kárpát-medencében, de ezek engem nem befolyásolnak. Az én országom mindig is a Vöröstorony-szorosnál fog véget érni. Igaz, hogy az én szeretett, képzeletbeli, vagyis a valóságosnál valóságosabb Magyarországom nem azonos az idegesítő Magyar Köztársasággal.)

A busz a Hajdúságot átszelve halad. Mikepércs, Sáránd, Derecske – fújom kívülről a helységneveket, mert úgy ’75-től, mikor meglett első kocsink, egy mindent kibíró Trabant, kb. ’85-ig,mikor már szórakoztatóbb dolgot is ki tudtam találni, mint a kanálisokban pecázás, majd minden héten megtettük a Nyárliget – Földes útvonalat. Nagyszüleimhez mentünk. A környék nem sokat változott. Csak most már jobban megfigyelem, mert tudom, hogy minden út lehetőség
az élményszerzésre, az írásra. (És nem tudhatom, azt, amit most látok, látom-e még valaha.) Meg egyáltalán: bámészkodni jó. A Hajdúsággal ambivalens viszonyom van. Tisztelem és szeretem. De inkább tisztelem, mint szeretem. Mintha a kálvinizmus ömlött volna szét itt – és tulajdonképpen szét is ömlött – és formált volna át mindent a maga képére. Embereket, településeket, cselekvéseket, még a tájat is. Minden rendezett, karbantartott, kemény munkával kicsikart. Csak túl józan. Mítosztalan. Roskadásig rakott aszalok és sok a hús. Mind elsózva. Hatalmas kukorica monokultúrák és tízszer tízes házak. Ha pedig birkát ölnek, mindig birkapaprikás lesz belőle. Nem az én világom. Habár most, hogy ezeket jegyzem a naplómba, nosztalgiám támad Földes iránt.
Berettyóújfalunál délkeletre fordulva elhagyjuk a régi utat, s immár közeledünk Biharkeresztes, a határ felé.
A mikrofonhoz lép egy lány, közli, hogy az a hölgy, aki az utat szervezte, és mint leendő idegenvezető hirdette magát, nem tudott eljönni (ez előfordul magyar irodáknál, én magam is ugrottam már be tapasztalat és helyismeret nélkül idegenvezetőnek egy fővárosban rekedt német csoporthoz, a béremet azóta sem kaptam meg), aztán bemutatja kolléganőjét (…Brigitta), és önmagát (…Barbara). Ők fogják gondunkat viselni. Mindketten egy pesti főiskolára
járnak. Persze nem indulás előtt mondták a cserét, mert akkor még lett volna értelme az utasoknak háborogni.
Én minden idegenvezető (vagyis jelen esetben inkább „idegenvezető”) bemutatkozó-eligazító beszédétől félek. Az oka a határátlépési illeték.
A nyolcvanas és a kilencvenes években rendszeresen szedtek az idegenvezetők meg a sofőrök ilyen indokkal fejenként három-négy márkát vagy dollárt. (Ennyit senki nem tart jelentős összegnek, ám ötvenszer négy dollár azért már pénz.) Pedig a társasutazás részvételi díja elvileg magában foglalt minden utazási, vízum- és egyéb költséget. A határátlépési illetéket azonban nem, mivel határátlépési illeték nem létezett. (Legalábbis ekkor már nem.) Azt saját zsebre gyűjtötték. Engem minden becsapás idegesít. Ha lenyelem, feszít és elrontja napokra, vagy akár az utazás egész idejére a kedvem, ha nem… Olyat még nem csináltam. Néhány útitársam már igen, s a többiek nem fogták a pártjukat, az idegenvezető pedig végig utálattal kezelte. Egyszer az egyik lázongó viszont ordibálni és fenyegetőzni kezdett, hogy feljelenti a céget a jogosulatlan beszedés miatt. Őt nem merte bántani. Sőt a visszaúton kárpótolta a sérelemért egy nagy üveg ouzoval. (A mi pénzünkből.)
Most nincs illetékbeszedés. Helyette a két lány kéri, hogy adjunk be fejenként a sofőröknek 600 forintot. Mert ez a szokás. Ez rendben van. Az utazás olyan olcsó, hogy a két buszvezető valóban nem lehet túlfizetve, és az őszinteség eleve értékelendő.
– „Nevével ’Corona’ alakban egy 1234 körül készült premontrei kolostorjegyzékben találkozhatunk először, a város azonban a 1241. évi tatárjárás következtében elpusztult. 1252-ben, IV. Béla egyik adománylevelében újra felbukkant a város neve. A város német nevéről – Kronstadtról – 1355-ből van feljegyzés. A legenda szerint (valaki morog valamit Barbarának, aki nem zavartatja magát, olvas tovább) Salamon király a Köszörű-patak völgyében, a napjainkban is Salamon-kövének nevezett sziklák barlangjaiban rejtette el a koronáját, innen kapta a város a korona nevet. Egy másik történet szerint (sugdolózás hátul is), egy fa kivágásakor a gyökerei közt egy koronát találtak, később ennek a fának a helyére építették a városházát, és ezért található Brassó címerében egy gyökerek közt ábrázolt korona… Ja ez, még nem Brassó, bassz… akkor vissza az egész…” – hallgat el végre Barbara, mert valóban nem Brassó, hanem Nagyvárad van előttünk.
Tételezzük föl, hogy vannak remek magyar idegenvezetők. (Mert biztos vannak, bár én még eggyel sem találkoztam) De őket most hagyjuk. A rossz idegenvezetők alábbi csoportjait lehet megkülönböztetni:

1. Gyalázat idegenvezetők.
Görögországban voltam eggyel, aki egyetlen idegen nyelven sem beszélt. Egyetlen idegen szót sem tudott. Illetve túlzok. Egy szót tudott. Azt, hogy „sorry”. De azt meg nem jó helyen használta.

2. Baedeker idegenvezetők.
Nincs átfogó képük a rájuk bízott országról, az útvonalon lévő városokon meg múzeumokon kívül nem láttak mást belőle. Azt mondják vissza – többnyire tévesztésekkel – , amit egy – rendszerint már eleve hibás, túl sommás, vagy elavult, vagy egyszerre mindhárom – útikönyvből tanultak. Például Raims és Párizs között ezt hallottam egy őszülő szakállas úriembertől:
„Franciaország fejlett kapitalista állam. Tehát meg van engedve a magánvállalkozás. De természetesen minden nagyobb cég állami tulajdonban van.”

3. A kitalálva-színesítők.
Ők látják, hogy vannak a valóságnak olyan – az idegenvezetést színessé tenni képes – szegmensei, melyek nem kaptak helyet az útikönyvben, mivel azonban macerás lenne könyvtárban utánanézni a dolgoknak, inkább kitalálják a megoldást. Megint Franciaországból: „A francia kultúra nagyon is közel áll hozzánk. Például rengeteg szót vettünk át tőlük. Butik – az franciául boutique. Pár – az pair. A trojka pedig a trois-ból jön, ami franciául hármat jelent, s
a trojkát is három ló húzza.” Ezt mondta a vezetőnk, és én elképzeltem, ahogy a versailles-i arisztokrata kompánia tagjai, élén XIV. Lajossal, a napkirállyal, ledobják pompőz ruhájukat, derékig érő göndör parókájukat, szibériai cobolybundát kapnak magukra (a marquis-k még esetleg medvebőr kucsmát a marquise-k meg kokosnyikot), meghúzzák a vodkásüveget, a hajtó mellé a bakra balalajkást meg guzlást ültetnek, és a sznyeguroskát meg a kalinkát énekelve elkezdenek a palotakertben trojkával száguldozni.

4. A hiába tapasztaltak.
Velük az a baj, hogy bár ismerik az ország nyelvét, és rengeteg személyes tapasztalatból magát az országot is, de azt az ország lakóinak a szemszögéből látják, mely – mivel minden nép önmagát, a saját nyelvét és országát tartja a legkiválóbbnak – szükségszerűen torz képhez vezet. És sztereotip általánosításokhoz. Meg hiteles történelmi bemutatás helyett anekdotaszerű poénkodáshoz. (Persze óvatos általánosításokat azért lehet tenni. Például az olaszok nekem mindig barátságosabbaknak tűnnek, mint a franciák.)

Mire beérünk Váradra, már este van. Talán jobb is. Sokszor jártam már a Pece-parti Párizsban, és természetesen mindig átéltem a romlás rettenetét. Várad már nem a Pece-parti Párizs.
Kinn fénypászmák: fenn csillagok, lenn a bekötőutakon haladó járművek reflektorai. És néhol égetnek valamit. Talán tarlótüzek. Már túl vagyunk Péter–Pál-on.
A buszban is fények. Az utasok felkapcsolták a fejük fölött lévő kis lámpát; készülődnek az alváshoz. A buszon alvástól mindenki fél. Én nem. Alternatívája lehetne, hogy az ember repülővel megy, de az egyrészt drága, másrészt kimarad a legfontosabb: az út közbeni bámészkodás.
Jobbra tőlem a Kedves. Épp nem tetszik neki valami, tehát minden rendben vele. Balra, a folyosó másik oldalán egy bizonyos Zsuzsa néni. Az ő szeme kisírt. Vele tehát nincs minden rendben. Kisírt volt már felszálláskor. A határátkelő előtt egészségügyi szünetet tartottunk, s ekkor megkérdeztem anyósomat – aki Zsuzsa néni mellett ül – hogy mi az oka. Zsuzsa néni kisvárdi, anyósom naményi, még sosem látták egymást, ezért aztán nem öt, hanem tizenöt percbe tellett, míg olyan viszonyba kerültek, hogy Zsuzsa néni leadta az életét a-tól z-ig.
– „Elmondom neked, de ez bizalmas, ne add tovább!” – figyelmeztetett anyósom, és én őszinte elszánással bólintottam. Tehát: Zsuzsa néninek van férje, egy bizonyos Albi bácsi, meg két lánya, Kiszsuzsi és Nóri. (Ők ülnek előtte.) A két lánynak van egy gyermekkori barátnője, valami Hajni. (Mikor anyósom kiejtette a nevét, olyan utálat volt a hangjában, hogy megsejtettem, mi a történet vége.) Évekig ötösben mentek üdülni. Idén viszont csak hárman. Mert
karácsonykor Albi bácsi bejelentette, hogy ő és az a Hajni…– „De nehogy tovább add!” – figyelmeztetett még egyszer anyósom.
Anyósomék mögött ül két idősödő hölgy. Az egyik Etelka, a másik Emmike. Etelka kezében kis notesz, állandóan jegyzetel, ami ellenszenvessé teszi őt a szememben. Nem tudom miért, hisz én is állandóan jegyzetelek. Talán az még vele a gond, hogy fényképezőgép van a nyakában. Miért nem a táskájába teszi a fényképezőgépet? Vagy a zsebébe. Apró masina, elférne ott is. A nyakban tartott fényképezőgép ellenszenves. Turistáknak való. Igaz, hogy azok is vagyunk.
(Persze én általában világjárónak mondom és gondolom magam, de egy fapados utazási irodával elmenni a román tengerpartra, ott dögleni kilenc napig, az nem igazi világjárás. Még akkor sem, ha ott van az út ékköve, a Brassóban eltöltendő fél nap.) Emmikének tanárkinézete van. Az a fajta, akinek már küszöbön áll a nyugdíj, de még van türelme fogni a kölyköket.
Mögöttünk nem ülnek, ott a kijárat van. Előttünk igen. A gyermekeim. Nem veszekednek, tehát elaludtak. A Kedves is alszik már. Kinyomja fenekét, miáltal hozzáprésel a könyöklőhöz, miáltal biztosít eldőlés ellen. Nekem is aludni kellene. Alvópozícióba rendezem magam: fel húzom a lábam, a térdem nekitámasztom a kapaszkodónak és rádőlök a Kedves csípőjére. Igazán puha, nem panaszkodhatok.

