You Are Here: Home » Esszék » A Szerk. » Objet Trouvé » Plágiumvádak Petőfi ellen I.

Plágiumvádak Petőfi ellen I.

Talán meglepőnek tűnhet, hogy egy olyan költővel szemben, aki magát a „természet vadvirágának”, illetve költői gyakorlatát a természet spontán megnyilvánulásának tartotta, egyáltalában megfogalmazható bármiféle plágiumvád. Pedig Petőfit – rövid élete és pályafutása során – ketten is megvádolták azzal, hogy bizony a szokásosnál szorosabban követte bizonyos művek gondolatmenetét, vagy alkalmazta más szerzők képeit, metaforáit anélkül, hogy világossá tette volna a kölcsönzött helyekhez fűződő viszonyát.

Milbacher Róbert Petőfi-rejtélyek nyomában. Az Objet Trouvé új irodalomtörténeti sorozata, 1. rész:

A Szeberényi-ügy

I.

Talán meglepőnek tűnhet, hogy egy olyan költővel szemben, aki a magát a „természet vadvirágának”, illetve költői gyakorlatát a természet spontán megnyilvánulásának tartotta, egyáltalában megfogalmazható bármiféle plágiumvád. Pedig Petőfit – rövid élete és pályafutása során – ketten is megvádolták (előbb Szeberényi Lajos, később pedig Szemere Miklós) azzal, hogy bizony a szokásosnál szorosabban követte bizonyos művek gondolatmenetét, vagy alkalmazta más szerzők képeit, metaforáit anélkül, hogy világossá tette volna a kölcsönzött helyekhez fűződő viszonyát.

Arany János az 1859-es Zrínyi és Tasso c. értekezésében leszámol a romantika teremtésre alapuló poétikai mítoszával – mondván, hogy az irodalom mint kulturális hagyomány már természeténél fogva sem az invenció, hanem az imitáció művészete.  Annyiban látja irrelevánsnak a plágium vádját egyes sűrűn alkalmazott helyek ismétlése esetén, amennyiben az adott szerző önálló módon alkalmazza és integrálni tudja az imitált helyeket saját művében, ezzel új minőséget hozva létre. Ez a felfogás természetszerűleg reflexiót feltételez az adott szerző részről, mégpedig olyan tudatosság formájában, amely az irodalmi hagyomány és a saját költői gyakorlata egymásra hatásának metszéspontjában jelölődik ki. (Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy amikor Arany kislánya Tóth Kálmán Kinizsijében felfedezni vél a Toldira igencsak emlékeztető szöveghelyeket, Arany, félretéve minden elméleti megfontolást, nagyon is gyorsan plágiumot kiált. No persze a maga visszafogott módján.)

Arany mint a romantika teremtő zsenielvének kritikusa itt tökéletesen szembehelyezkedik barátjának, Petőfinek azon felfogásával, amit pl. Az utánzókhoz (1844) c. versében így fogalmaz meg: „Fogj tollat és írj, hogyha van erőd / Haladni, merre más még nem haladt; / Ha nincs: ragadj ekét vagy kaptafát, / S vágd a földhöz silány dorombodat.” Talán szükségtelen itt azt túlhangsúlyozni – hiszen Petőfi éppen a romantikus zsenihez kapcsolódó eredetiségkultusz kikezdhetetlen ikonja a magyar kulturális emlékezetben –, hogy Petőfi önképe a lehető legradikálisabban kizárja bármiféle követésnek, kölcsönzésnek, sőt még a reminiszcenciának a leghalványabb lehetőségét is.

