“Kornis Mihály beszélgető könyvében a kitárulkozás és a vallomás különösen édes elegyét teremti meg, amelybe ha az olvasó belekortyol, függővé válik tőle. Olvasni kell tovább, hogy megérthesse, hogyan is folytatódik annak a sorsa, aki itt őszintén vall magáról. Fontos évek ezek is. Az őszinteség a legnehezebb feladat, amely íróra várhat, különösen, ha önmagáról beszél. Ugyanakkor a legritkább portéka a könyvek piacán, hiszen a könyv az alakoskodás helye. A színházról nem is beszélve. Kornisnak pedig lenyűgöző érzéke van a színházhoz. A nagy és a kicsi, a közös és a magánszínházhoz egyaránt. Felzaklató és katartikus előadások kapcsolódnak a nevéhez.”

Kritika Kornis Mihály Hol voltam, hol nem voltam (Kalligram 2011) című kötetéről.

Kornis Mihály beszélgető könyvében a kitárulkozás és a vallomás különösen édes elegyét teremti meg, amelybe ha az olvasó belekortyol, függővé válik tőle. Olvasni kell tovább, hogy megérthesse, hogyan is folytatódik annak a sorsa, aki itt őszintén vall magáról. Révai Gábor kérdez. Aztán eltelik még két év, és érik a könyv. Fontos évek ezek is. Az őszinteség a legnehezebb feladat, amely íróra várhat, különösen, ha önmagáról beszél. Ugyanakkor a legritkább portéka a könyvek piacán, hiszen a könyv az alakoskodás helye. A színházról nem is beszélve. Kornisnak pedig lenyűgöző érzéke van a színházhoz. A nagy és a kicsi, a közös és a magánszínházhoz egyaránt. Felzaklató és katartikus előadások kapcsolódnak a nevéhez. A színház Kornis kivételes lelki alkatához a leginkább illő terep, hiszen szuggesztív és karizmatikus jelenléte ebben a térben színházi, katartikus és felzaklató hatást kelt.

Ahogy az a karakterjegye is, amely az önéletrajz nagy tanulsága, hogy folyton társakat, társulatot keres, és mégis mindig egyedül áll a színen. Az alakoskodás azonban az írásban ellene hat a műfajok megszokott rendjének. Márpedig Kornis Mihály alakoskodni szeret. Az írói alakoskodás nem álöltözetek segítségével megy végbe. Egyetlen eszköze van csupán: ez pedig a beszéd. Így válik érthetővé az is, hogy Kornis Mihály könyvei mintha új irodalmi műfajt teremtenének, mivel azt szimulálják, hogy valaki beszél. Nem ír, hanem beszél. És nem beszél, csak azt szimulálja. Vagyis nem szöveget hoz létre, hanem a könyveiből emberi hang száll ki. Egy hang szól. A hangoskönyv az ő autentikus műfaja, amely egyesíti magában a színházat és a könyvet. Mert Kornis könyveinek igazi közege a felolvasás, a beszéddé, hanggá válás. Ezt a hangot pedig mindig mosoly lengi körül. Még a tragikus mondatokat is. A bujkáló, gurgulázó, göcögő nevetés, amelyet, ha kell, könnyek kísérnek. Olyan ez hang, mintha ironikus lenne, pedig nem csak az. Mert az irónia a posztmodern kapaszkodója ehhez a fajta hanghoz, amelyhez az irodalom elvesztette a kulcsokat. De csak úgy tűnik, mert nem ironikus, hanem megvilágosodott. Másként fogalmazva: misztikus.


Kornis sehogyan sem illik bele az irodalmi rendszerbe, nincs olyan rubrika, olyan skatulya sem, amelybe bele lehetne helyezni, ezért mindenhonnan kilóg. Életének önelbeszélése ezért kínál olyan nézőpontot az emberi személyiség megértéséhez általában, és az elmúlt ötven-hatvan év hazai történéseinek szintén sajátos nézőpontú szemre vételezéséhez. Kornis eredendően és természete szerint költő, ha a költészetet a világ iránti gyermeki bizalom és a naivan ártatlan önzés beszédeként értjük. Ebben is Karinthy Frigyes talán egyetlen örököse a magyar irodalomban. És drámaíró is, mert lubickol az alakoskodásban. De leginkább prózaíró, mert a világ megkettőzése, a saját világ megteremtése érdekli. Viszont sosem lesz szövegtechnikus, vagyis saját stílusának hivatalnoka, mint annyi prózaíró a modern piac és irodalom szorosan összekapcsolódó kalodájában. Nem válik az olvasót gőgösen kiszolgáló íróvá sem, mert nem irodalmi és piaci szolgáltató kíván lenni. Kinyilatkoztatni akar, tanítani, megosztani, felemelni, vigasztalni, beavatni. Azon az áron is, hogy a szöveg keresővé válik, esendővé, lemondóvá, és ezáltal – irodalmi értelemben – lezárhatatlanná. Vagyis nem illik bele az irodalomkritika skatulyáiba. Kornis archetípusa Bunyan hőse, aki régi jelkép: a vándor, aki elmegy és leül a mester lábához. Ámulattal hallgatja, majd szó nélkül távozik, hogy másik mestert találjon. De nem marad sehol sokáig, nem várja meg, hogy a lábához esetleg mások letelepedhessenek. Alázatos író, vagyis megbocsátó. Tehát gőgös, hiszen a megbocsátás a gőg jele. Vagyis tele van ellentmondásokkal.

