Sok olyan szöveg jelent meg az elmúlt években nyomtatott lapszámainkban 2007 és 2011 között, amelyek az online felületen még nem voltak olvashatók. Ezúttal Horváth Orsolya írását közöljük A Vörös Postakocsi folyóirat paródiaestjéről – VIDOR Fesztivál, Nyíregyháza, 2008.


A közreadó megjegyzése a Hét évszázad legrosszabb magyar verseihez:

Jelen dolgozat 1986-ban készült, és 2006-ban jutott hozzám készítőjétől, Szerb Antal rokonának – neve és a dolgozat létezéséről való ismeretem elhallgatását kérő – barátjától. Az idén elhunyt szerző anonim publikációra vonatkozó tervének megvalósításáért köszönettel tartozom A Vörös Postakocsi szerkesztőségének. A szerző említett kérése értelmében a néhai birtokában lévő eredeti dokumentumok hollétéről nem áll módomban tudomást szerezni. A dolgozatot változatlan formájában közlöm.

Budapest, 2008. július 16.                 Horváth Orsolya

 

Előszó

Szerb Antal hagyatékát – végrendeletének megfelelően – felesége gondozta, s ő adta át számomra azt a 46 füzetet is, amely Szerb Magyar irodalomtörténetének jegyzeteit foglalja magában. A 46 közül 44 azonos kinézetű, fehér fedelű, csíkos füzet az alkotók pályaképének háttéranyagait foglalja magában – kettőben azonban, egy piros és egy kék fedelűben olyan kutatások eredményei szerepelnek, amelyeket Szerb sem irodalomtörténeti munkájában, sem máshol nem használt fel. E két füzet voltaképpen annak a hat magyar lírikusnak az életrajzi adatait és szövegszemelvényeit tartalmazza, akiket Szerb nem ítélt érdemesnek arra, hogy akár csak az említés szintjén is irodalomtörténeti helyet jelöljön ki számukra.

Köztudomású, hogy Szerb Antal az irodalomtörténet klasszikus formáját „a régi humanisták gyűjtögető és pletykálkodó szenvedélyének”[1] tartotta, így a 46 füzetben felvázolt alkotói életrajzok is csupán segédanyagai az Erdélyi Helikon pályázatára írt munkájának. Az itt bemutatott, a Magyar irodalomtörténetből (Szerb kifejezésével élve) „kigolyózott”[2] alkotókról rajzolt portré alapja mégis leginkább élettörténetük, ennek oka pedig az, hogy Szerb minden fellelhető velük kapcsolatos dokumentumot és szövegemléket összegyűjtött, ezek azonban az 1944. április 12-ei budapesti bombázáskor megsemmisültek. Így a Szerb Antal által feljegyzett adatok, szövegrészletek ezen költők létezésének egyetlen bizonyítékai és emlékei. Arra vonatkozóan semmilyen információt nem találtam, hogy mi volt Szerb szándéka ezekkel a jegyzetekkel – talán csak az utólagos válogatás elvét alkalmazta irodalomtörténeti kutatómunkája során, talán baráti kör mulattatására szánta; mindenesetre, bár a hat költő tevékenységét irodalmi szempontból jelentéktelennek ítélte, foglalkozott és dolgozott velük.

A kék és piros fedeles füzetben az alkotói portrék kronológiai sorrendben követik egymást. Az életrajzi adatokat Szerb felsorolásszerűen jegyezte le, melyeket egész mondatokba foglaltam, hosszabb megjegyzéseinek pedig mindegyikét forrás-megjelöléssel közöltem.

A két füzet hat évszázad költői melléktermését öleli fel, s hogy a „hét évszázad” terminus maradéktalanul teljesüljön, bátorkodtam a huszadik század egy olyan alkotójának portréjával kibővíteni, aki minden bizonnyal kivívta volna a helyet Szerb piros vagy kék fedelű füzetében.

Köszönettel tartozom Szerb Antal családjának, leginkább pedig magának a köztünk földi alakjában már nem lévő, de szellemi útjainkon továbbra is  támogató, eligazító nagy elődnek, aki, remélem, megbocsátja, elnézi munkájába való belekontárkodásomat, és helyesli azon törekvésemet, hogy nyilvánosság elé tárjam többévnyi kutatómunkáját, tévedhetetlen ítéletét.