Talán ezért is lehet meglepő, amit Petőfi diákkori barátja, Szeberényi Lajos egy, a Hirnök 1845-ös évfolyamának 17. számában Etőfi Andor álnéven a Versekről közölt kritikájában ír:

„Legtöbb műveiben a szerzőnek gondolatai ujak, sajátságosak és meglepők: mindazáltal némellyekben még sem kerülte el az utánzást. Nem említve itt egyes helyeket […] csak két költeményre akarom figyelmeztetni P. urat. Egyik a 7-ik lapon álló ’a Dunán’ czimű, mellyhez egy igen-igen hasonlót már a ’Kliegl-könyvben’ – de nem tudom, mi ismeretlen szerzőtől? – olvastam. És minthogy ez különben sem tartozik költőnk legjobb műveihez, ezt gyűjteményből bízvást kihagyhatta volna. A másik ’Elmondhatnám…’ kezdetű a 93-ik lapon, mellynek középső versszakában szivét tengerhez hasonlítja, mellyben a legszebb gyöngy a hűség terem. Ugyan ezt mondja csaknem szóról szóra Heyne ’Halászleánykájában’. No de hiszen fiatal szerzőnk több versei is tanusitják, hogy ő Heyne tanitványa, és ennek modorát némileg sajátjává tette.”

Szeberényi – mivel álnevét nem kívánta fölfedni – azt írja, hogy ismeretlen költő versét másolja Petőfi, holott azt a verset ő maga írta, amely a Garay János által szerkesztett és 1842-ben Pesten kiadott ún. Kliegl-könyvben jelent meg. A könyv maga jótékony célt szolgált, amennyiben Kliegl József (1795–1870) hányattatott sorsú magyar feltaláló egy nyomdatechnikai újításának (a szedés és az osztás műveletét gyorsította volna fel az újítás) megvalósításához akartak pénzt gyűjteni. (Kliegl többek között feltalálta a számológépet, a búvárhajót, az aratógépet, az egysínű vonatot, a hangjegyíró gépet stb., de szomorú magyar történethez méltón egyik találmányából sem lett semmi. Fantasztának nyilvánították, így portréfestésből és zongoraleckék adásából volt kénytelen tengetni életét.)

Szeberényi Hajós dalok művének III. darabja így hangzik: „A sajka csendesen /A vízen elröpül; / Megette nyíl útja / Terjed végetlenül, / Mellyet futásiban / A sajka szeldezett, / Felszántva a csendes / Hullámzatú vizet. / Szívemet is ketté / Metszé a szerelem, / Két rész közt / Honol végetlen gyötrelem. / A víznek útjait / Simítják új habok / S a sima tűkörön / Metszés már nem ragyog. / Bár szívem sérvein / Egy hab könnyitene, / S e vérező kebel / Most nem keseregne.” Petőfi inkriminált, a kritikai kiadás által 1842. augusztus végére, Petőfi többek között Jókainál tett komáromi látogatása idejére datált verse a következőképen hangzik (kézirata nem ismeretes, ám ez is azok között a szövegek között volt, amelyeket Petőfi Bajzának az Athenaeum szerkesztőjének személyesen vitt el): „Folyam, kebled hányszor repeszti meg / Hajó futása s dúló fergeteg! / S a seb mi hosszu és a seb mi mély! / Minőt a szíven nem vág szenvedély. / Mégis, ha elmegy fergeteg s hajó: / A seb begyógyul, s minden újra jó. / S az emberszív ha egyszer megreped: / Nincs balzsam, mely hegessze a sebet.”

Petőfinek Szeberényihez írott – 1842. július 7-re keltezett – leveléből tudjuk, hogy ekkor még nem ismerte a Kliegl-könyvet, ám augusztus 21-ig, a vizsgák befejeztéig Pápán lévén a kezébe juthatott, bár erre nincs egyértelmű bizonyíték. Elsőre is jól érzékelhető, hogy mindkét szöveg a kor dalköltészetének közhelyes allegóriáját alkalmazza, és ennyiben mindkét szöveg eredetisége megkérdőjelezhető. Mindenesetre Szeberényi úgy érzékeli, hogy Petőfi az ő versének alapmetaforáját használja, amely a hajó által kettéhasított vizet és a szerelem által kettéhasított szívet azonosítja azzal a különbséggel, hogy míg a víz újra megnyugszik, addig a szerelem felsebezte szív már sosem heged be. Mindkét szöveg ugyanazzal az aszimmetrikus hasonlattal él azzal együtt is, hogy Petőfi verse kétségtelenül nagyobb tehetségre vall, ahogy azt pl. Horváth János is megjegyzi nem utolsó sorban Petőfit védendő. (Mert lehet ugyan, hogy Szeberényié az elsőbbség, de lám, Petőfi mennyivel szebben és jobban oldotta meg a feladatot…)