Július 15.
(You can’t always get, what you want! – Rolling Stones)

– „Nevével ’Corona’ alakban egy 1234 körül készült premontrei kolostorjegyzékben találkozhatunk először, a város azonban a 1241. évi tatárjárás következtében…” – ébredek Barbara szavaira. Hajnali négy van, még nem járhatunk Brassónál, tehát Barbara megint mellétrafált. De őt feszíti a vágy, hogy megtudjuk mi nem Marosvásárhely történelme – mert ott lehetünk – annyira feszíti, hogy jogosítva érzi magát szendergésünket megzavarni. –„A város német ne-
véről – Kronstadtról – 1355-ből van feljegyzés. A legenda szerint…”
Hiába zavarja az embereket, álmosak még ahhoz is, hogy leállítsák. És Barbara hangja idővel – minden töredezettsége és bicsaklása ellenére, mert nem megy könnyen az olvasás ennek a főiskolás leányzónak, nem szokott hozzá a lelkem, nem könnyű dolog az – elkezd monoton zümmögéssé alakulni a fejemben. Már nem zavar, inkább altat. – „A városnak jelenleg két és fél millió lakosa van.” – zárja le Barbara a mondanivalóját, mely ostobaságra újra kinyitom a szemem. Már hajnal van. Majdnem reggel.

Másfél órával ezelőtt is ennél a benzinkútnál álltunk. Egészségügyi szünet nem tarthat ilyen sokáig. És az emberek még csak most ébredeznek. Kinyújtják elgémberedett tagjaikat. A hűs, de nem csípős hegyközi levegőben megmossák arcukat a kútnál. Kávéznak. És mivel még mindig nem szólal meg a beszállást jelző duda, találgatni kezdenek. „A kardántengely”, „a karburátor”, „nem, inkább a tachográf!” – hallom. A két sofőr idegesen szaladgál, telefonál. A busz, mintha valami alattomos betegség rágná, félrehúzódva sunyít. Végül kihirdetik, hogy egy óra szünet. A gyerekek és a Kedves bemennek a bisztróba reggelizni. Én elindulok egy közeli dombocska felé. Mert a dombocskán kolostor van.
A várfalszerű kerítésen Fazola művésziességével megformált kapu. Nyitva. Belépek. Jobbra egy téglaépület, az lehet a szerzetesi szállás. Habár Scoală generală van ráírva, vagyis akkor inkább iskola. Vagy mindkettő. Szemben a templom. Nem elragadó. Igaz viszont, hogy minden ortodox épületet az orosz hagymakupolás templomokhoz hasonlít, és azokat lehetetlen utolérni. Belépek. Kutya sem foglalkozik velem. Furcsa érzés. Az ikonosztáz alatt kinyílik egy ajtó,
de vissza is csapódik, nyilván csalódottak, hogy még nem a hívek érkeztek. Az ikonok szépek. A tetőzet is tetszetősen hajlik. Persze minden túldíszített, de valahogy az ortodoxia túldíszítettsége nem annyira zavaró, mint az émelyítő barokk pompázatosság. Templomi korral mérve minden új itt. Látni az ikonok és a tetőlemez csillogásán, a kilógó téglák pirosasságán, és a körben elterülő temető köveinek nyersességén. Mert az az igazi temetőkert, ahol a sírokon alig lehet kibetűzni a neveket.
Ez az épület nem lehet több húsz-harminc évesnél.
Az ideológiával terhelt történetszemlélet valamiféle misztikus, már-már sátáni gyökerű szándéktól vezéreltetett elnyomásként értelmezi a szovjet érdekszférába tartozó egykori államhatalmak viszonyát az egyházakhoz. Pedig valójában nagyon is pragmatikus volt a kommunistának nevezett államok hozzáállása a klérushoz. (Mint ahogy elődeiknek és utódaiknak is.) Az volt a döntő, akadályozza vagy gátolja-e őket a hatalom megtartásában, vagy a
kettő egyszerre. Sztálin papok tízezreit likvidálva gyengítette meg az orosz pravoszláv egyházat, de mikor ugyanez az egyház terjeszkedni akart, a Vatikántól függő, tehát Moszkvából nehezebben ellenőrizhető Görög Katolikus egyház kárára, azt buzgón helyeselte, támogatta. Zsivkov templomok százait záratta be, de nagy mellbedobással segítette a bolgár ortodox egyházat abban az – eredménytelen – próbálkozásában, hogy térítsék keresztény hitre a bulgáriai
törököket és a bolgár anyanyelvű, de muzulmán pomákokat. Romániában is az egyháziak megtizedelésével nyitott az új rendszer, hogy aztán a nyolcvanas években a Conducătort dicsőítsék az ortodox templomokban, és ortodox templomépítési láz induljon meg. Főleg a magyarok lakta vidékeken. Ellenünk. És most ennek az egyik produktumában állok.
Meg kéne szabadulni ezektől a negatív gondolatokból, ha az ember belép egy helyre, ahol a kereszt van, s rajta a második Ádám. De nehezen megy.

– Mindjárt hat, miért nincs még senki? – kérdezi tőlem Etelka.
– Talán itt nem hatkor kezdődik a reggeli mise – válaszolom, s ekkor viszont megjelenik egy csoport a bejáratnál. Biztos a közeli faluból járnak föl így közösen. Megszólal a busz kürtje. Megyünk.
– Ott jön a pópa – intek a közelgő alak felé. Etelka kijavít.
– Nem pópa, hanem preot.
– Pópának is lehet mondani.
– Nem lehet – áll ellen határozottan, s megkeresi az útikönyvében lévő szószedetben, majd megmutatja nekem, hogy a pap, az románul valóban preot. Természetesen nekem is igazam van, mert a magyar pópa szó vonatkozhat minden ortodox papra, független attól, hogy az egyes népeknek különféle elnevezésük van rá, s már mondanám is ezt, mikor rájövök, hogy Etelka az a nagyokos fajta, akit lehetetlen meggyőzni. Csak felhergelném magam.

– Jöttek megjavítani a buszt? – kérdem visszatérvén a Kedvestől.
– Nem jött senki. Tanácskoztak, tanácskoztak, aztán kiderítették, hogy mégsem olyan nagy a baj.
Ilyenkor nem szabad utánajárni, mi is volt a gond, különben az ember stresszben teszi meg a hátralévő utat. Persze így is abban teszi meg.

Románia 8 %-os gazdasági fejlődést produkált a válság előtti utolsó évben, ami elismerésre méltó. (Még ha a mélyről indulóknak könnyebb is látványos fejlődést fölmutatni, s ráadásul ehhez a föllendüléshez – nem véletlenül – Európa legalacsonyabb minimálbére társul.) Keresem a fejlődés nyomait. Akadnak. Új benzinkutak, új fogadók az út mellett, tűrhetőbb utak, megamarketek (bár ez kétélű fejlődés), néhány új gyár (mind világcég természetesen) és nem panel jellegű házépítés. De a lényeg nem ez. Mert a lényeget egy francia fogalmazta meg emígyen: „Európa ott ér véget, ahol már nem renoválják a házakat.” Vagyis, hogy milyenek a porták. És igen, mintha jobban karban lennének tartva, mint tíz, húsz éve. Erdély kezd gyógyulni.

Brassóhoz közeledünk. Ez látható a szász házakon, de azon is, hogy Barbara – harmadjára is – nekifut felolvasni, ami ki van neki adva. Sorolja lélektelenül, rossz kiejtéssel a város nevezetességeit, híres szülötteit, ami még hagyján, elvégre nem lehet mindenki germanista vagy Erdély-szakértő, csak azt ne mondaná, hogy a városnak két és fél millió lakosa van. Kelet-Közép Európa legnagyobb városa Budapest volt, 2,2 milliós lélekszámmal. Mivel ez csökken, valószínűleg behozta Bukarest a maga 1,9 millió lakójával, bár a környező települések fővároshoz csatolásával sokat lehet tenni az elsőségért. De Brassónak minden lehetségest hozzászámolva sem lehet több lakosa négyszázezernél.
Megállunk egy benzinkútnál. Elhatároztam, hogy nem szólok Barbarának, de nem bírom megállni. Gőgös, sértett arckifejezését látva már bánom. Kikeres egy koszlott noteszban egy koszlott papírlapot, s mint egy DNS vizsgálat bizonyítékát mutatja föl.
– Elhiszem, hogy ott az áll, de akkor sem igaz. Aki kimásolta a szöveget, biztos egy nullával többet írt – felelem neki, mire, még inkább mérgesen, az ekkor érkező Brigittára néz. Brigitta beleolvas a jegyzetbe.
– De hiszen itt van, hogy elővárosokkal! – mondja, s az intellektuális fölény gúnyos kifejezésével néznek rám.
Etelka kezd nőni a szememben. És már nem csak a várost látni vágyom, hanem pár korsó sör is jól jönne.

Az lehet a Cenk. Az a Fellegvár, az a Takácsbástya. Oda mindenképp el akarok menni. Az a helyszín megér egy novellát. Ez itt, ahol most elhaladunk, biztosan a Főtér a Régi Városházával. Itt lenne a legjobb megállni, csakhogy a buszsofőrök nem a műemlékek könnyű megközelíthetőségét, hanem a könnyű parkolás lehetőségét tartják szem előtt. Ez egy másik belvárosi park. Már nem középkori, hanem századfordulós. Akkor viszont az meg a Katalin-kapu a reneszánsz toronysisakkal és a város pallosjogát jelképező négy fiatoronnyal. Itt kell legyen a görögök régi negyede, a bolgárszeg, vagyis megint visszaugrottunk pár száz évet a történelemben. És most ismét jönnek a századfordulós paloták. Ideje lenne megállni, mert különben buszt vagy trolit kell fogni a visszajövetelhez. De haladunk tovább rendületlenül. Felfoghatatlan, hogy a többi utas miért nem hívja föl vezetőink figyelmét a hibára. Nekem kell. Hiába, hogy már kellően rossz viszonyban vagyon Barbaráékkal. Elbandukolok a jármű orrába. Először nem értik, mit mondok. Egymásra néznek, hogy már megint mit akar ez az okvetetlenkedő. Végül felfogják.
– Ja, Brassó az most kimarad. Késésben vagyunk, megyünk le egyenesen a tengerhez – mondja Brigitta és felbont egy sistergő energiaitalt.

Ilyen aljasságon már csak nevetni lehet. Nevetünk is a Kedvessel. De aztán csalódottan bámulok ki az ablakon. Pedig ott a híres Sinaia, amiről nagybányai ismerőseink folyton áradoztak. Valóban szép. Mintha a Sóstói út villasorát látnám Nyárligeten. Az ember azt gondolná, hogy mivel a nyugat európai minták véget érnek a történelmi Magyarországon (mert nyilván így van), akkor egy regáti üdülőhely csak blokkszerű épületeket jelenthet, vagy esetleg olyan balkáni izét, szóval olyat, hogy „na persze, ez is egy építkezés, de azért hol van ez tőlünk”. Pedig nem. Sinaia tobzódik a szecesszióban. Ami viszont ahhoz a nehezen megemészthető következtetéshez vezethet, hogy Romániában volt kultúra Erdély lenyelése előtt is.