Budapest, 1986. augusztusa                           A szerző

 

XIII. század

Korponay Manó (1302?-?)

 

Esztergomban született nemesi családból. Még kisgyermekként elveszti szüleit, a budaszentlőrinci pálos monostorba kerül, s ott nevelődik. Hallgatag, kiismerhetetlen, ám kiválóan tanuló fiú, aki a könyveket s jegyzeteit bújja. Nem tudni, hogy pontosan mikor kerül látóterébe, de lassan egyértelművé válik, hogy Korponayt kizárólag egyetlen dolog foglalkoztatja: a rovarok világa, azon belül is a Chlaenius sulcicollis, a Szomorú bűzfutó. A bogarak látószögéből értelmezi az emberi eseményeket, magát az emberi létezést:

 

Fenséges lény, kit az Isten tökélyre tervezett,

mondd, honnan van erőd, hogy túléld azt, mit

az ember elkövet?

Ha az óriás feléd dübörög,

mondd, hogyan nem hűl ki hát rögtön a szíved?

 

Ez lakhelyedet tapossa,

amaz moslékkal borít nyakon,

ennek köpete gyalázza földed,

annak rengő hája fullasztja, fojtja fajod.

Förtelem az ember, s mit a teremtésnek ad: csak fájdalom.

Szomorú bűzfutó, hiába inalsz. Ellenünk nincsen oltalom.

(Szerb Antal fordítása)

 

Az íráshoz való vonzódása miatt fontolgatják, hogy Korponayt léptetik elő a rend krónikásává, de a Chlaenius sulcicollis iránt táplált szenvedélye egyre megfékezhetetlenebb: műveinek fennmaradt címjegyzékéből kitűnik, hogy a Szomorú bűzfutó már bibliai szövegmagyarázataiban, katekéziseiben is helyt kap, vitairatai központi témájává növi ki magát, sőt, kedves rovara megpróbáltatásairól és haláláról még egy mártírakta is születik. „A rendtársak sokáig tanácstalanok Korponay Manó szellemi állapotát illetően, hiszen hatalmas műveltsége, éles intelligenciája tagadhatatlan – ám ahogy nő fanatizmusa, úgy nő a pálosok tekintetében is a meggyőződés, hogy társuk már nem táncolgat a zseni és az őrült közé kifeszített kötélen, hanem éppenséggel megvetette a lábát a bolondok földjén. Innentől kezdve semmilyen ügyet nem bíznak rá, nyugodtan hódolhat rovarszenvedélyének, nem háborgatják. Olyannyira nem, hogy 1334-es eltűnését csak hónapok múlva fedezik fel.”[3]

Korponay csaknem húsz év után, 1353-ban tér vissza a kolostorba. „Hol járt, miből élt, senki nem tudja. Egy valami azonban bizonyos: kapcsolatba kerülhetett a buddhizmussal, s amilyen hévvel vetette alá magát korábban a Szomorú bűzfutónak, hazatértekor éppoly buzgó buddhista. Sorra születnek a keresztény himnuszok mintájára írt dicsőítései, melyek közül csupán egyetlen töredék van birtokunkban:”[4]   

 

Óh milyek s mekkorák
azok a fülcimpák,
óh milyen hatalmas

az a konty, az a has!
Óh, bárha ölébe

búhatna a lelkem,
de még csak elébe
menni is szégyenem.

 

Te vagy az egyetlen,
te vagy a föld, a menny,
Téged zeng fű, fa, tó,
Téged a bűzfutó,

s nem érik végüket
az ujjongó dalok,
amiket harsogunk
mink és a rovarok.

(Szerb Antal fordítása)

 

Neve még szerepel az 1354-es tagösszeírásban, ezután azonban nincs több adatunk róla. „Csak remélni lehet, hogy Korponay elkerülte az inkvizíciót, s újabb keletű fanatizmusát is szellemi zaklatottsága számlájára írták, amelyet olyan szépen megalapozott a Chlaenius sulcicollis-sal. Ha így történt, akkor a Szomorú bűzfutó valóban nagy tettet vitt véghez: megmentette egy kedves bolond életét.”[5]

 

XIV. század

Apollonia Divina (1444-?)