Érdekes módon Petőfi egyik legfőbb kritikusa, Császár Ferenc ugyanezen évben az Életképek melléklapjában (Irodalmi Őr) közölt bírálatában éppen A Dunán című verset emeli ki dicsérőleg. Az „eredetiség”, „a könnyűség” és a „gazdag [költői] ér” jellegzetes példájának tartja a fenti verset: „Milly gyöngéd e gondolat, milly egyszerüen kedves, milly eltalált hasonlitás!” Császár tehát azt tartja eredetinek és kiválónak a versben, amit Szeberényiében is annak találhatott volna, azaz a vers újdonságának éppen a Szeberényinél már előbb meglévő metaforát tekintette.

A filológiai kutatás azóta (a szakma nem kis megkönnyebbülésére) kiderítette, hogy Petőfi nem Szeberényi verse nyomán dolgozott, hanem Lenau egy 1833-as Scheiden (Elválás) c. versének vershelye inspirálhatta: „Das Schiff bewegt mit seinem Reisedrange / Und stört empor die See aus glatter Ruh; / Doch ist es fort, schließt sich die Welle zu, / Gleichgültig wallt sie fort im alten Gange.” (Jékely Zoltán fordításában: „Hajódat már mozdítja útikedve, / sima nyugalmából felforr a hab, / de ha elment, a hullám összecsap, / s egykedvűn ring tovább, megcsendesedve.”)

A kiinduló metafora hasonlósága vitathatatlan: a hajó hullámot vet, aztán elhaladván újra elcsendesedik a víz. Csakhogy a versből hiányzik a megsebzett szív és felhasított víz aszimmetrikus azonosítása, sőt a Lenau-vers utolsó versszakának metaforája éppen nem aszimmetrikus hasonlatként kezeli a természeti jelenséget és a bánat elmúltát: ahogy az ág remegése is megszűnik, úgy a panaszok is enyhülnek, vagyis éppen a kiengesztelődés lehetőségét/elkerülhetetlenségét kívánja demonstrálni a kép: „Siehst du von jenem Baum den Raben fliegen? / Von seinem Fortschwung wankt und bebt der Ast / Ein Weilchen noch und kehrt zur alten Rast; / Und deine Klagen werden bald versiegen!” (Látod fájáról elszállni a varjat? / Egy darabig inog, remeg az ág, / majd visszanyeri volt állapotát: / panaszaid is csendben elapadnak.”)

Mindebből az következik, hogy valóban Lenau költeménye lehetett a kiindulópontja legalábbis Szeberényi versének, ám Szeberényi továbbgondolta az itt olvasható metaforát, viszont az is világos, hogy Petőfi csak Szeberényi alapján dolgozhatott, hiszen az aszimmetria csak az egykori jó barát szövegében van jelen.

Úgy látszik, nem véletlenül jegyezte meg Arany János az Irányok c. tanulmányában, amelyben a túlságos Petőfi-hatásról és annak eredményeként előálló dal-divatról értekezik, hogy „mert bár előtte is zengett magyar dal s ő is előzői álláspontjáról indult kezdetben (lásd afféle költeményeit, mint pl. A Dunán)…”. Azaz Arany is érzékelte az eredetiség és utánzás kényes egyensúlyát még Petőfi költészetében is, történetesen éppen A Dunán kapcsán. Éppen azt hangsúlyozandó, hogy még a zseni is alá van vetve az irodalmi megszólalás természetének, amennyiben minden irodalmiság csakis valamiféle imitációra épülhet.