Nagy zökkenés. Megállunk. Barbara közli, hogy mégis tartunk egy kis szünetet. Lehet sétálni az üdülővárosban, vagy el lehet gyalogolni az innen nem messze lévő Beles kastélyba. „Beles”, az természetesen Peleş, a román uralkodók nyári rezidenciája. Egyáltalán nincs ellenemre megtekinteni, de mégis… Hogy jön ez most ide?!
Gyermekkoromban a nyári szüneteket azzal töltöttem, hogy a városban mászkáltam cél nélkül. (Persze, hízelgő arra gondolni, hogy megsejtettem – vagyis a tudatalattim sejtette meg, mert arra mindent rá lehet fogni – hogy majd egyszer író leszek, és ezek a lófrálások élményanyaggá érnek össze, de nem hiszem, hogy erről van szó.) Általában étteremben ebédeltem. Nem emlékszem, hogy cimboráim közül bárki is annyit járt volna étterembe, mint én. Egyszerű is volt, meg imádtam étterembe járni. (Talán az apámtól örököltem ezt, habár nem muszáj ezt örökölni, a jóra magától rászokik az ember.) A körúti Zöld Elefántban egyszer meglepetés ért. Rendeltem, és a pincér önhatalmúlag kihozott valami egészen mást. Vita nem volt, azt kellett enni. Utólag arra gondolok, hogy biztos nem akartak értem, egy gyerekért nekiállni frissensültet készíteni. Most már megaláztatásnak fogom föl a dolgot – még ha remek is volt az a lecsós, tejfölös karaj – akkor csak diszkomfort érzése volt a gyomromnak. Elvégre flekkenre készült föl.
És ugyanazt érzem most is. Mert Peleş, az Peleş, Brassó meg Brassó. Az első nem lehet az utóbbi pótléka. Itt nincs olyan kompatibilitás, mint a Volkswagen konszern márkáinak alkatrészrendszerei között.
Kétség kívül vannak nyitottabb és belterjesebb kultúrák. Az előbbihez tartozhat az amerikai, a magyar, a francia, az utóbbihoz mondjuk a kínai vagy az eszkimó. (De lehet, ők kikérnék maguknak, és bebizonyítanák, hogy őket is mennyi hatás érte a múltban.) A német kultúra nem olyan merev, elzárkózó, mint gondolják. Latin, olasz, francia, angol, szláv, sőt még keleti hatások is fellelhetők azokban a szellemi alkotásokban, melyeket olyan nagyon németnek gondo-
lunk mi, s maguk a németek is. De már látom, hogy létezik egy überelhetetlen germán produktum, mely minden ízében annyira német, hogy a németség esszenciája lehetne. És ez nem más, mint a románok „nemzeti” uralkodóinak peleşi kastélya. Mintha egy bajor hegyi kastélyban járnánk. Mert ott járunk, csak véletlenül a Déli Kárpátokban tévedt ez a gerendavázas, neoreneszánsz lovagvár. Avagy dehogyis tévedt. Mikor a két román állam egyesítése után a román bojárok elűzték az egyesítést levezénylő Alexandru Cuza-t, hogy a porosz Hohenzolern házból válasszanak maguknak uralkodót, a kijelölt és trónra emelt I. Károly saját hazája iránti nosztalgiából kezdett bele az építkezésbe. De azért valami apró, valami nagyon-nagyon-nagyon apró részletben mégis érzékeltethette volna, hogy mely népnek is a királya ő, mert így olybá tűnik az egész, mintha lenézte volna a románokat. Mert német maga a Schultz és Litman tervezte épület. Jó. Német a belső udvar, és a belső udvar falfreskói. Jó. De ahogy belépünk a kastély központi termébe, nem a román haza tájai, vagy nevezetes havasalföldi vagy moldvai dinasztiák címerei vannak körben a falon, hanem a Hohenzollern-Sigmaringen porosz dinasztia német kastélyai. Alatta cifrán kanyargó ónémet fraktúra. És német minden felirat, és az
összes könyv az üveges szekrényekben, és a folyóiratok és a kották a királynő szalonjában. Még a fegyvereken lévő vésetek is németül vannak.
Diszkomfort érzésem van a Brassó-Peleş csere miatt, de ha román lennék, dupla diszkomfort érzésem lenne.

– „Na tessék! Legyetek büszkék rá!” – kiálthatna föl déli szomszédunk iránt ellenszenvvel viseltető honfitársam. (És vajon, nem vagyunk-e majd valamennyien többé-kevésbé megfertőzve ezzel a tulajdonképpen szégyellni való indulattal?) De az, ami a Kárpátokból kiérve, az ősi, az igazi Romániában, Munténiában a szemem elé tárul, az letaglózó. Putriország. Vakolatlan, apró, roskadozó kis házak, némelyiken groteszk, rikító, pagodaszerű tetőzet. Poros udvarok. Por mindenütt. Még a szintén sivár panelépítkezésnek is alig van nyoma. Nemhogy nem fejlődött ez a vidék Ceauşescu bukása óta, de még süllyedt. Soha nem gondoltam volna, hogy oázisként fogok vágyni legalább egy nyomortelep mellé odabiggyesztett szupermarketre.

Ez meg mi? Elkezdődik egy híd, és nem akar véget érni. Klausztrofóbiám van. Habár itt nincs zárt tér. Akkor hídfóbiám. És hogyhogy nem hallottam még erről a monstrumról. Ráadásul, ahogy kinézek, látok egy másik ugyanilyen monstrumot.
Az útikönyv szerint az először I. Károly hídnak, majd – a tervezőjéről – Saligny hídnak nevezett, több mint négy kilométer hosszú építmény volt mellettünk. 1895-ben adták át, és akkor ez volt Európa leghosszabb hídja. Biztosan jól meg kellett sarcolnia népét a fiatal román államnak, míg kiizzadta eme grandiózus teremtményt. De nem ott lennénk, ahol vagyunk, ha nem derült volna ki, hogy a híd nem időtálló, így a Conducător alatt fölhúztak mellé egy második hidat, már csak azt használják, ezen haladtunk át mi is. Mindkét híd (vagyis híd-viadukt rendszer) egyszerre íveli át a Dunát és a Borcea-t, s köti össze Feteştit Cernavodăval.

Putrik helyett luxusszállók. Pár méter mindössze, ahol megtörténik a nagy váltás. Egy tarlóról befordulunk a promenáddal párhuzamos főútra, melynek mentén nem Dragoş és Rădulescu gazda alkudozik egy ekefordulónyi telekre, hanem a Ritz és a Hilton.
Constanţa üdülőövezete ez, vagyis Mamaia. Természetesen épp oly jellegtelen, mint a világ összes üdülőövezete. Talán a rendszerváltás előtt, amikor minden bárban a Securitate ügynökei ültek és elképesztő olcsón lehetett – mert itt azért lehetett – beszerezni luxusélelmiszereket (vagyis ami több mint tej meg kenyér), volt egy kis külön zamata, de hogy mindent felvásároltak a nagy hotelláncok, ennek a kétséges zamatnak is passé.
A vastag üvegen át nem hatolhat el hozzám beszédfoszlány, de feltételezem, hogy többségben vannak a belföldiek, ugyanis mindenki nagyon jólöltözött. Az üdülőhelyi jólöltözöttség a szegényebb országokra jellemző, ahol a ruhának még leginkább rang- és státuszjelző szerepe van. De azért lényegében úgy néznek ki az emberek, mint a nyárligetiek a sétálón, csak a széles karimájú sombrerok szokatlanok. Biztos valami új divat. Mire hazamegyünk, eljut hozzánk
is.
– Scandinavia Hotel, Viking Hotel – sorolják gyermekeim, annyi van, hogy elfáradnak az sorolásban. De vagy húsz perc után elfárad a szállodasor is, és igénytelenebb motelek, panziók, majd lakókocsiparkok, kempingek következnek. A legutolsónál megállunk. Egy sombreros alak felugrik a buszra, vidámító tájszólással – nem tudom, milyen, mert nem ismerem jól a tájszólásokat, csak azt tudom, hogy se erdélyi, se székelyföldi tájszólás nincs, csak erdélyi meg szé-
kelyföldi tájszólások –, s míg a portától leérünk a parton lévő faháztelepre – „a táborba”–, elmondja, hogy nagy örömmel várt minket, és biztos, hogy jól fogjuk magunkat érezni, valamint, hogy pár napja nincs meleg víz, és elmarad a Duna Deltába, meg a Bulgáriába tervezett út, mert a busznak vissza kell menni Magyarországra, és elmarad a mai vacsora is, mert az rosszul volt meghirdetve, az nincs benne az árban, viszont a házakba lehet beköltözni, ha előtte kitakarítunk.

A tengert nem lehet megunni. Egy órája nézem. Teljesen más típusú embert szül a tenger, mint a kelepcés szárazföld. Lehet, azért rettegnek a magyarok minden változástól, azért ragaszkodnak még a rosszhoz is, mert nem szokták meg a végtelenbe való pillantás élményét. Mert ehhez bátorság kell. Mintha egy felhőkarcoló széléről bámulnánk le.
– Na, mire jutottak? – kérdem a megjelenő Emőtől, feleségem legjobb és egyetlen barátnőjétől, mert néhányan, a hírek hallatára, elhatározták, hogy azonnal fordulnak vissza.
– Még csapkodják az asztalt, majd lenyugszanak.
– És Szilvi? – ugyanis összevesztem a Kedvessel. Mert hogy „hova hoztál engem”.
– Fekszik az ágyon és nézi a plafont.
– Pedig jó szobát szereztem, még a cuccaink nagyobb része is befért – mondom neki, pedig ez nem igaz. Mert csak kétfajta szoba van, földszinti és tetőtéri. És a kétszemélyes meg a négyszemélyes szobák közötti különbséget a táborvezető – aki egyúttal kempingtulajdonos, mert a tábor a kemping egy elkerített kis szegletében található – így fogalmazta meg: „Ha négyen mennek egy szobába, akkor kicsit össze kell szorulni a két ágyon.”
Emő mondja, hogy a gyermekek a Kedvest vigasztalják, hogy ő az anyósommal került egy tetőtéri szobába, de az anyósom csak csomagtárolónak fogja használni az ágyát, mert lenn fog aludni a Zsuzsa néni kisebbik lányával, mert neki egész szoba jutott („– Mellesleg megtudtam, hogy Zsuzsa nénit elhagyta a férje a lányai barátnőjéért, de ezt ne add tovább!”), és hogy az egyik buszsofőr, aki nem megy még vissza, hanem megvár egy váltást, már ki is kezdett vele, s
ő undorodva gondol izzadt testére, meg eleve hogy képzeli egy sofőr, hogy bármi esélye is lehet nála, és egyáltalán, ez az egész olyan borzasztó… És én hallgatom, és nagyon jó kedvem van. Mert nem baj, hogy kiesett Brassó meg a másik két beígért kirándulás, mert én valójában hazudtam magamnak, illetve nem is magamnak, mert az ember nem hazudhat magának, hanem inkább tetszelgő önsajnálatot mímeltem a naplónak – vagyis tulajdonképpen magamnak –, de
leginkább mégis hazudtam, még korábban a családomnak, mert így egyszerűbb volt őket az útra rávenni, mert én valójában azért a nyugvó kutyához hasonlító valamiért jöttem el, ami a viharos, sötét tengerből és égből kiválva, a kiteboardok és a szélsodorta sombrerok mögött látok, ami a szállodasortól a fehér sziklás partig terpeszkedik el, azért a városért, amelyről semmit nem tudok…

Július 16.
(Akklimatizálódás)