 

Eredeti neve Frivaldszky Apollónia, születési helye ismeretlen. Tizennégy éves koráig zárdákban nevelkedik, majd pontosan nem ismert okok és összeköttetések révén Mátyás közvetlen környezetébe kerül.

„Elképzelhetetlen, hogy miféle szerepkörben tudott helytállni ez a különös leány. Naplóbejegyzései egyértelművé teszik, hogy Apollónia maga volt a katasztrófa. A világ dől, omlik, sebződik, kuszálódik körülötte. Szinte minden napra jut egy „kedves cipőmet sajnos ottveszejtettem a patakban”, vagy egy „juj, azt hiszem, jócskán megégettem a szakácsnő alkarját” jellegű vallomás, amelyek kezdetben szórakoztatják, később már untatják, sőt dühítik a – minő áldás! – cselekedeteivel csupán olvasóként kapcsolatba kerülő vakmerőt.”[6]

1459-ig vagy nem ír verseket, vagy nem maradtak fenn – 1459-ben azonban Mátyás udvara egy olyan humanistával gazdagodik, akinek hatására Frivaldszky Apollónia is egyszerre lírikussá lesz: Janus Pannoniussal. „Ez a hatás azonban korántsem a szokványos értelmű inspirációt takarja – a költő alkotásai úgy bőszítik a találkozásukkor csupán 15 éves hölgyet, hogy minden kezébe került Pannonius-verset harcias sorokkal ver vissza. Az Apollónia Divina néven szignált opusok két témában szólnak: hol a konkrét szöveg ellentextusa születik meg, hol csupán a férfiúi látásmódot ostorozza egy korai feminista. Kigúnyoltatik itt a férfiak minden megnyilvánulása, a „gyermeteg háborúskodások”-tól a „nevetséges, ám szánalmas és tragikus kakaskodó kivagyiság”-on át „vasdorong finomságú lélekig”, az aktversek ellenpólusaként megíródik a fallosz leíró költeménye, a hímek éhes, fürkésző tekinteteire válaszul olvashatjuk a férfitest ízekre boncolását. Rettenetes.[7]”-írja Szerb, ez utóbbi megjegyzés mire vonatkozását homályban hagyva, s két szöveggel illusztrálja az elmondottakat:

 

SZILVIA NEVÉBEN JANUSRÓL[8]

Vállvonsz, hogy gyereket dugtál, annak, ki nem óhajt.

Kissé furcsa, ahogy, férfiu, fölfogod ezt.
Hisz ha a tüske tiéd, bár éppcsak hegynyi szegényke,

s szúrni igen szeretéd – válladat edzeni kezdd!

 (Szerb Antal fordítása)

 

A másik vers szintén valamelyik Janus Pannonius-epigrammára reflektálva születhetett, de nem közvetlen feleletként:

 

A „GYŐZEDELMES” FÉRFIAKRÓL

Hogyha a lány elesett, mert álló nap neked munkált,

és ha az ágyba feküdt, vágyva az álmot, a jót,

jössz te, s botoddal döfködöd, ajtaja bárhogy is zárva.

Ujjad a csengőre rá nem teszed sohasem,

bár tán azt se tudod, hogy mint kell nyomni a gombját,

sejteti ezt, ahogyan farkadat ki- s belököd.

És ha netán a leány lázadna,  s nem herebélne,

kedvese nem leszel úgy, és remeg máris a szád.