II.

Természetesen Szeberényi vádját a Petőfi iránt nyilvánvalóan elfogult utókor a dilettáns és sikertelen ex-barát irigységből fakadó rosszindulatára vezeti vissza, amely egy nagyon csúnya hírlapi, tehát a nyilvánosság előtt zajló, és Szeberényi tökéletes lejáratásával végződő polémiában eszkalálódott. Holott a két egykori selmeci diák a levelezés és Szeberényi visszaemlékezésének tanúsága szerint igen szoros barátságban álltak egymással. A szoros barátságra legalábbis Petőfi részéről egy általa 1843. július 21-én írt levele a legszebb példa:

Érzesz-e valóban irántam oly meleg, forró indulatot, mi szívet szívhez kapcsol, erős szent lánccal? szóval igazi barátságot; vagy csak egy fiút látsz bennem, kivel egykor egy helyen jártál iskolába, kivel, mint sok mással, tán csak a pillanat fölhevülésében, vagy szokásból bruderschaftot ittál? – Ha az első áll: ugy írjál minél előbb, minél többet, írd meg körülményeidet, sorsodat, írj mindenfélét; olvastad vagy olvasod-e verseimet? s ha igen, mondd el felőlök véleményedet, és te tudod még, mit, mit ne írj.

Ezt az érzelmi kirohanást a későbbi irodalomtörténet már a vita fényében úgy értékelte, mint Petőfi óvatos puhatolózását, megérezvén és egyben persze előre is vetítvén Szeberényi álnok árulását. Csakhogy nem ez volt az utolsó levél, amit váltottak egymással, barátságuk egészen 1844. augusztusi pesti találkozásukig biztosan fennállt. Persze erről csak Szeberényi 1861-es visszaemlékezéséből tudunk, vagyis nyilván nem egy elfogulatlan forrás áll a rendelkezésünkre: „Dacára annak, hogy e levél utolsó része a mily indokolatlan oly meglepő vala, a levelezés köztünk még egy évnél tovább sűrűbben folyt, mint azelőtt. E levelek is a nálam elkövetett dúláskor 1852-ben elvesztek […] Azonban ezután barátilag csak egyetlen egyszer szorítottunk kezet, midőn t.i. Petőfit Pesten, hol ő ezután Vahot Divatlapjának segédszerkesztője volt, 1844. augustusban meglátogatám. Megjelent verseinek általam írt birálata őt tőlem elidegeníté, úgy hogy ha találkoztunk is ismerni nem akart. És igy én inkább kérdezhettem volna tőle: valódi barátságot érzett-e irántam. Egyébiránt, ha ő volt is talán a hibás, azt én még rég életében megbocsátottam.”

Szeberényi kései szavaiból kiviláglik, hogy a köztük lezajlott és végleges elhidegüléshez vezető polémiában nem érzi magát hibásnak, persze az utókor egészen máshogy ítélte meg az esetet.