Reggelire várunk. Minthogy az élet értelme az evés, ennek az első reggelinek rendkívüli a jelentősége: ez fogja megmutatni, mire számíthatunk az elkövetkezőkben.
Anyósom, Zsuzsa néni, Kiszsuzsi és Nóri panaszkodnak a rossz alvásra. Sokaknak gondot okoz az első éjszaka egy idegen helyen, de kiderül, hogy itt másról is szó van. Emő sokáig fészkelődött, döngette a padlót, zavarta őket. (Két lenti szoba fölött van egy tetőtéri.) Ezen nem csodálkozom, mert a mi padlónk is döng, csak alattunk nincs senki szerencsére. Mondom anyósomnak, hogy akkor költözzön fel Emőhöz, elvégre az az ő helye, de csak legyint, hogy
veszekedés lenne, ha lepisszegné.
– Miért lenne veszekedés? – kérdi Emő, mert épp megérkezik Emmikével.
Emőre jellemző, hogy minden veszekedési alkalmat megragad, de most még bágyadt ehhez. Elnézést kér, és megígéri, hogy kevesebbet fog mászkálni, mocorogni.
Bundás kenyér van reggelire és gyümölcstea. Semmi bajom vele.
Zsuzsa néni arról beszél, hogyan ismerkedtek össze harminc évvel ezelőtt Albi bácsival, anyósom arról, milyen kitartóan udvarolt neki apósom, mire elnyerte kegyeit, Emmike arról, milyen sokan csapták neki a szelet, de ő mindet visszautasította.
– Egy bizonyos szint alá nem voltam hajlandó lemenni. Márpedig falun kétfajta férfi udvarolt nekem. Az egyik, a téeszmunkások, állatkának tartottak, akinek vesznek valami kis ajándékot, és már lehet is nyúlni a bugyijába, a másik, a kollégáim a tantestületben, meg úgy gondolták, ajándékot sem kell venni, csak közölni, hogy hajlandóak foglalkozni velem, s nekem már attól fékezhetetlen örömmel szét is kell tenni a lábam – mondja Emmike, majd megsimogatja kisebbik gyermekem arcát, és lekvárt ken a bundás kenyérre. Ez borzaszt kissé. Megtudom még, hogy Emmike hetven éves. Ez pedig meglep. Sokkal kevesebbnek gondoltam. Holott füstöl, amikor csak teheti. Lehet, a füst tartósította.

Sörözök a parton Bécivel, az itt maradt sofőrrel. Mert ha egy férfinek nincs semmi dolga, előbb-utóbb óhatatlanul elkezd sörözni. A csíkszeredai sör a legjobb, nem azért mert magyar, hanem mert tényleg az.
Legalább száz méter hosszú a kemping strandja. És széles és puha-homokos. Van ahol már csak ezért fizetni kellene. Jobbra egy szabad strand következik, majd a szállodák, balra egy nudista strand, majd további strandok egész a látóhatár széléig.
Hihetetlen, fémes csillogású ruhába bújt asszonyok érkeznek. És férfiak fekete ruhában.
– Dobrudzsai cigányok – mutat rájuk Béci. – Ruhában fürdenek.
Valóban. De kizárólag a nők, a férfiak csak figyelik őket. Viszont a víztől tompul a nők ruhájának szemfájdító csillogása. Olyanok lesznek, mint perzsa miniaturák alakjai. Lehet, vándorlásuk során Perzsiában tették magukévá ezt a divatot.

Eltelt az első nap sörözéssel. Ezt megtehettem volna Nyárligeten is. Igaz, ott nincs tenger. Szívesen elbeszélgetnék egy helyivel, de csak magyarok vannak körülöttem. Kb. annyi erdélyi mint anyaországi. De van egy csapat Kárpátaljáról is: bustyaházi magyar motoros metallisták. Kinézetre lehetnének akár amerikaiak is. Oldalt bőrszalagos bőrnadrág, bőrdzseki belehímzett sassal, vörös fejkendő napszemüveggel. Vagyis az egyiken fejkendő helyett sombrero.
Valami olyasmi ez, mint mikor a keletnémetek meg a nyugatnémetek (a fiatalabbak már nem is értik, mit jelent ez) a Balatonnál találkoztak. Persze Románia és Magyarország között nincsenek zárva a határok. Ennyivel nekünk jobb. Más szempontból, a lényegi szempontból, viszont rosszabb.

Július 17.
(Gyöngéd erőszak)

Fekszünk a víz szélén és nyaldostatjuk magunkat a tengerrel. Nincs ettől jobb masszázs. És furcsább, mert érzed, hogy meglökve vagy megragadva a milliárd és milliárd köbméternyi víztömeggel együtt mozogsz. Ilyesmit lehet érezni földrengéskor is.
– Mit csinálsz? – kérdem az Etelkára mereven bámuló Bécitől.
– Semmit, csak képzeletben levetkőztetem.
– És hogy tetszik?
– Várjál! Még csak a bikinifelsőnél tartok. Hm… nem is olyan rossz.
– Miért pont őt vetkőzteted? Már nem éppen mai csirke.
– Minden nőt levetkőztetek. Csak úgy megszokásból. Te talán nem?! – fordul felém hirtelen, őszinte meglepődéssel. Már mosolyogva válaszolnék, mikor eszembe jut, hogy velem is van egy nő. A nőm. Az enyém. Aki mellettem hever, s akinek a homlokráncolásából látom, hogy hallja a beszélgetésünket. És érzi, hogy megfogalmazódott bennem egy kérdés, de csettint a nyelvével, így a kérdést nem teszem föl. Vannak kérdések, melyek olyan választ szülhetnek, hogy jobb fel sem tenni őket.
A kisebbik fiam jön és megkérdezi, melyik ország van a tenger túloldalán.
– Grúzia – válaszolom, amit meghall Etelka, és ő is odajön. Azzal nem foglalkozott, hogy vetkőztették, de hogy valamibe beleköthet, arra ráharap.
– Nem Grúzia, hanem Törökország – feleli kérdezés nélkül, és én képzeletben lekeverek neki egy pofont. Az okoskodókban az a legbosszantóbb, hogy gyakran igazuk van. Emő megunja a himbálózást. Elmegy képeslapokat írni. Béci elmegy sörért, hoz nekem is, ha kérek. Kérek. Jön helyettük Zsuzsa néni. (Emő talán előle ment el, mert a reggelinél megint – most már ingerültebben – feljött, hogy nem tudnak az éjjeli dobogás miatt aludni.) Zsuzsa néni szomorú, mint
mindig. Egy ilyen helyzetben lévő asszonynál az ember nehezen tud elszakadni attól, ami amásikat nyomja, de ráterelni a szót nekem mégis illetlenség. Illetve egy ártatlan köntösbe burkolva mégsem az.
– Van valami Albi bácsival? Beteg?
– Beteg bizony. Jót tenne neki ez a nyugalom. És itt ehetne halat. Az jó a gyomrának, más húst már nem tud megemészteni. A sok idegesség meg kávé fekélyt csinált neki.
Hallgatunk.
– Meg hiányzik is – böki ki végre. – De nem jöhetett, nagyon sok a dolga, mert most van a zöldborsó-felvásárlás. Az ő bére az egyetlen biztos jövedelem a családban. Ő tart el mindanynyiónkat. Nagyon hajtja magát szegény…

– Szegény…
– Milyen húsleves? – kérdem a felszolgálólánytól.
– Hogy milyen? – kapom feleletül.
– Milyen hús van benne? Disznó? Tyúk?
– Nincs benne hús.
– Nincs? Akkor ez inkább csontleves.
– Húsleves.
– De mégis milyen?
– Hát olyan, hát olyan. Na vajon milyen?! – mondja és megy dolgára. Legorombít valakit, hogy ne egyen gyorsan, mert akkor kevés lesz az étel, egy másikat figyelmeztet, hogy már egyszer kért kenyeret, menjen a boltba és vegyen magának, ha ez nem elég. Már tegnap megfigyeltem, hogy előszeretettel becsmérli a vendégeket. Igaz, ez semmi ahhoz képest, ahogy az ételt szidja. De beszél még másról is: hogy utál dolgozni, és legszívesebben a parton heverészne,
és felháborító, hogy milyen kevés bért kap. Ő az ételekért felelős. Van külön italospincér is. Az ételes nem szívesen hozza ki addig az ételt, míg valami italt nem rendelünk. Az nyilván saját zsebre megy. A választék sör és kóla. A sört kétliteres PET palackokban veszik a kemping bejáratánál lévő boltban. Vagyis hozatnak egy táborbelivel, ha úgyis oda megy. Mérgesek viszont, ha az magának is merészel sört venni. A sört kelletlenül töltögetik, sok mellémegy. Azt nem töltik utána. Mindkét lány székely. Mindkettő barna bőrű, kerek teremtés. És mindketten mindenkit tegeznek. Mindkettőjük vezetékneve Márton, de nem rokonok, a székelyek között nagyon gyakori a vezetéknévként szolgáló keresztnév. Van közöttük különbség is. Az ételes többet beszél, vagyis többet szitkozódik, az italos kevesebbet, és szinte alig szitkozódik. Ha valami gond van – nem akar rendelni valaki italt – hívja az ételest. Bár mindketten székelyek, a beszédesebb háromszéki, a másik gyergyói. A beszédesebb Dzseni a másik Evelin. A beszédesebb house-os, a másik emós. Ám ezt csak Evelin egy elejtett megjegyzéséből veszem ki, mert most nincs rajtuk se house-os se emós öltözék. De pincéruniformis sincs. Voltaképp nincs is rajtuk szinte semmi. Bikiniben szolgálnak föl. Nekem sosem volt problémám a nagy mellű nőkkel, és ők is kifejezetten gusztusosak lennének, ha – lévén étkezünk – nem lennének kifejezetten gusztustalanok. De amúgy aranyosak, szórakoztatóak. És az étel, amit hoznak, remek. Olcsó és remek. Tegnap paprikás krumpli volt vacsorára, ma hús(csont) leves és tört krumpli resztelt májjal, holnap gulyás lesz krumplistésztával. Azt a menüsort hozzák, amit otthon megszoktak. Ez is nagyon rendben van. Krumpli krumplival. Akár a nyárligeti tirpákoknál. Otthon érzem magam a körükben. És lényegében otthon is vagyok.
– Jajj ne már! – kiált föl Dzseni, amikor meghallja, hogy valaki repetát merészelt kérni.
Kell ettől vidámítóbb kíséret egy vacsorához? Ha dicsérnék az ételeket, kedveskednének a vendégekkel meg tányérokkal egyensúlyoznának, az már túlzás lenne.