Nem csoda, hogy bús, állati, barbár lényed alatt hát

meghajol ím az okos: jöjj, te szegényke, gyere…

(Szerb Antal fordítása)

 

„Divina Apollonia sorsáról csak az 59-es évig van adat, lévén ekkortól kezdve versek veszik át a naplóbejegyzés helyét. Amit mégis tudunk, azt Janus Pannoniuson keresztül, akit kezdetben szórakoztattak, majd ingereltek, sőt félelemmel töltöttek el a költőnő kirohanásai. Ő jegyzi fel azt az esetet is, amikor csaknem végzetessé fajult összetűzésük. A leírás szerint a költő épp költeményén dolgozva hűsölt egy fa alatt, amikor Apollónia kikapta kezéből a papírt, s legott megírta válaszát. A feldühödött Janus erre válasz-választ szerzett, mire Apollónia is megalkotta ellenversét, s így tovább… „A végén már csatakokban fetrengtünk, mindketten ugyanazt ordítottuk: „de ne írj választ! Én írtam választ!”, s bokáig a papírban, sosem tapasztalt kimerültségben, begörcsölt ujjakkal és hörgő torokkal bizony nem sok híja volt, hogy valamelyikünk oda nem veszett.” A rossz nyelvek szerint nem véletlen, hogy Janus Pannonius utolsó két évéből nem ismerünk verseket. Nem voltak.”[9]

 

XVI. század

Bereczky Kis Miklós (1568-1599)

 

Alpáron született legendás főnemesi dinasztia sarjaként. A Bereczkyek birtokán egyedülálló oktatási tevékenységet felvállaló intézmény működött: a tehetős hazai és külföldi családok ide küldték ifjaikat, hogy „kitanujják az duhajság s az tivornyaság minden nemü és foku fajtáját, s azokban jártasságot és edzettséget szerezzenek vala.” [10]

Szerb Antal hozzáfűzött megjegyzése szerint „erre a tudományágra bizony nagy szükség lehetett olyan időkben, amikor talán országok sorsai is múlhattak azon, hogy melyik tárgyalófél bírja jobban az éjszakázást, dorbézolást, ivászatot. S hol máshol lehetne ezt kiválóbban oktatni, mint a bivalyivó, vöröslő arcú, kurjongatástorkú magyar nép honában.[11]

Az Alpári Egyetemre Európa minden részéről érkeztek a tanulni vágyó (vagy atyailag tanulásra ítélt) ifjak, akik több éven keresztül sajátították el a mulatozás ismereteit.

Bereczky Kis Miklós ilyen környezetben született és nevelkedett. Költői késztetése korán megmutatkozott, a nagyobb vizsgák rendesen az ő históriás énekeivel kezdődtek és végződtek. Élményanyagot bőven szolgáltatott a birtok, „Bereczky poétaszárnya pedig nemigen volt alkalmas tollazatú ahhoz, hogy ezen történések hű tolmácsolásánál nagyobb magaslatokra törjön”.[12]

Íme az egyik szokványos borviadal Bereczky-féle leírása:

 

Oh, pennám, lássad, héában éneklünk,

nincsen mivességben oly szavunk minekünk,

melly hiven föstené, tennap hogy mi esett.

Péngájjunk belüle mégis egy keveset:

 

Birokra egymással kelt Petrus és Törtel,

a nagy borivásban mellyikük a mester.

Biz Petrus még fele lábán se inogott,

s Törtel két szeme mán öszvecsingolódott.

 

Hanem akkor Törtel megrázá baknyakát,

igy szóla Petrusnak: nem úgy van az, barát!

A magisterséget nem a mennyi teszi:

a módját kell annak mesterül müvelni!

 

S fogott egy derekat, dústőgyű Aranyét,

az asztalra vágta, két combját szanaszét.

Bécsurgatta a bort bibor kelyehébe,

onnét lefetyelte nagy elégedésre.

 

Üvé lett imigyen a magiszter foka,

s a föld legizesebb, legaranyabb bora!”

Bereczky sorra ontja a hasonló eseményeket megörökítő opusokat egészen 1597-ig, amikor is az élményanyag átalakulása líraváltásra nem készteti: a korabeli feljegyzések tanúsága szerint az oktatás közben bekövetkezett halálesetek száma annyira megszaporodott, hogy 1596-ban már nem indult új fakultás. A birtok féktelen tivornya-jellege továbbra is megmaradt ugyan, de egészen más funkciót töltött be: azok vették igénybe az egykori Alpári Egyetem szolgáltatásait, akik önkezükkel kívántak véget vetni életüknek (s ezek száma még az egykori tanulni vágyók jelentkezőkét is jócskán meghaladta). „Mert ugyan mi lehetne az öngyilkosságnak kellemesebb módja annál, mint tompult aggyal és szívvel halálra enni, inni, lumpolni magunkat… biz a Bereczkyek tudtak valamit…”[13]

