Sok olyan szöveg jelent meg az elmúlt években nyomtatott lapszámainkban 2007 és 2011 között, amelyek az online felületen még nem voltak olvashatók. Részben a nyárhoz, részben a nyári körkérdések válaszadóihoz kapcsolódva válogattunk a következő hetekre archívumunkból. Ezúttal Bazsányi Sándor Hibára hiba: A birka-iskola Lükeión felől című esszéjét ajánljuk 2008/nyári lapszámunkból.

Weöres Sándor: A birka-iskola

Egyszer volt egy nagy csoda,
neve: birka-iskola.
Ki nem szólt, csak bégetett,
az kapott dicséretet.

Ki oda se ballagott,
még jutalmat is kapott,
így hát egy se ment oda,
meg is szűnt az iskola.

Az egyik legelső iskola, az athéni Lükeion alapítója, Arisztotelész egykoron lejegyzett, majd később Poétika címen közreadott előadásában úgy véli: „Teljes az, aminek van kezdete, közepe és vége. Kezdet az, ami nem következik szükségképpen valami más után, utána viszont valami más van vagy történik. A vég — ellenkezőleg — az, ami más után van vagy történik (vagy szükségszerűen, vagy a gyakoriság alapján), utána viszont nincs semmi más. A közép az, ami más után következik, s ami után is van valami más. A jól összeállított történeteknek tehát nem lehet csak úgy akárhonnan kezdődniük, sem találomra bevégződniük, hanem az ismertetett fogalmakat kell megfelelően felhasználni. (…) A szépség ugyanis a megfelelő nagyságban és rendben van…” Majd később azt is hozzáfűzi: „… nem az a költő feladata, hogy valóban megtörtént eseményeket mondjon el, hanem olyanokat, amelyek megtörténhetnek és lehetségesek a valószínűség vagy szükségszerűség alapján.” És ami talán még fontosabb: „Magának a költészetnek kétféle hibája lehet: az egyik saját magából következik, a másik járulékos. Ha ugyanis lehetetlenséget választ utánzása tárgyául, ez a hiba saját maga lényegéhez tartozik; de ha helyes tárgyválasztás mellett olyan hibát követ el, hogy például a ló mindkét jobb lábát előre teszi, vagy általában valamelyik tudománnyal szemben hibát követ el (…), ez nem tartozik a lényegéhez.”

Weöres Sándor A birka-iskolában szintén elköveti az első hibát — azt, amelyik egy még alapvetőbb hibából következik, abból, hogy ő az ontológiai értelemben vett hibán alapuló költői mesterséget választotta. De ha már egyszer hibásan a hibát választotta, akkor már igyekszik elkerülni a további, immár nem lényegi, de nem is járulékos, hanem technikai értelemben vett hibákat. A nagy hibát nem további kicsikkel csúfítja (azaz nem teszi előre a birka mindkét jobb patáját), hanem kicsi szépségekkel ellensúlyozza, pontosabban részletezve nyomatékosítja (tudniillik a kiinduló tényt, hogy a birkák iskolába járnak). Vagyishogy — a bevallottan hibát hibára halmozó Nietzschétől kölcsönözve a logikai formulát — a képtelenséget átfordítja költői képpé. A kiinduló hazug állítást költői értelemben vett hazugsággá, szépséggé.