Július 18.
(Kóstolgatás)

A busz leintéses alapon áll meg. Fürge, drága. A sofőr vezetés közben számolja ki a visszajárót. De csak annak, aki vár rendületlenül. Lehetne élvezni a zsonglőrmutatványt, ha elszánt lennék a meghalásra, s nem lenne mellettem a családom. A város szélén – habár itt nincsenek valódi határok, minden összeépült – újabb busz. Ez már jegyes rendszerű, lassabb. Mindkét buszon ellenőrzés. A panelrengeteg egy fokkal ízlésesebb, mint amit az úton láttam, vagy ha nem is ízlésesebb, de széles, rikító sávjaival legalább zavaróbb, mert a zavaró is jobb, mint a sivár. És ahogy megy a busz, s én nézem a garázsboltok, butikok, „bar de zi”-k, vagyis csehók sorát, ott hátul, a bérházak közötti szűk folyosók végében megcsillannak fehér, íves, formák. És megdobban szívem, mert tudom, hogy ezek a rejtett részek összeállnak, s jelzik, hogy van valódi város ebben az álvárosban, s az ezekkel a roncsokkal, maradványokkal elkúszott idáig. Amit látok, az a búvópatak város.
Találkoztam már búvópatak városokkal. Például egész Moszkva ilyen. Az ember elhalad egy tucat retinát sértő téglalap-hodály mellett, aztán hirtelen egy kis hagymakupolás kápolnába bukkan föl előtte. Ilyen Szentpétervárnak a Finn-öböl és Peterhof felé eső része is. Az államelnökök és a királyok általában szeretnék évszázadokra megörökíttetni magukat. Optimális esetben ezt helyes hatalomgyakorlással és/vagy memoárok megírásával teszik, ám már Róma,
Egyiptom, sőt Mezopotámia óta divatos öntetszelgő épületeket is felhúzatni. Pompidou elnök, noha nyirokmirigy rákkal küzdött, bátran állt a vártán a diáklázadások idején. Kalapemelés érte. Ám az a kulturális központnak szánt, hőerőműre emlékeztető förmedvény, amit a sznobok „modern művészet”-ként dicsőítenek, aligha fogja kiállni az idő próbáját. (Hacsak nem a sznobizmus örök és elpusztíthatatlan.) Pompidounál nagyobb elnök volt De Gaulle, természe-
tes, hogy ő még ormótlanabbul rongálta meg Párizs Haussmann által – persze szintén rombolással, de legalább emberléptékű teremtést is eredményező rombolással – kialakított képét. Az ő műve a Défense. Nehéz megérteni, miért dobta bele magát De Gaulle a New York-majmolásba, ha egyszer külpolitikailag – az algériai válság után – folyamatosan borsot tört az amerikaiak orra alá. És a Défense kellős közepén megmaradt egy utca a régi Párizsból. Nem tudom, De Gaulle ötlete volt-e ez a fricska – és kinek fricska, önmagának? – de olyan az a piciny utcácska a napernyős kávézóival és a vasrácsos kis erkélyeivel, mint egy cápának a szájában vergődő csecsemő. Az a kis utca az én szememben a búvópatak város legeklatánsabb példája. És íme Constanţában is van rá példa.

Hirtelen zuhan a házak magassága. Az öt-tízemeleteseket kétemeletes bérházak váltják föl, melyek száz évvel ezelőtt épültek, mikor tényleg létezett – még alig, de már igen – a polgárság, vagyis ezek az igazi városi épületek. Hasonlítanak az európai – a háborúkban le nem rombolt – városközpontokat uraló eklektikus, neo-ez-meg-az, de az igényesség lehetőségét magában rejtő stílusirányhoz. Mégis van rajtuk valami különös. Kisebbek. Habár a nyárligeti Hősök terét övező régi házak is csak egyemeletesek, de azok mégis mások. Megvan: a szobák belmagassága itt alacsonyabb. Mintha minden épület egy kicsit lapítottabb, vékonyabb falú, dobostortaszerű lenne. Kisebbek az ablakok is, és az eltérő spalettákon látom, hogy kisebbek a szobák is. Nagyon tetszik.

Leszállunk csak úgy találomra, ahol a helyiek közül is sokan leszállnak.
„Strada Mihai Viteazul” – van kiírva a számozás alá, vagyis ez a Vitéz Mihály utca. Sétálóutca. A térképen nem látni, mely vonalnál ér véget a panelrengeteg, és a város keleti végének is olyan furcsa, kampós alakja van, de úgy képzelem, ez a városközpont. Viszont nincs nagy forgalom. Persze ez lehet a hőség következménye is, vagy annak, hogy a külvárosok plázái meg a strand elszívják az embereket.
A gyerekek főtt kukoricát mennek venni, a Kedves és Emő azon tanakodnak, szükség esetén hol találnak egy megbízható illemhelyet, én pedig elindulok.
A vasspaletták félig leengedve. Nyilván ez a legjobb állapot, mert nem tűz be a nap, de azért van fény is. Látszik, hogy olyan régóta vannak így, hogy már más állásra nem is képesek. Tócsák mindenfelé. Tegnap este esett eső, de túl nagy a forróság ahhoz, hogy ez még annak a nyoma legyen. Inkább a csatornarendszer kezd összeomlani. A házak is repedeznek itt-ott. A vakolat omlik, omolgat, nyugodt méltósággal. Pedig látszik a felújítás nyoma sok helyen, csak
a hámlás egy lépéssel mindig előrébb jár. Kis élelmiszerüzletek, szabóság, rövidáru bolt, tejkimérés, újságos. A bejáratoknál kutyák és kuncsaftokkal trécselő tulajok. Idősek. Az ő iparukat talán még a múlt rendszerben sem vonták be. Lassan mozognak az emberek is és a kutyák is. Egyedül a pocsolyákban fürdő verebek élénkebbek. A nap kegyetlenül süt, a pocsolyákon szivárvány. Sok a kiugró, kovácsoltvas korlátos erkély. Ma már aligha merne bárki is rájuk lépni,
de valamikor ezeken állva dobtak virágcsokrot a város bojár vagy kereskedő kisasszonyai a magyarok és a németek ellen, a nagy, a szent cél, a három román föld egyesítéséért harcba induló dicső armat bakáinak. Talán a masnijukból egy szál még mindig ott van felakadva. Egy idősebb hölgy kérdez valamit. Nem értem. Mosolyogva bólint és elmegy. Egy fémspaletta nyikorogni kezd, tehát mégis mozgathatóak, de csak ilyen öregesen, erőlködve. Hiszen ez az utca haldoklik. Szépen. Mert nem úgy, hogy multinacionális cégek vájtak bele üregeket termékeiknek, és nem is úgy, mint ami húsz évvel ezelőtt is volt, hogy áru és kuncsaft híján elnéptelenedtek az üzletek, renoválási keret híján pedig a lakások, és az üresség a vákuum mindennél pusztítóbb, hanem olyan normális, olyan „elvégre semmi sem tarthat örökké” haldoklással. És jó kedvem támad ettől az egészséges haldoklástól. Attól meg pláne, hogy megpillantom egy
halas bolt cégérét. Iszonyatos a bűz a környezetében, ami nagyszerű, elvégre milyen szaga lehetne egy pácolt, ecetes, hagymás heringet árusító üzletnek.
– Ide megyünk ebédelni – mondom a Kedvesnek, Emőnek és a két gyereknek.
– Nem megyünk!!! – kiáltják kórusban.
Így aztán nem megyünk.

Négyre érünk vissza. A mamaiai bevásárlóutcától gyalog jöttünk. Annyira ki van merülve és fel van hevülve mindenki, hogy bedőlünk a vízbe. Együtt hullámzunk a tengerrel. Csatlakozik hozzánk anyósom, Etelka meg Zsuzsa néni. Geri, a nagyobbik és Máté, a kisebbik fiam megfognak egy medúzát, de mondom nekik, hogy dobják el, mert az áram megrázhatja őket. Etelka kijavít, hogy áram a rájában van, ez irritáló anyagot köp ki. Nem foglalkozok vele, annyira leköt a puszta létezés élménye. És másokat is. Egyedül Emő mondja, hogy felmegy a szobájába, mert megfájdult a feje.

Július 19.
(Vampirulukki)

„Iti taie respiratia!” – rikoltja a szörny a poszteren. Épp jön Dzseni, megkérdezem tőle mit jelent. „Izzadni fogsz!” – mondja.
Már izzadok, mert a bevásárló utcába beszorult a hőség, ezért tehát felesleges bemennem, meg különösebben nem is érdekelnek a tömegszórakoztató hóbelevancok, de a gyerekek ki akarják próbálni. A nézőtér mindössze tízszemélyes. Csak nem a könnyebb menekülés végett? Felteszem a szemüveget, a film indul. Térhatással. Három dimenzió tehát már megvan. Vulkáni kráterek. Füstölögnek. Büdös, kénes szag terjeszkedik a teremben. A szag lenne a negyedik dimenzió? Az egyik kráterből elkezd ömleni a láva. Megcsap a forróság. Tehát a hőérzet az ötödik. A bűzölgő, füstölgő kráterek között megjelennek oszlófélben lévő, gokartozó hullák. Már egyre gyorsulva felém tartanak. Körbegokartoznak engem. Az egyik megáll, erőt gyűjt, és oldalról belém hajt. Akkorát dob rajtam az ülőhely, hogy rápréselődök a mellettem lévőre. De legalább megvan, hogy a dobálás, a térbeli elmozdítás a hatodik dimenzió. De mi a hetedik? Az oszló hulla fejéből kijön egy kígyó. Rám lehet. Büdös és meleg, de ezek a dimenziólehetőségek már ki vannak pipálva. Nem adom én könnyen a dimenziókat! Sziszegni kezd. Románul. A román kígyósziszegést nem értem, de nyilván nem lehet mélyebb tartalma, mint például Delhusa Gjon „Mindenem a farmerem” című örökzöldjének. Jönnek vasbogarak bukósisakban. De azokból is oszló hulla lesz. Mert ezek zombi bogarak. Köhögve ciripelnek. Románul. A román köhögve ciripelést sem értem. Az egyik zombi bogár fölpuffad és hátba vág. Akkorát lök rajtam az ülőhely, hogy nekiesek a korlátnak. De ez is volt már, ez sem újabb dimenzió. A filmnek vége. Becsaptak. Összesen csak hat dimenziós volt, nem hét, mint ahogy a 7D-Movie-ből következne. Persze lehetne a hangra megszavazni a hetedik dimenziót. Elvégre, ha a szag is egy dimenziónak számít… Stephen Hawking alighanem kiugrana a kerekesszékéből ilyen pszeudo-tudományosság hallatán. (Ez ízléstelen megjegyzés volt, elnézést Hawking professzor úr!)
Hát volt ebben is részem. Nagy marhaság, de legalább lehet dicsekedni vele, mint a vámpírcukorkával.
(A híres vámpírcukorka V. Zs. barátom tulajdonában volt. Finnországból kapta és természetesen finnes neve volt. Vampirulukki? Vampiruhekko? Valami ilyesmi. Kesernyés, de nem kellemetlen illatot adott ki magából. Alakra medvecukorhoz hasonlított. Ha az ember beleharapott, majd a falra mászott: nyers ürüléknek vagy rothadó húsnak lehet ilyen íze. Mert ez egy átverőcukorka volt. V. Zs. néha, a bulik zenitjén, mintha titkos ópium-szeánszra invitálna, adott legjobb barátainak belőle. Soha, senkinek nem sikerült végigrágnia. De azoknak, akik részt vehettek a rágószeánszon, örökre megmaradt a beavatottság élménye. Tavaly Hanzi barátommal az alapítványi bálon egy asztalnál ültünk, s előjöttek a tizenöt évvel ezelőtti dolgok. – „Emlékszel a vámpírcukorkára?” – kérdeztem, s mindketten elérzékenyültünk. Feleségeink és munkatársaink kérdezősködni kezdtek, de Hanzi fölényesen legyintett. – „Aki nem próbálta, az úgysem tudja elképzelni!”)

A Vega Hotelnél kétfelé ágazik a promenád. Egy megy a tengerpart, egy pedig a Siuthghiol-tó mentén. Most ezen baktatok vissza a táborba. Bazár, bazár, bazár. Aztán egy könyvesbolt. Ért már ilyen meglepetés a Balatonnál is. Az ötvenes-hatvanas években szisztematikusan kiépítették a magyar könyvesbolthálózatot, mely – kínálatában is – a legfejlettebb volt a vasfüggönytől keletre. Ezek a könyvesboltok azóta szex-shopok, pizzázók, dance-hallok lettek. De pár megmaradt. Valami hasonlóról lehet itt is szó. Megszemlélem a kirakatot. Ez viszont kiábrándító. Színes magazinok meg sok idegen nyelvű könyv, de mind turisztikai. Romániáról szóló fotóalbumok. Középen azonban, kiemelve, két másféle irodalom. Az egyiken abortált magzatok fekszenek egymás mellett. Nyilván egy elhajtás ellenes irat. A másik Clemenceau marsall emlékiratai románul, franciául és angolul.
Nem gondoltam volna, hogy az „Iti taie respiratia!” után ma még újabb megrázó élmé-
nyekben lesz részem.