Nem olvastam őszintébb és leleplezőbb könyvet az elmúlt húsz, harminc, negyven évről. Az illúziótlanság kényszerétől csak az istenkeresés kényszere erősebb Kornis életében és gondolkodásában. Az illúziók lehántását az igazság iránti vágy hajtja. Az istenkérdés az igazságkérdés egyik esete. Az egész könyv ezekről az ellentmondásokról beszél. Az élet rajza, amely Kornis válaszaiból kikerekedik, Magyarország elmúlt hat évtizedének „hatástörténete”. Az élettörténet középpontjába egy pillanat kerül, az Örley-kör által egy kibérelt dunai sétahajón tartott felolvasás. 1986. szeptember 20-án, egy szombati napon történt mindez. Nem mondja Kornis, de ne feledjük el, hogy harminc évvel vagyunk épp 1956 (a könyv másik tiszta pillanataként számon tartott dátum) után, közelednek azok a szép őszi napok. Valami már a levegőben van, de még csak kevesen érzik, és ők sem tudják, hogy mit. Ekkor találja meg Kornis azt a formát, amely az ő rendhagyó beszédmódja lesz. A Dunasirató, amelyet Kornis saját hangjának a megtalálásaként kitüntetetten kezel, keletkezését a körülmények felidézésével alaposan körüljárja, annyira fontosnak ítél, hogy ebben a könyvében is teljes terjedelmében idézi a könyv 321–329. oldalai között. Felolvassa. És itt most álljunk meg egy kicsit. A szövegértelmezők ilyenkor a tükör metaforát használják. A szövegen belül van egy szöveg, amely ekkor tükörként írható le. Aki még nem pillantott bele ebbe a „tükörbe”, olvassa el. Valami nagyon különösre lehet benne rápillantani. Nyugtalanító és túl mély ez a szöveg ahhoz, hogy a kritika és amit irodalomnak nevezünk, szembe merjen nézni vele. Valami olyasmi inkább, ami kivezet a szépirodalomból. Mielőtt felolvasná a kérdező Révai Gábornak a Dunasiratót Kornis Mihály, felmutatja megvilágosodott önmagát, és mellékel hozzá egy fotót is:

„Igyekszem kimaradni a magyarországi nyilvános diskurzusokból. Annak minden tája beteg. De azt is éreztem már akkor, huszonöt évvel ezelőtt is, a Dunasirató megírása után, hogy nem muszáj regényt írnom. Mindig rosszul tettem fel a kérdést. Az, amiért élünk, nem mennyiségi kérdés. Az igazság nem műfaj. A terjedelem, a súlyos könyv, »ami alatt beszakad az asztal«, ahogy Spiró fogalmazott, számomra lényegtelen. A szellemnek nincs kiterjedése. Az vagy van, vagy nincs. Annyi, amennyi. De az, amennyi van, olyan, mint egy teremtett rész: eddig nem volt, most már van. És – az élőlényekkel ellentétben – elpusztíthatatlan. Ha nem marad belőle könyvpéldány, akkori is megvan. Azzal, hogy gondolták, megszületett. A valóság része változik meg tőle.

Ez a titokhoz való viszony. Nem kamu. A bőrömön éreztem. Mindegy, az a lényeg, hogy nagyon meg voltam könnyebbülve, amikor felmentem felolvasni a művemet a hajóra, úgy is mondhatnám, olyan boldog voltam, mint még életemben soha. Az Esterházy Péterrel készült közös, idővel ismertté vált fotó is ezt a pillanatot kapja el. Épp tudom, hogy mit olvasok föl mindjárt, az van a dacos tekintetemben.” (320–321. oldal)

Talán furcsán hangzik azt a szót használni Kornis Mihállyal és írásaival kapcsolatban, hogy misztikus, mivel ez a fogalom a némaság felé mutató, a lemondó és az aszketizmus nyelvének sajátjaként ismert, és nem az áradó, önfeledt, felszabadító beszéd jelzőjeként. Ahogy a misztikus jelzője sem a nevető, hanem a szenvedő szokott lenni. Pedig van nevető misztikus is, aki rábízza magát a beszédre, elmerül a lélek sötét éjszakájában, és évekkel, évtizedekkel később felbukkan ismét. Dacos a tekintete, de mosoly van az arcán.