Berecky Kis Miklós szolgapoézis-lelke azonmód átképezte magát sírfeliratok szerkesztésére. Csak az 1597-es évben több mint 60 ilyen költemény született, s Bereczky előrelátóan önmagáét is megszerkesztette, „nagyon is idejében, mivel 1599-ben bortól, pálinkától, s egyéb nehéz fizikai igénybevételtől elhasználódott szervezete végleg feladja a küzdelmet. Saját sírfelirata hűen tükrözi az önmagát irodalmi öntudattal kezelő, naiv, vaskos lelkületű, egyszerű bereczky-i látásmódot”[14] :

 

Itt nyugszik csendessen Bereczky Kis Miklós,

Poeta, s a nyelve biz kissé sikamlós.

Élete is az volt. Fogott sok szép leányt,

Kapni is megkapott életében nehányt.

 

Kéri az Úristent, itéljen, mint lehet,

A mennyben számára adjon ollyan helyet,

Hol körüldongja űt alázatos hárem,

Hol vörösbort nyakal mindörökkén. Ámen.

 

XVII. század

Kurucz/Labancz Ráday Markuly (1660-1711)

 

Szécsényben született 1660-ban, Ráday Gáspár pest vármegyei alispán fia. A losonci református iskolában tanul, Körmöcön teológiát és filozófiát végez. 1688-ban törvénygyakorlatra szegődik a honti vármegye jegyzője mellé.

Családja Rákóczi belső köréhez tartozik, ő maga azonban érdektelen a politika és a társadalmi kérdések iránt. „Ráday Markuly a közmondásos fekete bárány emblematikus esete, aki makulátlan vezetéknevén csak azért nem ejtett eltörölhetetlen foltot, mert családja emberfeletti erőfeszítéseket tett, hogy a Rádayak eme vadhajtását elrejtse a világ szeme elől. Markuly illusztris tanulmányai ellenére sem értett máshoz, mint az élet felhőtlen és hedonisztikus élvezetéhez. Joviális, gondtalan figura volt, aki leginkább az egyszerű emberek harsány társaságában érezte jól magát. Kezdetben művészi ambíciói által némi bocsánatot nyer a Ráday-szemek rosszalló tekintete előtt, azonban alkotásai irodalmi értéke olyannyira csekély, hogy még mentségnek sem lesz elegendő.”[15]

Családja hiába próbálja bevonni Markulyt az ország ügyeiben való részvételbe, Ráday makacsul ellenáll:

 

Torkomon öntetnek vörös ördögöcskék,

Fültövön csapkodnak virtusos menyecskék.

Nékem csak akkoron vala jó világom,

Mikoron poharam asztallaphoz vágom.

 

Hazámért én, öcsém, ekképp verekedem,

Nem köll ide a kard, az csak veszedelem.

Birkózzál meg komám, tüzes pályinkával,

Akkor vagy Te legény, nem a vasdárdával!

 

– írja testvére emlékkönyvébe. 1678-ban nőül veszi Kartóczy Katalint, Várady Mártát, Hulonszky Máriát és Rácz Klárát. A poligámia csak halála után derül ki, mikor is négy feleség és harmincöt gyermek kéri a Ráday családtól a támogatást. Felkérésre hol kuruc, hol labanc verseket ír, s ennek megfelelően a szövegeket Kurucz, illetve Labancz Ráday Markulyként szignálja. Verseit úgy szerkeszti meg, hogy csupán a nyitógondolat tükrözi a megbízó által megjeleníttetni kívánt értékeket, a többi rész kimerül a Ráday-féle trágár átkozódásokban, így némi változtatással mindkét félnek eladható ugyanaz a szöveg. Íme egy labanc gyöngyszem:

 

Kujonatta kurucok, ez a nagy szabadság?

Kopasz eb lábát nyalni? Törgyön ki a kórság!

Nemeseket vágni naponta halomba?

Mindannyiótokat verjen ki a ragya!