Július 20.
(Elmerülés)

A városról minden brosúrában a Kaszinót mutogatják. Kívülről valóban tetszetős ez a hatalmas szecessziós kagyló. Belül rom. Viszont innen indul ki a félszigetet körbeölelő promenád. A szél annyira fúj, hogy elragadott sombrerok mindenfelé. A baseball sapkát a fejemhez kell szorítanom. A régi kilátótorony már elvész a környező épületek között. Főleg a Flottaparancsnokság épülete takarja el. Megterheli a félszigetet ez a behemót hivatali tömb. Kis tengerpartot nagy tengerészeti hivatallal akarnak egyensúlyozni.

A Zona Centrală-hoz a rakparttal párhuzamos utca visz föl. Mégis inkább ez a városközpont. Vagy ez volt. A valamikori fellegvár terjeszkedhetett évszázadokkal ezelőtt, hogy aztán osztódjon, és lenn kialakuljon az Ovidiu tér. De mi nem ide, hanem felfelé tartunk. Minden város legmélyebb rétege őrzi az összebújás élményét. Ahogy az ember az ágyban a szüleihez, a kedveséhez, vagy fogadóban a kemencéhez bújik, úgy kerestek védhető, természetes határokkal rendelkező helyszíneket őseink. Nem véletlen, hogy milyen sok nagyváros települt a folyók mentén pont oda, ahol sziget is volt. Vagy tengerbe kinyúló félszigetre. S ahol még domb is volt a félszigeten, az volt a legkecsegtetőbb. Az utcákat mint évgyűrűket átvágva hatolunk egyre mélyebbre – pedig épp emelkedünk. A domboldal házai fehérek, a sarkokon ívben forduló, és egészében is a bizánci, keleti lágyságot tükröző épületek. Elérkezünk az origóhoz, a genezishez, ahonnan nincs tovább felfelé, ahol minden elkezdődött. Ennek a közepén egy hivalkodó, nemzeti romantikus épület, a mostani népművészeti múzeum – korábban városháza – áll, de ennek hátat fordítva egy fél futballpálya nagyságú területen föltárulkozik a maga valójában a Balkán. Kicsi, lágy, bensőséges, koszos, kopott. Annyira emberorcájú, hogy kedvem lenne hetekre, hónapokra, vagy akár évekre – de azért nem örökre – beköltözni itt egy házikóba, és feloldódni a mindennapokban. (Mert nincs fantasztikusabb a mindennapoknál.)
Shaormát veszünk. Ez kebab-szerű nyesedékkel töltött lavas-lepény, a török lahmakumhoz hasonló. Másutt az idegen-nemzetköziség érzetét keltené, itt azonban nagyon is helyén való. Ezt ették már a függetlenség előtt, mikor Tomoi, Tomis, Konstantia után, utolsó előttiként, a török Küsztende volt a város hivatalos neve. A szószok szabadon tölthetőek, csípnek, és most kedvem van végigégetni nyelőcsövemet. Boldogság a kín elmúlta. Aztán bágyadtság.
Már egy órája a napernyő alatt ülünk. A limonádét kancsóban kérjük, várunk, nem akaródzik menni. És egyszerre elnehezül a kis tér. Nincs semmi szél. Minden mozgás elernyed, lelassul. A kutyák álltukban eldőlnek vagy összeroskadnak, a pincérek bebújnak a pult mögötti hűvös verembe, pedig a járókelők épp most kérnének tőlük védelmet. A Veleméri templom szándékosan úgy van kialakítva, hogy az év egy meghatározott pontján a nap sugara olyan
szögben tűz be az ablakokon, hogy a fény a liturgia alátámasztásaként végigjárja a freskókat. A constanţai Peninsula csúcsa aligha szándékosan, de a nap egy állásánál fokuszálja a fényt. Bemegyek a fedett helyiségbe, mely valójában egy labirintus része, mindenféle fedett közökön át elvezet az utca túlsó oldalára, de épp onnan, dél felől jön a hőség.
Felállunk és elindulunk a strand felé. Nincs messzebb, mint fél kilométer, de a beton tésztásan csúszik a lábunk alatt, és a hőség úgy nyom, mintha a szauna teteje ránk szakadt volna.
A görög templomnál, a Karatzali-Bătrăn kereszteződésben érezni először a tenger hűvösségét.

Árusok jönnek hozzánk, mikor már a kemping előtti plázson fekszünk. Kínálnak dobozos sört, nem sokkal drágábban, mint a boltban, és kólát meg bort is. Körülnézek, nincs-e a közelben Dzseni, és veszek egy üveg vörösbort. A híres Murfatlar! Valóban, ahogy az útikönyvben is írják, már inkább fekete, mint vörös. Hűvös, most kell meginni. Dugóhúzónk nincs, Dzsenitől nem kérhetek, mert nyakon vág. A Kedves emlékszik, hogy Emőnek – aki most a szobájában van, mert napszúrást kapott – volt kempingkészlete, mely dugóhúzót is tartalmazott. Elküldöm Emőhöz Gerit. Majdnem ő küld el engem. Elküldöm Mátét, Azt mondja, mindjárt, és bemegy a tengerbe. De kivárom. Ki én, mert az nem lehet, hogy az én szavamnak senkinél ne legyen foganatja!
Nincs foganatja, de megígérem Máténak, hogy veszek neki egy Szpari sálat, és így felmegy. Nincs nála dugóhúzó, mikor visszajön. Ez maga érdekes, de van még más is. A szülő megérzi, ha a gyermekével történt valami.
– Nem volt Emő a szobájában? – kérdem tőle.
– De – válaszolja a kicsi, és a homokot kezdi piszkálni. – Már a lépcsőről lehetett hallani, hogy dobog… Duff, duff…
– Ó hát neked nem kellett volna ebbe beleavatkozni – szólal meg a feleségem. – Elég, ha mama meg Zsuzsa néni leszólja emiatt.
Máté bólint. De még mindig nem néz föl.
– Voltak nála – teszi végül hozzá, amire mindketten felülünk, mert bár anyósom feljár Emőhöz a holmijáért, úgy tudjuk, most Zsuzsa nénivel meg Etelkával shoppingolni vannak.
– Mama volt ott? – kérdi mégis a Kedves.
– Nem láttam az arcát, mert háttal volt nekem fordulva. De szerintem Béci volt. Emőt sem láttam, Béci eltakarta… Ordítottak, hogy tűnjek el azonnal – mondja a kicsi, és elgyengül a hangja.
Mégis Dzsenitől kell dugóhúzót kérnem.

Július 21.
(Gondola-gondolatok)

A mamaiai libegőt már a buszból is láttuk. Megborzongtam a gondolatra, hogy fel kell majd ülnöm rá. És persze most mégis itt ülök, mert attól meg megijednék, hogy nem tudom legyőzni ijedtségemet. A libegőket rendre kipróbálom, azzal álltatva magam, hogy ez jó belépő lesz a repüléshez. (Bár egyáltalán nem áll úgy a dolog, hogy repülnünk kellene valahová.) Merthogy aviafóbiám van.
A világ legmagasabbra vivő libegője a francia Chamonix-ben van. Az Aiguille du Midi-re kúszik föl. Kipróbáltam. Nyolc perc alatt majd 3000 métert emelkedik. Mintha a semmibe mennénk. A kötél nem látszik, szárnya nincs a szerkezetnek. Van viszont egy ablak rajta, amin majd kiesnek az emberek, amikor himbálózik a fülke. Mi a fenéért nem zárják be azt az ablakot?! Lengyel rokona a könnyen megjegyezhető és kiejthető, wyciąg krzesełkowy. Wyciąg krzesełkowy-n már utaztam. A szintén könnyen kiejthető és megjegyezhető Ciemne Smreczyny mellett találhatól. (Ami Zakopánétól keletre van, az úgyszintén könnyen kiejthető Murzasichle és Las Brzanówka között.) A mamaiai libegő neve Telegondolă. Alakra semmi köze nincs a gondolához. Fiat 500-ashoz hasonló fülkékből áll.
Felszállunk. Még el sem indulunk, de bárcsak már túl lennék rajta. Nem indulunk. Vagy segíteni kell valakinek, vagy mert műszaki hiba akadt. Azt láttam, hogy errefelé nem veszik túl komolyan a műszaki problémákat. „Na, akkor vissza az egész…” – mondom magamban, mikor elindulunk. Pillanatok alatt a tízemeletes szállodák fölé szökkenünk. Az jár a fejemben, mikor fogunk leszakadni. Félúton megállunk. Nagy a szél. – Szélszünet – mondjuk, de én nem értem, miért nem kapják le inkább gyorsan a vészhelyzetbe kerülteket. A kocsi egyre jobban ring. Egy kicsit tényleg olyan gondolás. A két ajtószárny között rés. Nem tökéletes az automatikus zár. Meg kéne nézni, van-e vele más gond is, mint hogy behúz a szél. Dehogy nézem, ha ki lehet rántani, még a végén nem állom meg és levetem magam. A kicsi fiamon látom, hogy kezd kétségbe esni. A másiknak wc-re kell menni. Ez észhez térit. És a szerkezetet is, mert elindul. Lassan, akadozva, de haladunk a még pontosan nem tudni hol található cél felé. Irtózatosan hosszú ez a Telegondolă pálya, lentről nem is gondolná az ember. A fenének kellett feljönni. Réadásul ez nem is normális libegő. A korábbiak mind felvittek valahova, ez meg csak a sétány egyik pontjáról visz a másikba. L’art pour l’art szerkezet. Öncélú telegondolázás.
Megérkezünk.
Rossz is volt ez a Telegondolă, drága is volt, de legalább túléltük.

Emő vacsora után felvállalta Bécit. Sétáltak a parton. Fagylaltoztak, enyelegtek. Búcsúzkodtak. (Béci holnap hajnalban felveszi a szolgálatot. Jön egy keresztcsoport és – Bécivel – elmegy a mostaniak fele.) Mindenki velük foglalkozott. Azonnal szárnyra kelt, hogy Bécinek van családja, két gyermeke. És szeretője. Vagyis már van egy szeretője.
A hír fájt nekem és a Kedvesnek, mert azért szeretőből is csak a második lenni; az nem egy nagy státusz. Mikor leült mellénk Emő, előadtuk neki aggodalmainkat. Higgadt tárgyilagossággal válaszolt.
– Ezt az affért nem kell sem alulértékelni, sem túlértékelni. Megvigasztaltuk egymást, arról van szó. Hozzám nem ért férfi…. szóval régóta, Béci pedig nem tud együtt élni azzal a nővel, akit szeret. Kisírta magát a vállamon. Én is magam az övén. Az talán bűn?!
Ugyanolyan szomorú zavarodottsággal forgatja ujjai között a homokot, mint nemrég Máté. És mi is sajnáluk szegény Bécit.
– Miért nem tud együtt élni a szerelmével? – kérdem, mikor a kiváncsiság a részvét fölé kerekedik bennem.
– Egyrészt mert a nőnek ott a férje, aki nem is tud az egészről semmit, másrészt Béci nagyon vallásos családban nőtt fel, és ő is nagyon vallásos, képtelen lenne olyan erkölcstelenségre, hogy elhagyja a családját.