A megspórolhatatlan hibát ezúttal a birkák követik el — egy olyan rendszeren belül, ahol nem lehet nem hibázni. Az viselkedik hibátlanul, aki hibáz. Ha egy intézmény valamely hibán alapul, akkor annak logikáján, szükségszerű rendjén belül, Arisztotelész úgy mondaná: a hihető lehetetlenségen belül nem nyílhat mód másra, mint a fokozatos, szabatos rendben kibontakozó önfelszámolásra. A birka-iskola eleve kudarcra van ítélve. Más szóval: már a kezdetén nyilvánvaló, mi lesz a vége. Ugyanakkor — hogy teljes legyen az arisztotelészi sorozat — a kezdetben fogant végnek van közepe is, azazhogy az eleve elrendelt kudarcnak megvan a maga pontos története. Éppúgy, mint Kafka prototípus-elbeszélésében, Az átváltozásban, ahol a hétköznapi értelemben vett képtelenség, az „átváltozás” költői értelemben mégiscsak átváltozik — egy önmagát beteljesítő, felszámoló történetté. Gregor Samsa éppúgy halálra van ítélve a Kafka-elbeszélés legelső mondatában, mint a birka-iskola intézménye. Érdemes hát egymás mellé olvasni a két nyitányt. Egyfelől: „Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában.” Másfelől: „Egyszer volt egy nagy csoda, / neve: birka-iskola.” Az egyik „szörnyűség”, helyi értékét tekintve, megfelel a másik „csodának”. Egymásba tükrözhető szépségek mindketten, az állattá változó ember és az iskolába járó állat. Gilles Deleuze szerint: „Az írás elválaszthatatlan az alakulástól: írás közben az ember nővé lesz, állattá vagy növénnyé válik, molekulává, végül pedig észlelhetetlenné.” S így végső soron: „Van-e jobb indok az írásra, mint az emberlét fölött érzett szégyen?”

És valóban, talán mindkét műben az „emberlét fölött érzett szégyenből” (vagy legalábbis kételyből) fakadó szörnyűséges csodáról vagy csodálatos szörnyűségről értesülünk. Az ember és az állat, a megszokott és az idegen között húzódó határ közelében vagyunk hát. Távoli párhuzammal élve: nem véletlenül okoz időnként jókora fordításbeli dilemmát Szophoklész Antigonéjának híres sora az emberről, akit (ti. az embert) mi leginkább a „sok csodálatos” közül a legcsodálatosabbnak ismerünk. Noha éppenséggel Hölderlin az érintett görög szót (to deinon) „szörnyű”-nek (das Ungeheuere) fordítja, ugyanazzal a német szóval tehát, amelynek jelzői alakját (ungeheuer) Kafka is használja. A legfőbb szörnyűség (csodálatos szörnyűség) azonban nem is az ember, aki átváltozik féreggé, vagy a birka, amelyik iskolába jár, hanem a mű, amely eleve pusztulásra van ítélve. Kafka elbeszélése is, meg Weöres verse is szép példája annak, ahogyan az irodalmi alkotás már a legelső mondatában bevégzi önmagát, azazhogy bejelenti végzetét, tematikus és strukturális értelemben egyaránt. Ahogyan azt Arisztotelész is mondaná: egyfelől a kezdetből, a közép közvetítése révén, egyenesen következik a vég; másfelől a lehetetlenség választásának hibájából, a következetlenség hibáinak kiküszöbölése révén, bontakozik ki az egyszerre csodálatos és szörnyűséges végkifejlet. A továbbiakban — ökonómiai megfontolásból — az önmagát felszámoló Weöres-verset nézem meg röviden, szigorúan az arisztotelészi elvek szerint.

A kétsoros kezdet „egyszer volt” meseszerű felütésével azonnal rálátunk a vers szokatlan világára, mely szokatlanságot nyomatékosítja egyfelől a „nagy csoda” kifejezés, másfelől a cím szabatos terminusának megismétlése: „birka-iskola”. A négysoros közép két kétsoros egységből áll, amelyek a „ki” vonatkozó névmással indító állítások velejét (amely az intézmény sajátos, mivel önellentmondásos, működésmódjára vonatkozik) összpontosítják a variációs-ismétléses fokozás retorikai alakzatában: „az” — „még (…) is”. És így a két soros vég pusztán levonja az egyszerre szomorú és vidám következtetést, amely tehát az „így hát” és a „meg is” fordulatok jóvoltából teszi költői módon is nyilvánvalóvá azt, ami már eleve nyilvánvaló volt.

Arisztotelész poétikai elmélete a hibára épül. Weöres Sándor költői gyakorlatában a hibát hibára halmozza — de úgy, hogy közben betartja a kezdet, közép és vég klasszikus sorrendjét. Más szóval, az elméleti szempontból tagadhatatlan hibát gyakorlati értelemben sikerré változtatja. Többek között ezt tanulhatjuk meg mi, emberek a birka-iskolából.

És a liba-pék kenyeréről még csak nem is szóltam. Hogy az milyen finom.