Seggetekbe bújjék mendergüs viszketés,

zsigereiteket hasgassa tüzes kés,

kojtorgu nyavala bozgassa anyádat,

baszomatta népség, fene a fajtádat!

 

1711-ben érzi utolsó órái közeledtét, s családja felé tett engesztelő gesztusként a majtényi síkra viteti magát, ott felállított hordágyán búcsúzik el életétől.

 

XVIII. század

Csáthy József (1754-1787)

 

Szikszón született az íróként is jegyzett Csáthy Dániel református püspök fiaként. Csodagyerekként tartották számon: három évesen már folyékonyan olvasott és írt, öt évesen bonyolult matematikai feladványokat oldott meg, festett, zenét komponált, színpadi darabokat szerzett. „Csáthy József Mária Terézia dédelgetett kedvence, de még tíz esztendős sincs, mikor fellázad a vásári mulattató, a ketrecbe zárt ritka példány, a rezervált idegen faj szerepköre ellen, s örökre otthagyja az egyébként szellemi kaleidoszkópot jelentő udvart.” [16]

1764-től egyre erősödő depresszióban szenved, tizenkét évesen még publikál egy tudományos értekezést, „Az kivételes képességek személyiséget terhelő hatásáról, az tudat megetti setét és világos dolgokról, valamint az észbeli fejlettségek és az hangulatromlások közti egyenes arányosságról való rövid elmélkedés” címmel, majd visszavonul a nyilvánosságtól.

1772-ben házi laboratóriumában sikerül (jóval Sertürner előtt) morphint előállítania, s innentől kezdve folyamatos kábulatban él.

„Ez a lángoló elme minden erejét abba fekteti, hogy emberi léptékkel felfoghatatlan szellemi képességeit tompítsa. Mintha minél többet tudna az ember, annál nagyobb poklait élné át a szomorúságnak és szenvedésnek. Megrázó és rémisztő sejtés ez, melynek hideg éle csak úgy borzongatja a gyanútlanul lüktető puha, védtelen szívet”[17]– írja Szerb.

Csáthy gyermekkorától kezdve a művészet szinte minden ágában alkotott, de lírát csak morfiummámorában ír, s ekkor is csupán saját kedvtelésére. „Különös, hogy ez a zseniális képességekkel rendelkező ember mennyire rossz költő volt. Igaz, a morfium ködén át a legragyogóbb elme is csak pislákol, s még jó, ha fényénél szemromlás nélkül olvasni tudunk.”- vélekedik jegyzeteiben Szerb Antal, s Csáthy egyik, ily módon az egyetlen fennmaradt versét is bemásolja:

 

Oly idegen világok tárulnak fel előttem,

mellyeket elmondani csak majdan lesz értelem.

Elmém útjain terem legszebbik utazásom,

tekervényim terheit csak ilyenkor, hogy lerázom.

 

Egyetlenegy nap alatt egy évezredet élek,

mikor széthull az élet, akkor éled a lélek.

S látod, hogy illúzjó csak ez a „valódi” világ,

nincsen itt ez asztal, nincsen rajta e virág,

nincsen lábaid alatt, bár látod, még sincsen föld,

nincsen ég, se levegő, nincs fény, nincs piros, nincs zöld,

nincsen anyád, se apád, s te magad se vagy itten.

 

Hidd el: látszat csak minden.
Egy dolog, mi van: A Van. És még a Nincs is nincsen.”

 

Szervezete 1787-ig, mindössze huszonhat esztendős koráig bírja a megpróbáltatásokat. E kivételes intelligenciájú, tragikus sorsú géniusz előtt nevének irodalmi magaslatokba emelésével a Csáthy munkásságát valószínűleg orvosi vonatkozásban ismerő, hasonlóan végzetes életutat bejáró Brenner József tiszteleg majd.