Július 22.
(A fölemelkedés helyei. A leborulás helyei)

A Péter-Pál templom kertjében megpihenünk. Tetszik a templom. Eleve az, hogy kicsi. (A bizánci templomépítészetre különben sem jellemző az a kényszeres monumentalitás, mint a nyugatira. Talán jobban bíznak benne, hogy Isten elküldi a hit-ajándékot, nem akarnak megdolgozni érte.) Fehér, és fehér téglacsipkés. Külön helyen lehet gyertyát gyújtani a halottakért és az élőkért. Bár a város tele van kutyákkal, itt a templomkert fügefái alatt húzódó lócákon macskák gubbasztanak. Meg öregasszonyok. Hasonlítanak egymásra. Az öregasszonyok elgondolkodva simogatják a macskákat. Az egyik öregasszony ölében egy sombrero. Abban is egy macska van. Egy kisebb macska. A sombrero a bölcsője.

Az örmény templomtól félek. Többször beleszőttem már írásaimba az örmények sorsát, mert nem kétséges, hogy a zsidók és az örmények tragédiájukban testvéreikké lettek Európa legszégyenteljesebben kifosztott, megtagadott, becsapott és megcsonkított nemzetének: a magyarnak. Az örmények sorsa azonban annyiban még közelebb áll a magyarokéhoz, hogy míg a zsidó holokausztot azért a világ népességének és államainak a többsége elismeri – és a jobb érzésűek bűntudattal meg is gyászolják –, a másfél millió örmény első világháború utáni legyilkolásának a ténye kevésbé köztudott.
A Karatzali utcai templomnak nem az utcafrontra nyílik az ajtaja. Ez már sok mindent elárul. Be kell kérezkedni az udvarba, s onnan vezet fel lépcső az emeleten lévő kápolnába. Az udvaron pedig rögtön a népirtás emlékműve ugrik elénk. Fent kapunk egy prospektust Örményországról és az örmény egyházról (mely a világ első keresztény államának egyháza!), s ennek a prospektusnak a fedőlapját teljesen elfoglalja az örmények Jézus után következő legfontosabb szentségének a képe: az Araráté. Ami egész gondolatviláguk, kultúrájuk és – tekintve, hogy csak egy zsebkendőnyi kis területű – egész országuk fölött trónol. Csak éppen a végtelen bölcsességű Párizs környéki döntéshozók, úgy húzták meg azokat a bizonyos határokat, hogy az Ararát már Törökország területéről trónol át hozzájuk.

A Petru Rareş utcai zsinagóga egy romhalmaz. Pőrén állnak a szép növényfestmények. Szégyen.

Az iszlámhoz mindig vonzódtam. Egzotikus, de nem annyira felfoghatatlan, mint a távolkeleti tudatformák. A constanţai nagymecset a Károly mecset. Mert a vonakodó városi vezetők miatt az uralkodóhoz fordultak a helyi muzulmánok, aki aztán megadta az engedélyt. Peleşen lehetett látni, hogy I. Károly milyen esszenciális germán volt. De ez nem zavarta benne, hogy a koronázás feltételeként átkeresztelkedjen ortodoxnak, és ím, a muzulmán kérdést is igen rugalmasan kezelte.
Magas ez a mecset, mintha fel akarna nőni a minarethez. Felgyalogolunk a minaretbe. Ugyanaz az effektus mint a libegőkkel. Mert mélységiszonyom van, ami valójában „mélységvonzódásiszony”. Minden toronyba felmászok, hogy leküzdjem, ami mindig csak időlegesen sikerül. De vereségérzésem lenne, ha mégsem mernék fölmenni és kitekinteni. Tehát mindig fölmegyek és kitekintek. Egy kivétellel. A pizzai torony derékig érő korlátja, és maga az eldőlés
érzése fentről már sok volt. Pár méterrel a cél előtt meghátráltam.
Mindig meglep és meghat, ha valami szent helyen egy egészen profán dolgot találok. Egyszer például a nyárligeti zsinagógában voltam a szukkot, a sátoros ünnep idején. A sátor televíziós kartondobozokból volt felépítve. Fontos dolog az ünnep, de azért öreg embereknek már nehéz fűből meg lombból sátrat építeni. A Károly mecsetnél a főbejárat és maga az épület közötti tisztálkodást, felüdülést szolgáló előtérben, amit az ibériai mór mecseteknél az oázist visszaidéző jellegére utalva „patio de los naranjos”-nak, vagyis narancsudvarnak neveznek, szépen mintázott, mihrab-fülke alakú domborművekből kiálló csapokból jön a megtisztító víz, de edények gyanánt levágott tetejű mosószeres flakonok szolgálnak.

A románok nagyon hangoztatják, hogy ők európaiak, sőt, nyugat-európaiak, és hogy latinok. És még azt is, hogy mennyire ortodoxok. Egy rendszerező elme könnyel felülemelkedik eme ellentmondáson. Egy nagyon ostoba, nem is érti, hogy itt ellentmondás van. Viszont egy korlátolt, de csak közepesen ostoba számára zavaró lehet, hogy nem az imádott Itáliájuk kereszténysége alá tartoznak. A constanţai Szent Antal katolikus bazilika remekül oldja fel ezt a dilemmát. Puhára kopott, vagy eleve olyanra égetett, téglafala van. És toszkán meg bizánci hatást is tükröző, barokk borzalom előtti mintára épült.

A Lupuşneanu bulváron meghökkentően nagy evangélikus templom van. Talán a legnagyobb templom a városban. Nem tudom Ceaşusescu emberkereskedelme után hány német maradt a városban, de a két világháború között erős közösségük volt. És ha a németek eljutottak idáig, biztos, hogy az erdélyi magyarok is. (Nekik nem kellett külön templomot építeni, mert már állt a Szent Antal katolikus bazilika.) És akkor járhatott itt a nyárligeti detektív is.

Ami görög, annak van egy sajátos illata. A szállodai szobáknak, a múzeumoknak, a buszoknak, az éttermeknek, az ételeknek, s főleg az édességeknek. Önként adódik, hogy valami fűszertől ered, mert tényleg hűvös ánizsossághoz lehetne leginkább hasonlítani. De a környezet és az emberek is belepárolognak ebbe. Habár az emberek kipárolgása nem független az elfogyasztott fűszerektől. A magyaroknak gyakran nincs jó szaguk, talán mert azt az átkozott borsot öntik mindenre.
A Karatzali sarkán álló görög templomnak is görög illata van. Ebbe belevegyül a tömjén is. A magyarországinál szelídebb tömjénillat. Ahol katolikus templomokban a szenteltvíztartó van, ott egy hatalmas szamovárszerű tárolót találok. Bár voltam nemegyszer a nyárligeti ortodox templomban, nem jut eszembe, hogy szentelt vizet használnak-e a keleti keresztények. Lehet, hogy ez ivóvíz. Meg kellene kóstolni. Nem merem. Mert ha ez mégsem az, akkor valami
nem helyhez illő, illetlen, nem kóser dolgot művelek. Mindenhez kritikailag viszonyulok, vallásokhoz, az egyházakhoz, a rítusokhoz is, de mégsem akarok véteni ellenük, mert „mi van, ha…” Az ablakok barnák a gyertyafüsttől, és ez megszűri a fényt. A templombejárat melletti parókia bejáratából megfigyeltem, hogy egy kicsi kert húzódik a templom hajója és az utcát elzáró fal között. Pár tő paradicsomot és egy kőasztalt láttam. Most, felülről ki tudom venni, hogy a kőasztal valójában sírkő. Rajta görög felirat. Nagyon ősi dolog, amikor az emberek a
munka- és a lakóhelyük a közelében temetkeznek. Ettől egy ősibb van csak: amikor a szoba padlója alá. Lehet, itt is van ilyen. Nem tudhatom.

Kertek mindenfelé. A Peninsulán is. Ha csak egy zsebkendőnyi is. Ez is olyan déli, balkáni. Megbecsülik a zöldet, mert már eléggé perzselő a nap, hogy ne legyen természetes a zöld. A házak tégla- vagy mészkőfalát az udvarról nem is látni, befonja a folyondár, a szőlő, a vetemények pedig úgy megdagadnak, hogy indáikkal kifolynak az utcára. Virág kevés van, de azok annál inkább feltűnőbbek a mélyzöld özönben.
Ezek a kertek fröccsivásra, lánybámulásra és versolvasásra a legalkalmasabbak. Persze szép, míves vers-versek olvasására. Lehetetlen, hogy ne legyen sok jó constanţai költő.
Látszik, hogy itt a zöldség a kenyér. Meg a joghurt. Nem csoda, hogy a stresszre épp elég okot adó történelem ellenére sokáig élnek errefelé az emberek. (És kifizetődő is lehet a zöldségre egzisztenciát építeni. A magyar parasztság a gabona monokultúrákra alapozta sorsát, ami az ínséges és a még épp élhető között ingadozott, ahogy a termelést soha igazán kifizetődővé nem tévő gabonaárak ingadoztak. Innen a szomszédból, Bulgáriából zöldségtermelők jöttek Magyarországra, és bérelt földről tisztes profitot zsebeltek be. Aztán néhányan végleg letelepedtek. Nyárligeten az Arany János utcán voltak a kertjeik. Keresztapáék gyakran összejártak velük, mert egy ortodox hitközség volt akkor is a városban, és a macedónok meg bolgárok amúgy is majdnem egy népnek tartják magukat. Ha épp nem fenekednek egymás ellen.)

A Tomis és a Mamaia bulvár által bezárt szegletben a dicsekvő eklektika és a szolid eklektika között megint a Balkán. Ez a három váltakozik a valódi város a Zona Centrală területén, s nem látom a rendszert, hogyan. Úgy kéne egyre újabb házaknak következniük, ahogy haladunk kifelé, ha a múltban hangsúlyt helyeztek volna, hogy a városkép értékeit őrizzék. De ez nem mindig van így. Ráadásul a Peninsula is csak egy a központok közül. Egyszer olvastam egy erdélyi magyar beszámolóját, aki a második elcsatolás után került Magyarországra, ahonnan folyton nosztalgiát érzett Bukarest után. Budapestet ugyanis szellemtelen, tervezőasztalon kiötlött német csinálmánynak tartotta, a román fővárossal szemben, mely méhsejtekként jött létre úgy, hogy lassan összeértek a templomok köré, egyre nagyobb ívben épült házak. Talán itt is az lehet: templomok – központok.
Ezek a mostani utcák kiesnek a forgalomból, a rombolás nem ért el ide sem száz évvel, sem harminc évvel ezelőtt.
Ami a németeknél a fagerendás ház, a „holzwerk” az a balkánon az előretolt szintes ház. De ahogy kutatok emlékeimben beugrik, hogy Arábiára, s talán egész Kisázsiára jellemző. Megint az összebújás. Mert a védekezők összeszorulnak. Egy házban, egy városban. De ha nő az összeszorulók száma, valamit csinálni kell. Nürnbergben és Velencében meglepődik az ember, már ötszáz éve milyen magasra építették a házakat. Itt mást találtak ki: a felső szintet rézsútosan alátámasztották, és a kitolták a járda, az utca fölé. Mert ott van szabad tér. Legalábbis így
gondolom. De általában nem tévedek.

Július 23.
(Deja vu)

Ma reggel hordóárus ébresztett. Bekopogott, és mielőtt mondhattam volna, hogy „igen”, már benn is volt. Árult még söröskorsót, salátás tálat. Égetett virágok voltak mindegyiken. Nem vettem tőle semmit. Dobrudzsai népi mintás korsóból sörözni olyan, mint műanyag tányérból aszút kanalazni.
Vannak még más zargató-árusok is a plázson.
Szotyolaárusok. Napraforgó magot rágni és köpködni elmaradhatatlan kelet-közép európai barbárság, tehát indokolt a jelenlétük. Az bennük mégis a furcsa, hogy kifejezetten sirályszotyolát árulnak. Nagy szemű, fekete, nincs megpirítva. Embernek nem való. Viszont a madarak nyilván szeretik.

