“Belép Kossuth Lajos – országa forradalmának vezetője, a még ötvenkét évesen is jóvágású száműzött – a szárnysegédjével. Mazzini melegen üdvözli, carissimo-nak szólítja. Ledru-Rollin, a francia szabadságharcos is köszönti a hősies magyar nemzet bajnokát. Rövidesen előkerül Karl Marx, és kötekedni kezd az időközben befutó német forradalmárokkal. Meg mindenki mással is.”

Vannak iparvárosok, és vannak fürdővárosok. Edinburgh viszont az irodalom városa. Innen ír tárcákat Szécsi Noémi május és június folyamán.

Belép Kossuth Lajos – országa forradalmának vezetője, a még ötvenkét évesen is jóvágású száműzött – a szárnysegédjével. Mazzini melegen üdvözli, carissimo-nak szólítja. Ledru-Rollin, a francia szabadságharcos is köszönti a hősies magyar nemzet bajnokát. Rövidesen előkerül Karl Marx, és kötekedni kezd az időközben befutó német forradalmárokkal. Meg mindenki mással is. A többiek szidalmakkal illetik, ahogy elhagyja a színt. Kossuth egy darabig megilletődve figyeli az elszabaduló indulatokat, majd néhány udvarias megjegyzést követően engedélyt kér a távozásra.

Ez persze csupán egy lázálom. Nem az enyém, Alexander Herzen álmodja ezt Tom Stoppard Coast of Utopia című 2002-es drámatrilógiájának befejező darabjában, a Salvage-ban, a legelső felvonás elején.

szn

Alexander Herzen a három színdarabban betöltött jelentős szerepét nem csupán a 19. századi emigránstársadalomban elfoglalt fontos pozíciójának köszönheti, de annak is, hogy melodrámákban bővelkedő élettörténete igen jól dokumentált: hála nem csupán saját önéletrajzának, de a magyar olvasók számára a  Mi a történelem? szerzőjeként ismert E. H. Carr olvasmányos könyvének is (The Romantic Exiles, 1933).

Herzen – egy orosz földbirtokos törvénytelen fia – apja testvérének törvénytelen lányát vette feleségül. Az unokatestvérek szenvedélye nagy szerelem volt, boldog házasság lett belőle. Egymás után születtek a gyerekek. Az egyikük, Kolja, siketen jött a világra. Az ő gyógykezeltetésének örvén hagyta el a család az országot 1847-ben. Herzen ettől kezdve hontalan világforradalmár, az a fajta, aki Nizzában bérel villát és semmiben sem szűkölködik. De ilyen is kell, különben a többiek – például az anarchista Bakunyin – kitől kérnének állandóan kölcsön? A cári rendszer elleni néma tiltakozás hétköznapjait csupán családi drámák törik meg: például mikor egy egy német szabadságharcos felkoppintja a feleségét, aki belehal a sóvárgásba és a szégyenbe, vagy amikor hajószerencsétlenségben odalesz Kolja, a siket kisfiú.

Vajon azért adták elő a trilógiát csupán kétszer, mert 1. ez a sok orosz név és ismeretlen orosz figura túlságosan próbára teszi a brit szigetlakók tűrőképességét, vagy 2. mert Tom Stoppard szereplőinek szenvedése teljesen értelmetlen a jelenlegi kontextusban, ahol a hazaszeretetnél és a szabadságnál nincs két kiürültebb kifejezés?

Mi, kelet-európaiak más hiányokat tapasztalunk, és itt most főleg Kossuth Lajos és Worcell figyelmét szeretném kérni. Fiúk, ahogy az lenni szokott, minden hiábavaló volt. Lassan senki sem marad otthon. Különösen Worcell hallgasson ide: ha az ember Nagy-Britanniában hármat lép,  lengyelbe ütközik.

A 19. században nem létezett annál mélyebb fájdalom, mint ha valaki nem élhet a hazájában. A mai 18-40 év közötti nemzedék számára aligha létezik ennél kevésbé zavaró életélmény. Sokukkal én is összefutok Edinburgh-ban: a parkban néha egy egykori szegedi egyetemi oktató bolyong, aki önkéntesként kertészkedik. A gyorsétteremben egy főiskolát végzett magyar lány szolgál ki, jó a fizetés, de drága a lakásbérlet. Abbeyhill szívében, a London Roadon éppen ezért tömörült kommunába egy kisebb magyar közösség, hogy a keresményeikből többet tudjanak félretenni.

Szóval szépen gyarapszik az ember, valami mégis nagyon hiányzik. Egy nemrégiben a diákok szülei körében elvégzett brit felmérés eredményei szerint a bevándorló kelet-európai szülőket aggasztja a brit oktatási rendszer szabadelvűsége. Úgy vélik, hogy a saját hazájukban nagyobb hangsúlyt fektetnek a tiszteletre és fegyelemre, ami az itteni iskolák tanmenetéből teljesen hiányzik. És még valamit kifogásolnak: nincs elég házi feladat.

Hát miért nem tetszenek annak az elszemtelenedett kölyöknek házi feladatot adni, hogy az iskolából hazaérve se lazíthasson, legyen rajta egy kis nyomás. Szerintünk ez fontos. Mi, kelet-európaiak, elernyedünk egy kis (el)nyomás nélkül. Csak azt nem értjük, ha a mi csend, rend, fegyelem-alapú iskolarendszerünk olyan páratlan, miért itt esz minket a fene?

*

A sorozat előző darabjai:
1.
2.