 

XIX. század

Ősz Bálint (1877-1919)

 

Nagykárolyban született művelt kálvinista értelmiségi családban. Édesapja törvényszéki bíró, anyja papleány. Édesanyja még várandósan álmot lát, amelyben fia egy székben ül, fejét öklére támasztja, s Magyarország költőfejedelmeként fogadja tisztelőit. Így hát Őszt születésétől költőnek szánják. Elemi iskolás évei alatt sorra jelennek is meg versei, prózai kísérletei. Középiskoláját azonban a zilahi református kollégiumban végzi, s itt megismerkedik Ady Endrével. A találkozás sorsdöntő s végzetes Ősz Bálint számára: élete ezentúl a nagy költő árnyékában telik, akinek egyszerre irigye és rajongója. „Ki tudja, milyen lírikus lett volna Ősz, ha a sors nem a világ azonos tér- és időbeli szegletére helyezi a zseniköltő Adyval. Elemista költészete mindenesetre messzebbre mutat egyszerű iskolás tehetségnél. De ahogy Ady felbukkan az életében, ez a tálentum mintha darabokra törne – innentől már csak szánalmas Ady-epigonok hagyják el Ősz mellőzöttségtől sajgó tollát.”[18]írja jegyzeteiben Szerb, s a fentiek alátámasztásául az Ős Sírást idézi:

 

Vad Torokból Jött A Sírás,

Jött Törtetve, Véresen.

Nyögött, Fúrt És Tolakodott,

Feszítette Vérerem.

 

Ajkam Mögött Csendben Megállt,

Szorítottam A Fogam.

Feszítette, Verte, Verte,

És Kirobbant Boldogan.

 

Ronda Volt, De Kívánatos,

Előttem Így Lebegett,

Vad Átkait Szórta Énrám,

Símogatta Fejemet.

 

„Figyelj, Sírás, Jó Szégyenem,

Ne Alázz Engem, Kérlek,

Évek Óta Közönyösen,

Érzések Nélkül Élek.”

 

Röhögött És Gyomromba Vert,

Bántott, Hergelt Untalan.

Ittam Volna Jó Bort, Sokat,

De Eltörte Poharam.

 

Véres Agyam, Szelíd Szívem

Hadonászott Feléje,

De Túl Messze volt Ahhoz,

Hogy A Karom Elérje.

 

„Tisztulj Innen, Átkos Féreg,

Kísérts Meg Más Szenvedőt.

Nem Kell Nekem Könny És Zokhang,

Vidd Innen Az Örököd.

 

Kacag, Kacag, Fejét Rrázza,

Áttáncolja Ajkamat.

Szívemből A Tenger Fekély

Lassan, Lassan Felszakad:

 

„Menj El, Kérlek, Menj El Innen,

Siess, Míg Szelíd Nyelvem.

Te Vagy Fiam, Szerelmem,

Te Vagy Minden Ős Keservem.”

 

Lebeg Nekem, Tépi Szívem,

Vérem Fröccsen Szájába.

Akárhogy Szidom, Átkozom,

Nem Bánja, Nem, Nem Bánja.

 

„Erisszél Már, Mindjárt Jönnek,

Látniuk Így Nem Szabad.

Énem Rosszabbik Fele Vagy,

Ki Vagy? Sose Láttalak.”

 

Rám Néz, Végre Csendesedik,

És Közeledik Felém.

Jön, Jön, Talán Csak Vánszorog,

Tán Vágtat Felém A Rém.

 

Fogával Kinyitja Számat,

Gyorsan Torkomba Szalad,

Tombol, Tombol Ott Benn Egyre,

S Mindörökre Ott Marad.

Ősz mindenhová és mindenben követi bálványát, életrajzának helyszínei pontról pontra megegyeznek Ady életének színtereivel, eseményei pedig a nagy költővel történteket igyekeznek, amiben csak lehet, másolni.  „Ősz Bálint rettenetes és szívszorító tragédiája, hogy nemcsak mint költő lett egy nagy szellemóriás árnyékának vacogós áldozata, de mint ember is. Elborult elméje, akár marionettet a kezek, rángatta végig az Ady nyomai által rajzolt kanyargós útvonalon, melynek végén az egyetlen olyan bíró állt, aki kettejüket egyenlőnek ítélte: a semmit nem kérdező, de mindent ismerő halál.”[19]

Mikor Ősz megtudja (előbb, mint a költő), hogy Ady vérbajban szenved, először Rienzi Máriához rohan, de később kiderül, hogy minden erőfeszítése ellenére sem sikerült megkapnia a fertőzést.  Ezután a hírrel az előle akkor már rendesen menekülő, tőle magát „jó és hű embereivel” védő[20]Ady után utazik Franciaországba. Ady e találkozást később meg is örökíti („Párisba tegnap beszökött az Ősz”).

