Sok olyan szöveg jelent meg az elmúlt években nyomtatott lapszámainkban 2007 és 2011 között, amelyek az online felületen még nem voltak olvashatók. Részben a nyárhoz, részben a nyári körkérdések válaszadóihoz kapcsolódva válogattunk a következő hetekre archívumunkból. Ezúttal Darvasi Ferenc prózáját ajánljuk A Vörös Postakocsi 2008-as paródiaestjéről – a 2012-es VIDOR Fesztivál záró napja előtt.

 

Nincs reménytelenebb hely ezen a világon, mint ahol én éppen vagyok, tudniillik az észak-keleti országrész, és azon belül is ez a Nyíregyháza, 2008. augusztus 30-án, nem sokkal este hét után, Szabolcsország fővárosa, mert ha nem tévedek, és jól hallottam, Önök a véget érni nem látszó pusmogásuk közben, mellyel a felolvasás elkezdését újra és újra meghiúsították, több alkalommal is így nevezték városukat, magukat meg tirpákoknak, Önök, akik még azt is képtelenek eldönteni, hogy rövid vagy hosszú i-vel ejtsék településük nevét, nincs reménytelenebb, mint leszállni ezen a hihhhetetlen pályaudvaron, Maguk köszönő viszonyban sincsenek a hagyományaikkal, vasútállomásnak hívják az ufó-leszállópályát, de hiába ez a belső képességek hiányát leplezni hivatott csiricsáré komédia, hiába ez a boldogabb jövő reményébe vetett érthetetlen bizalom, és hiába ez az oktalan sóvárgás a szebb és jobb életért, amely ezekben a sivár és üres lelkekben könnyedén megfogan e hangárrá torzított váróterem láttán, háromszor is hiába, mert ki tudná figyelmen kívül hagyni, kérdem én, a piaci kofákból áradó penetráns bűzt a hivalkodás, a pucc és a giccs lassan gyilkoló változatát leképező, mérhetetlen intelligenciahiányról árulkodó színvilágú és a legolcsóbb alapanyagokból összetákolt váróteremben; ki tudná szebbé varázsolni az intellektualitás leghalványabb jeléről sem tanúskodó barbár arcokat a szanaszét repedezett üvegű buszmegállókban; ki tudná megállítani a gaz tevékenységet folytató kereskedelmi cégek által felhalmozott horribilis mennyiségű szemetet nyögő, jobb sorsra érdemes erdők kilátástalan senyvedését, ahol a miénknél szebb korokban a gombák és a virágok elképzelhetetlenül széles spektruma boldogított egy szintén kihalófélben lévő fajtát, az olyan embert, aki szerelmese a természetnek; ki tudná feloszlatni az elégedetlenségükből fakadó destruktív ösztönt visszafojtani csak ideig-óráig képes hordákat, és azok tagjait, akik habzó szájjal és sörrel indulnak, ha fővárosunkban tüntetni, tombolni, rombolni lehet, és akik az alkoholivás rítusát roppant elszomorító színvonalon űzik, egészen addig, míg abban a bizonyos homokórában, mely szürke, kiszámítható és egyhangú életük szürke, kiszámítható és egyhangú metaforája, idejük végképp le nem pereg; szeretném a homokórát, nem, ez nem az én stílusom, meghagyom azoknak, akik a posztmodern farvízén beelőzve a munkájukat, hivatásukat még felelősségteljesen végző literátorokat a dicstelen tömegkultúra felkent papjaivá váltak, elárulván saját szakmájukat; ki tudná likvidálni a Pennys szatyrokkal felfegyverkezett háziasszonyokat, akik látszólag jól végzik dolgukat, hogy isten, haza, család, tehát mosnak, főznek, takarítanak, ellátják a famíliát, de olyan jól, hogy a háromfogásos ebéd után vígan fingik a papa, böfög a gyerek, káromkodik a nagyi az általános szellemi rothadás biztos jeleként, pedig meg kell állítanunk ezeket az aljas kártékonyságukat Pennys szatyrokkal leplező családanyákat, és a szobasarkokba, hogy mindenki jól hallja, hangosat pukkantó apákat, mert ha jönne valami skandalummal járó népharag, ők lennének az elsők, bizony mondom néktek, hogy ők lennének a legelsők, akik segédkeznének az áldozatok begyűjtésében az úgy ruházatában, mint fegyverzetében rosszul felszerelt járőr- és katonasuhancoknak, és de jó lenne tudni, mivel is kezdtem ezt a mondatot, hogy végre kikeveredjem belőle.