Történt ugyanis, hogy a már befutottnak tekinthető Petőfi azzal szembesült, a „pápai tanulóifjúság képzőtársulata” kiadott 1845. január elején Tavasz címmel egy antológiát, amely két álnéven közölt vers mellett Petőfi Sándor aláírással hozta a diák Petőfi néhány, korábban a Képzőtársulat Érdemkönyvébe felvett versét (Szín és való, Elégia egy várromon. Mathison után, Ideál, Tolvaj huszár). A Pesti Divatlap néhány nappal a megjelenés után már dicsérő kritikát közölt a kötetről, ám Petőfi egy ehhez kapcsolt jegyzetben rosszallásának adott hangot, amely elsősorban abból fakadt, hogy lejáratásként értékelte zsengéinek már a befutott és brandként funkcionáló névvel (Petőfi Sándor) szignálását: „Mit eddig a pápai képzőtársulat néhány tagjainak irántami jóakaratjáról hallék: most szerencsém van azt tettleg is bebizonyitva láthatnom. A feltisztelt társulat […] szives volt egykori iskolai gyakorlataimat saját nevem alatt oda iktatni, most évek multával.” Petőfi tehát valamiféle pletykán alapuló ellenszenvet tételez a kiadás mögött, amelynek szerinte csakis az lehet célja, hogy a már híres költőt lejárassa. Csakhogy a Tavasz kiadását már jóval Petőfi „befutása” előtt tervbe vették, bár az is igaz, hogy a terv és a megjelenés között (1842. júliusa és 1845. januárja) csakugyan eltelt két és fél esztendő. Egyébiránt maga Petőfi tudósított arról 1842-ben a fentebb már idézett, Szeberényi Lajosnak írott levelében, hogy „a jövő évre [vagyis 1843-ra!] zsebkönyvet fogunk kiadni [így többes szám első személyben!], érdemkönyvünk jobb műveiből”. (Mellesleg ebben a levélben tudósítja Szeberényit arról is, hogy megjelent az Athenaeumban egy verse – (A borozó, május 22. – ) „saját nevem alatt”, teszi hozzá, és itt most szemben a Pesti Divatlapban megjelent cikkel, a Petrovics Sándor névváltozatot tekintette sajátjának.) A Tavaszba került versek a pápai Képzőtársaság Érdemkönyvéből kerültek át, ahol Petőfi szövegei eredetileg Petrovics Sándor névvel voltak jelölve, majd itt egy idegen kéz később kihúzta a Petrovics nevet és a Homonnai álnévvel és A. B. szignóval helyettesítette. A Tavaszba átkerült verseknél az álnevet visszajavította valaki, ám nem Petrovicsra, hanem az akkorra már híressé vált Petőfi Sándor névváltozatra. A kutatás itt egy Demjén Ferenc nevű iskolatársat és egyben riválist sejt a háttérben, aki harmadmagával a Tavasz szerkesztője is volt egyben. Valószínűleg Petőfi rá célzott, amikor valamiféle ellenszenvet tételezett a szerkesztők részéről, vagyis nem (vagy nem első körben) Szeberényi Lajosra.

Ennek ellenére Szeberényi mégis belekeveredik a polémiába, és a Képzőtársulat aktuális elnökeként kér helyreigazítást a Pesti Divatlaptól, arra hívva fel a figyelmet, hogy mivel ismertek a szerkesztők, Petőfinek szükségtelen volt az egész Képzőtársulatot vádolni, amelynek egyébként ő maga is tagja. Mintha itt Szeberényi éppen arra utalna, hogy bizony Demjén keze van a dologban. Csakhogy Petőfi már engesztelhetetlen, és egy újabb jegyzetben ezt írja: „Mintha bizony a Tavasz kiadói nem volnának a társaság tagjai! …ha olly gyöngédtelen akarnék lenni, mint amilly gyöngédtelenséget tapasztaltam magam iránt, igen szép fölvilágositást fognék adhatni.” Szeberényi ebből a nem kevéssé arrogáns válaszból valószínűleg azt érzékelhette, hogy a túlságosan is gyorsan nagy hírnévre szert tevő Petőfi bizony minden önkontrollját elveszítette nem utolsó sorban Vahot Imre hatására.