Bár Ady betegségét nem sikerül lemásolnia, a költő halálának hírére Ősz Bálint 1919-ben önkezével vet véget életének.

 

XX. század

Liber László (1947-)

 

Egerben született értelmiségi családban. Lázadó természete korán megmutatkozik, elemi iskoláit szülővárosában, majd Recsken, Sirokban, Parádfürdőn, Mátraderecskén, Tarnaszentmárián, Markazon, Kisnánán és Adácson végzi, és autodidakta módon tanul tovább. Gyermekkorától versel, első kötetét Textus címmel önköltségen jelenteti meg 1972-ben. E kötetbeli versei még szorosan kötődnek az egzisztencializmus irodalmi hagyományaihoz, költői nyelve még kevésbé formabontó:

 

      !

 

íme a világ megszakadt

az utolsó hit lovagjánál

szegény Kirkegaard nem

tehette meg az ugrást

a következő stációba

minek is ugrani

mikor úszhat is az ember

vagy repülhet

ja azt nem

legalábbis nem eszköztelen

hát ilyenek vagyunk

még arra sem vagyunk képesek

mint a madarak

pedig ők alattunk álló

élettani osztály

szárnyakat csinálunk

micsoda szánalmas utánzat

Isten biztosan nem állítaná ki

stációba kéne menni

áció stáció vakáció

 

Lírája kísérletező jellege a 80-as évek publikációiban teljesedik ki: verseinek mindkét szélét levágja, a hiányzó szavakat pedig a szövegek mellé helyezett keresztrejtvény megoldásai tartalmazzák – az újítást az egyetlen erről született recenzió  gyermetegnek bélyegzi, noha valószínűleg a szerzőt maga a költő kérte fel.

Liber azonban továbbmegy: az 1989-ben napvilágot látott Chess című kötetben már nem csupán a kezdő- és végszavakat, de az egész szöveget rejtvények formájában közli, majd 1991-ben segédanyagként szintén önköltségen kiadja Bingó!, a Rejtvényfejtők Lexikonának mintájára készült könyvét is.

1992-ben a hordozó tekintetében próbál meg újat alkotni: verseit sörös dobozokra nyomtatja, a kötet mintegy százötven darab koszorúvá fűzött dobozból állt; a rájuk írt versek a hagyományokhoz való kisebb visszatérést mutatják:

 

Fűzfanadrágszíj

 

alany alany birtokos jelző

állítmány

intertextuális koherencia

minőség jelző kettő is

textuskohézió (csak egy)

állandó + határozó = tárgy

 

1998-ben kezdte el Út című kötetének sorait a Nyugati Pályaudvar sínjeire vésni. A munkálat jelenleg Hatvannál tart.



[1] SZERB Antal, Magyar Irodalomtörténet, Magvető, 1991, 13.

[2] Piros fedelű füzet (a továbbiakban Pf.), 2.

[3] Pf., 3.

[4] Uo.

[5] Pf.,4.

[6] Pf., 5.

[7] Uo.

[8] Az eredeti Janus Pannonius-vers:

SZILVIÁRÓL

Vádolsz, hogy gyereket dugtam, ká Szilvia, néked.
Kissé furcsa, ahogy, Szilvia, fölfogod ezt.
Hisz ha töviskes a rét, s megvérzed rajta a lábad,
ezt vagy amazt a tövist szídni jogod van-e, mondd?

(Csorba Győző fordítása)

[9] Pf.,6.

[10] Pf., 7., Az Alpári Egyetem Alapító Oklevelének megmaradt szövegrészlete, keletkezésének ideje ismeretlen

[11] Uo.

[12] Uo.

[13] Pf.,7.

[14] Uo.

[15] Pf., 8.

[16] Pf., 11.

[17] Pf., 12.

[18] Kék fedelű füzet (továbbiakban Kf.), 6.

[19] Kf.,7.

[20] Kf., 8.