Dörzskő- és iszapárusok. Nem tudom, hogy ez a két dolog összetartozik-e. A jó iszap, nyil ván kincset ér. Félliteres palackokban kínálják. De ha utána kővel dörzsölik a testet, akkor minek napozni?

Ingyenjegyárusok. Diszkók és mulatók ingyenjegyet tartalmazó prospektusait osztogatják. Van, aki megelégszik ezzel, és van, aki elfogadna egy kis borravalót.

Alsóban divat volt a takarékbélyeg-gyűjtés. Évi háromszáz forint összejött belőle, amiből megvehettem a horgászengedélyt. A bélyegeken lévő képek hurráoptimista dedó-realizmusa az első ötéves tervre buzdító szovjet propagandaplakátokra meg Miki Egeres kifestőkönyvekre hasonlított. És van még ilyen egyes szekták térítőújságjaiban is. És ebben a román „történeti” múzeumban. A falakon „dokumentum”-ként feltálalt, a nemzeti vulgár-romantika még lejjebb züllesztett képi változata: dák harcos, aki valójában persze román, római harcos, aki – bár kiirtotta a dák harcost – szintén román. Vitéz János, a nagy egyesítő, aki előtt hódolnak a magyarok és a szászok. Horea, a másik nagy egyesítő, aki leveri a magyarokat és a szászokat. (Valóban rájuk rontott.) Aztán további nagy egyesítők, egy nép, mely folyton hősi, folyton ősi, folyton barbárokat győz le – és mégis – folyton rabigából szabadul föl. És folyton egyesül! Aztán a nagy király – a peleşi – aki szintén egyesítő. És aki levelet ír a nagy egyesítésről. Azt írja, mennyire örülnek a magyarok, hogy elfoglalták őket. (Ez új dolog lehet, korábban biztos a conductor megnyilatkozása volt ebben a tárlóban olvasható.)
Vannak silány, primitív ellenségképzésre, manicheista leegyszerűsítésre épülő ideológiák (pl. az elnyomva felszabadítani akaró gátlástalan imperiálkommunizmus, vagy a paranoiás antikommunizmus), de ez a mantraként ismételendő (nehogy kétely ébredjen), sötét hitvallásokból álló nárcisztikus öntetszelgés, mind közül az egyik legsilányabb. És a román múzeumokban rendre ezt találom. Nem csak silány, szánalmas is. Szánom őket. De van valaki,
aki meg engem szán. Egy rendőr az aulában. Amikor meghallja, hogy magyar vagyok. Szánakozva néz rám, és ad egy ajándék térképet. (Amit amúgy ingyen el lehet venni az állványról.)

Július 24.
(Korifeusok kontra instantchuritos)

Elhatároztam, hogy eszek Romániában valami originális román ételt. Tudom, nem lesz könnyű (mert a globalizáció még jobban végigsöpört ezen az országon, mint a miénken, csak a szegénységet nem söpörte ki), de nem mehetek el úgy, hogy meg sem próbáltam.
Mamaia központja felé tartok a plázson. Az első szálloda étlapját megnézem a bejáratánál. Méregdrága minden, de engem már ez sem zavarna. A szálloda étterme karibi különlegességeket kínál. A másik szállodáé olasz, a harmadiké mexikói, a negyediké, az ötödiké, a hatodiké és a hetediké francia, a nyolcadiké kínai, a kilencediké megint olasz specialitásokat.
Aztán következnek a szóló éttermek. Kínai, görög, olasz, olasz, olasz, francia, görög, kínai. És így tovább. Végül a mamaiai sétálóutcán a kifőzdék és standok. Kínai, kebabos, pizzás, mexikói, hamburgeres, hamburgeres, hamburgeres.
Tanácstalan vagyok. Leülök, várok. Ez a legutolsó esély: nem csinálni semmit, csak bízni, hátha magától megtörténnek dolgok.
Körben éttermek és étteremreklámok. Rajtuk nyilak. A nyilak a szállodasor vagy a központ felé mutatnak. Egy kivételével. Az a Siutghiol-tó felé. Követem. Raktárak, konténerek között haladok. Ott van! Igényes, tiszta. Ez látszik az asztalterítőkön és a vászon lámpaburákon. A terasz fedett. „Corifei’ van írva a bejárat fölé. A korifeusok karvezetők voltak a görög drámákban. Vajon mi közük lehet ehhez az étteremhez?
Belépek. Önkiszolgáló. Jó. A pultok roskadásig tele. És egyik ételt sem ismerem. Csodálatos.

A második világháború végéig virilitás alapján kormányozták Magyarországon a vidéki városokat. Vagyis a vagyonosoknak járt a képviselőhelyek legalább fele. A rangsort nem becslés, ingatlan, jövedelem, vagy folyószámla-kivonat, hanem befizetett adómennyiség alapján állapították meg. Ebből pedig csak egy következhet: az állam eredendően azt feltételezte a polgárokról, hogy csalnak. Vagyis nem fizetik meg az államnak járó adót. És ha nem, akkor ne is legyenek jogaik. Ezt a gyanakvó hozzáállást már éreztem itt is, mikor minden egyes – minden egyes! – buszra felszállt az ellenőr. És most is. Csak most fordítva. A vevők részéről. Mert a levest két edényből állítják össze. A kiszolgáló beleteszi a zöldséget és a húst a tányérba, megmutatja, hogy tényleg benne van a kielégítő mennyiség, és utána méri rá a levet. Mind az ötféle levesből kérek. Mind nagyon jó. Lehetne mondani, hogy csorbák, de a csorba valójában, majdnem hogy csak annyit jelent: „leves”. Lehet fél adagot is kérni, így végigkóstolok vagy ötféle főételt. Mind nagyon jó. Sok zöldség, kevés hús. A nevük csak románul van kiírva. Félek jegyzetelni, mert egyszer megtettem, és azt hitték, ellenőr vagyok. Az édességes pulton hajszálvékony-tésztás csodák tárulkoznak, mint olajban mosott hajú hetérák. Egy pisztáciást választok. Príma. Kielégültem. És megbékéltem a románokkal. Persze, ha belegondolok, hogy ez a gyöngyszem itt van, nem a főutcán, akkor meg kell állapítanom, hogy a románok bolondok. De azok a magyarok is.

A szökőkútnál beszéltük meg a találkozót a Kedvessel, Emővel meg a gyerekekkel. Áradoznék róla, miben volt részem, de beindul a karnevál. Valódi karnevál, brazil táncosokkal. A gyerekek örülnek, mert gilisztasütit kaptak. Ami valójában churitos. Ettem már ilyet Monterreyben. Tömör fánk. Jó, de semmi különös. Ennek a mostaninak mellékíze van. Biztos instant alapanyagokból kutyulták össze. A szósz meg borzalmas. De hát nem is ezért kellett nekik a gilisztasüti, hanem mert minden kis tasakot egy malomkeréknyi papírsombreroba helyeznek. Most már nekünk is van sombreronk. A sok sombrerotól lassan bedugul a város. Nem baj, jó a kedvem. Felkérem a kedves táncolni. Nem jön, mert fáradt. Hízelgek neki, ölelgetem. Beadja a derekát, de csak azzal a feltétellel, ha utána megmasszírozom a talpát.

Július 25.
(Nincs és mégis van)

Ma először beszélgettem el a félidőben érkezettek közül két hölggyel. Eddig csak figyeltem őket. Ahogy minden este közösen énekelnek, ahogy szépen beszedik a pénzt a kirándulásokhoz – mert ők mennek, mennek bizony, nem hagyják, hogy elblicceljék a szervezők, amit ígértek –, ahogy elviccelődnek azon, hogy ’64-ben a továbbszolgálós Nagy Jani háromszor egymás után szétlőtte tarackkal egy bizonyos Bözsi néni kamráját, egy másik, továbbszolgálós, Pofocki
Bandi, az utász, pedig úgy szerelte össze földalatti lemezbunkerét, hogy maga sem tudott kijönni belőle, a hadgyakorlat után kutyával kellett megkeresni. Mert ez a csoport nyugdíjas katonatisztekből és tisztfeleségekből áll. Persze mást értenek a civilek katonatiszt alatt, és mást maguk a katonák. Mert tiszt csak alhadnagytól kezdődik. És itt is érezni, hogy egy nyugdíjas alezredes, az csak más, mint egy nyugdíjas főtörzs. De nagyon együtt vannak és nagyon büszkét magukra. Arra, amik voltak. És arra, amik most: az ország legjobb nyugdíjasklubja. Erről
beszél a két hölgy is, aki mellém ült le a reggelinél. Már 264 tagjuk van, ez 5-el több, mint ami a – konkurens – pesti belügyis nyugdíjasklub létszáma. Ha pedig a valódi, aktív, tagokat nézzük, akkor végképp verhetetlenek, mert nálunk nem csak az van, hogy egyesek beiratkoznak, aztán meg még a – közben felszámolt – laktanya és zászlóalj névnapi (mert ilyen is van) ünnepségére sem jönnek el. Mert aki náluk tag, az vagy szívvel-lélekkel tag, vagy menjen más, komolytalanabb klubba. És a taglétszámuk évről-évre nő! Ezt furcsállhatnám, hisz nyilván ők is csak meghalogatnak, és utánpótlás nincs, de nyilván az igazat mondják, ilyen csodálatos klubban minden megtörténhet. Szeretnék ilyen nyugdíjas lenni, mint ők. Vagy a fene tudja.
Reggeli után felsorakoznak az étkező előtti placcon, mintha a kaukázusontúli hadseregcsoport elhárító dandárjának a kórusa lennének, és közlik, hogy van még öt hely a buszon, aki akar, velük tarthat Neszebárba. Barbara odalép melléjük, és közli, hogy ne menjen senki, mert hatkor indul velünk a busz Magyarországra, és addigra a nyugdíjas csoport nem biztos, hogy visszaér. De vigasztalásképp hozzáteszi, hogy Mamaia mellett van egy város, aki világot akar
látni, azt megnézheti. Érdemes, mert van ott egy híres török templom. Nagyon híres, még kilátó is van mellette.

Tengerpart. Pálmák. (Igaz dézsában.) A víz olyan kék, mint az ég. (Bár a Fekete tenger, általában tényleg feketés, de tündöklő napfényben, felülről kék, fényzuhatagban pedig a távolabbi része fehér.) És a parton egy hófehérbe öltözött, világítóan fehér bőrű, fehér kalapos nő. Játszik azzal, hogy felugrik, mikor egy hullám kifut a partra. Persze nem tud a levegőben maradni, míg visszahúzódik a víz, s ezért lábszára nedves lesz, ami miatt mérges, holott semmi jelentősége nincs, és talán épp ezért a kellemes, hűsítő vízlökésért csinálja az egészet. És hogy bámulják. Közben lobog ingének bő szára, mintha a szamothrakéi mester vésője előtt állna.
Minden megvan a túlzáshoz és a képtelenséghez. És mégis valóságos a kép. És valóságos a nő. Meghökkentő. Most egy nagyobb hullám jön. Csípőig vizes lesz, vagyis rátapad a ruha, s a nő alakja belesimul a föveny tengerhullám formálta homokhullámai közé. Ez is meghökkentő. Ez a nő a feleségem. Ez a legmeghökkentőbb.

A busz már dudál. Behunyom a szemem, hogy ez a kép maradjon meg legélesebb emléknek.