Valószínűleg a szerkesztői üzenet nem várt pökhendisége késztethette Szeberényit arra, hogy egy elég éles hangvételű bírálatot írjon Petőfi Versek kötetéről, valószínűleg azzal a célzattal, hogy a kamaszkori jó barátot kijózanítsa. (Egyébként Petőfi korábban is kikérte véleményét a verseiről, amint azt a fent idézett levele is bizonyítja.) Ugyanakkor Szeberényi nem a saját neve, hanem Etőfi Andor álnéven közölte kritikáját, mégpedig abban a pozsonyi Hírnökben, amelyben nem sokkal előbb megjelent egy igen ledorongoló cikk A helység kalapácsáról. Szeberényi írása azokat a kifogásokat sorolja fel, amelyeket a későbbi kritika is előszámlált mint negatívumokat, vagyis a pongyolaság, a póriasság, káromkodás stb. vádjai itt, az egykori jó barát írásában fogalmazódnak meg a nagy nyilvánosság előtt először. Természetesen Szeberényi maradéktalanul elismeri Petőfi tehetségét, és némi óva intést is megfogalmaz, amikor így ír: „Reményelem, tőlem, ki mindezeket csupa barátságból és iránta való szives indulatból irtam, P. úr nem veendi rosz néven, sőt valamint ez utóbbi tanácsomat a szerénységre, ugy az előbbenieket a hibákra nézve el fogja ismerni […] a roszat kerülni fogja. Hibáit elsimerni és javitani senkinek sem szégyen, de szégyen javulni nem akarni.”

Szeberényi cikkének végére világossá válik, hogy megsokallta a Petőfi körül kialakult felhajtást, és érdemei elismerése mellett – egyébiránt a korabeli kritikai diskurzusnak és esztétikai ingerküszöbnek megfelelően – azokra a túlzásokra hívja fel a figyelmét, amelyeket majd a későbbiekben mások is a szemére vetnek.

Petőfi nem sokkal később Adatok a kritika titkaihoz címmel válaszol a bírálatra. Itt még Petőfi két embert sejt a bírálat mögött, mégpedig két „hajdani iskolatársat”. A kettőből az egyik iskolatárs nagy valószínűséggel beazonosítható, ugyanis a pápai Képzőtársulatnak benyújtott verseit Demjén Ferenc bírálta még 1841 novemberében, amikor is az Eskü című verssel kapcsolatban azt tanácsolta, hogy az „egyik részben elömlő póriasságot” le kell a szövegről tisztítani a szerzőnek, amit egyébként e vers kapcsán Petőfi 1842 elejéig meg is tett. Azaz a „póriasság” vádja alapján a költő joggal feltételezhette, hogy az ominózus kritikát is Demjén írta. Ráadásul Az Adatok a kritika titkaihoz befejező mondatának anagrammaként is olvasható, két kiemeléséből világosan kiderül (később Jókai egy 1872-es cikkében egyértelműen dekódolta: „A ritkított betűkből e két név jött elő: Szeberényi – Dömjén.”), hogy Demjén mellet Szeberényit sejti  Petőfi a támadás mögött: „Hazám tiszta keblű, legszebb erényű ifjai, fogadjátok hódolatom tömjénét.”

A sejtetés aztán egyértelművé vált azzal, hogy március 9-én a Pesti Divatlap Értesítés az írókhoz rovatában (valószínűleg Vahot tollából) a következő közlemény jelent meg: „Szeberényi Lajosnak Petőfit dicsőítő epistolája nem lévén ollyan, melly magát a szerzőt is megdicsőitené, ünnepélyesen visszautasittatik, kivált miután tapasztalni lehet, hogy némelly emberek úgy nevezett barátjaikat szemben dicsérni, álarcz alatt pedig gyalázni szokták.” Szeberényi ezen a jegyzeten végképp berágott, és egy háromrészes cikksorozatot közölt Leleplezések címmel a Századunkban. Szeberényi már cikke elején bejelenti, hogy bizony ő írta a bírálatot, amelynek hangvételét a túlzott istenítéstől elvakult barát jó útra térítésével indokolta: „elérni kivánta [ti. a kritika] … botlásaira figyelmeztetve eloszlatni azon gőzkört, mellyet hizelgői tömjénezése és saját elbizottsága, mellyből a szegénynek meglehetős adag jutott, alkottak, eloszlatni, hogy kijelölt hibáit jövendőre kerülvén, belőle még jóra való költő válhassék.” Ezzel a javító szándékkal magyarázza 1861-ben is kritikája megírását immár bocsánatot kérve kemény szavai miatt a halott baráttól: Bocsáss meg, oh, bocsáss meg te az üdvözültnek szelleme, ha az utóbbiban azon jó szándékból, hogy magasztalóid elbizottságra ösztönző tulzó tömjénezéseit egy kissé ellensúlyozzam, egy részben netalán igazságtalanná lettem!”

Szeberényi sértődésének legfőbb oka az volt, hogy a Divatlap szerkesztői (Vahot és Petőfi) úgy állították be egy Petőfinek korábban elküldött, és valóban dilettáns, ámde éppen a személyes hangvétel miatt nyilvánvalóan nem nyilvánosságra szánt episztoláját, hogy azt Szeberényi Petőfi dicsőítésére írta, és a Divatlapban akarta közöltetni. Ez azonban egész egyszerűen nem felel meg a valóságnak, mert ugyan tényleg elküldte a szöveget Petőfinek, ám nem azzal a szándékkal, hogy azt közzé tegyék, és egyáltalán nem illeszkedik azoknak a Petőfit ajnározó szövegeknek a sorába, amelyek már ez idő tájt is feltűntek a korabeli sajtóban. (Ezt a vádat még 1872-ben – tehát majd  30 évvel az események után – a Pesti Naplóban megjelent cikkében is egyértelműen tagadja, és eléggé higgadt hangnemben cáfolja.) Szeberényi a Leleplezések II. darabjában leközli az ominózus verset ezzel a megjegyzéssel: „Itt azon kérdés támad, volt-e a Divatlap szerkesztőjének joga epistolámat visszautasitani, miután én azt hozzá soha nem küldtem? Fönebbi munkám t.i. szinte azok közé tartozik, mellyeket […] Petőfihez v. Petrovicshoz küldtem.” Szeberényi indulata jogosnak tűnik, ugyanis Vahoték megpróbálják a sértettségéből levezetni (és ezzel minden józan megfontolás lehetőségét kizárni) a kritikában megfogalmazott kifogásait, amelyek persze kemények, ám semmiképpen sem aljasak. Vahot a Leleplezésekre reagálva csak  ismét olajat önt a tűzre, amikor április 20-án Szeberényi kritikájához immár egy másik személyes indíttatást is rendel, és „a Tavasz miatt keletkezett bosszuállási szenvedéllyel” magyarázza. Vahot Imre a vita záróakkordjaként aztán azzal teszi fel a koronát saját nem minden tekintetben korrekt eljárására, hogy – újramondva a korábbi vádakat, mintha mi sem történt volna – április 24-én a következőket teszi közzé lapjában: „Szeberényi Lajos […] iszonyuan kezd szitkozódni, átkozódni Petőfi s e lap szerkesztője ellen. És miért? Mert ama vén urficsak haszontalan silány verseit, pöffeszkedő polémiáit Petőfi ellen – ki mellett ő mint porszem a gazdag aranybánya irányában egészen elvesz – szerkesztői meggyőződésünknél fogva határozottan visszautasítottuk.”

Persze innen már nem nagyon lehet eldönteni, hogy kinek is volt igaza a vitában. Nem tudhatjuk, hogy miféle szóbeli, tehát nem dokumentált információk cseréltek gazdát, nem tudhatjuk, hogy pl. Szeberényi igazat mond-e, amikor az 1843 utáni Petőfi-levelek elkobzásáról ír stb. Meg különben sem hiszem, hogy az igazságtétel lenne az utókor dolga. Legfeljebb annyit tartok érdemesnek megjegyezni, hogy mégiscsak különös, hogy a recepcióban és így az irodalomtörténeti emlékezetben gyakorlatilag Vahotnak ez utóbb idézett szavai öröklődnek (mostanra ráadásul tudományos) igazságként – anélkül, hogy Szeberényi érveit a legkisebb mértékben figyelembe vette volna bárki is. Az azonban talán bizton állítható, hogy A Dunán c. verssel kapcsolatos dilemmának a legkisebb köze sincs a később kialakuló vitához, fakadjon az bármely fél még oly jogosnak tűnő sértődöttségéből is.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top