Komolyan mondom, nem is értem, hogyan egyezhettem bele ebbe az elveim ellen való felolvasásba, pillanatnyi elmezavar, csak az lehetett, semmi más, ebéd után volt, akkor hívtak, édes-savanyú leves, ananászos csirke, desszertnek töltött alma, de nem ám úgy, ahogy a kínaiban készítik, hanem az eredeti, az ősi recept szerint, ennyi fogás után ellágyul az ember szíve, valami Vörös Postakocsitól telefonáltak, te jó isten, hogy nem szégyellték felvenni ezt a nevet, hát már mindent szabad, a szerkesztő volt az, mismásolt, hogy nem nagy ügy, csak egy pár perces szöveg, na, de ne vicceljünk már, ezt én mondtam, nem vagyok olyan, mint egyesek, vagy komolyan vesszük a mélyen tisztelt magasirodalmat, vagy slussz, nem tárgyalok, mert az én praxisomban még olyan eset nem volt, hogy pénzért, hírnévért haknizva rázzam a rongyot, felhergelt rögtön ez az ember, azt sem tudom, hogy hívják, pedig bemutatkozott, talán valamilyen Balázs, igen, Antal Balázs, mondja a feleségem, azért tudja, mert ő vette fel a telefont, ő vette fel, és hívott a készülékhez, ahelyett, hogy letagadott volna, jó, akkor Antal Balázs, de hogy külföldi ösztöndíja még nem volt, az fix, elhappoltam előle az összest, csak sajnos mindenhonnan kitoloncoltak, miután elolvasták dehonesztáló feljegyzéseimet, melyek útinaplószerűen leplezték le az adott országok, városok visszásságait, megérthetik tehát, kényszerből lett testvéreim az irodalomban, miért is vállaltam, bár mentségemre legyen mondva: rossz szájízzel, ezt a vidéki vendégszereplést, amelytől ugyan sokat nem várok, mert valószínűleg azt sem tudják, ki is az a Krasznahorkai László, és magukban hümmögnek, mit akar itt ez a szégyentelen, de legyenek nyugodtak, bennem már jóval hamarabb megfogalmazódott ez a kérdés, hogy ugyanis a Gangesz partján mit keresek, és ha erre a felvetésre őszinte választ várnak tőlem, hát be kell vallanom, fogalmam sincs, mert ha ezekre a tunya, legatyásodott, naplopó, zsivány, érdektelen, semmirekellő, renyhe, henye, lomha emberekre és ezekre a végtelen illúziótlanságot kivételesen adekvát módon kifejező beesett arcokra, lehorgasztott fejekre, görnyedt hátakra sandítok, végképp elkeseredem, és hogyan ne keserednék el, hiszen itt az emberek még a kolostorépítés alapszabályait sem ismerik, mert az még rendben, hogy északról Sóstóhegy, délről Újfehér, de hol vannak nyugatról az utak és keletről a folyó.

Hogyan hagyhatták Önök, hogy a város fiatalságának túlnyomó része ne látogassa a népdal- és néptáncköröket; hogyan hagyhatták, hogy a napjait a fővárosi egyetemeken tengető, tekintélyes létszámú nyíregyházi diaspóra úgy elvaduljon otthonától, hogy, amint azt saját szememmel láttam és saját fülemmel hallottam, a Honvéd és a Nyírség Spartacus mérkőzésén, ahol a végső hármas sípszó után a csapatok neve mellett a gárdák pályán nyújtott teljesítményének hű tükreként két nagy, kerek nulla szerepelt az eredményjelzőn, szóval a Honvéd és a Nyírség Spartacus mérkőzésén a szóban forgó ifjak némelyike „Csa-ka-Kis-pest!” felkiáltással buzdítsa a hazaiakat a többi szabolcsi ivadék remek szórakozására; hogyan hagyhatták addig fajulni a helyzetet, hogy a nyolcas busz vezetői azzal szórakozhassanak, hogy megvárják a nagy pakkokkal közelítő kisnyugdíjasokat, és mikor azok már felkapaszkodnának, bevágják előttük a járat ajtaját, kackiás bajszuk alatt vígan somolyogva; hogyan hagyhatták, hogy ellenőrök dolgozzanak a buszon, és különösen az a ravasz, cingár, makkos cipős, elöl kopaszodó, hátul varkocsba font hajú, napszemüveges torzszülött, aki a királyi tévén megemészthetetlen gyakorisággal képernyőre kerülő, csökött agyú, levitézlett slágergyárosok egyikére furcsa módon hasonlít, és akinek figyelmét kijátszani sehogyan sem lehetett, amikor nekem nem volt se jegyem, se bérletem; hogyan hagyhatták, hogy ne szelje át egyetlen rendes folyó sem a várost, csak ez az irodalmilag amúgy is terhelt Gangesz, amelynél azért, magunk közt mondom, még a Tisza-part is jobb; és egyáltalán: hogyan lehetséges, hogy Önöknél reggel hideg, délben meleg, éjszaka meg újfent hideg van, s este lemegy, hajnalban meg feljön a Nap.

A nemtörődömségből, a teszetoszaságból, a megacélozott akarat kétségbeejtő hiányából fakadnak mindezek a jelenségek, melyek csak látszólag függetlenek egymástól, de ha ok-okozati kapcsolatot keresve köztük vizsgáljuk őket, megállapíthatjuk, a végítélet vár ránk, illetve csak Önökre, nyíregyháziakra, mert nekem mindjárt megy a vonatom, igen, végítélet vár Önökre, de harsonaszó és lovasok nélkül, szép csendben, a handabandázást kerülve; sokadszor, de utoljára mondom: végítélet, vagy van valaki itt, aki kétségbe meri vonni, hogy, amint azt valamelyik helyi szennylapban olvastam az irodalmi est előtti unalmat elűzendő, a Bujtos és Örökösföld közt felhúzott pláza, ahová Önök szórakozni járnak, balgán, mert nem tudják, hogy az örömöt, a boldogságot belül, a lélek intimitásában kellene megtalálniuk, és nem holmi szórakoztatóközpontokban, tehát: van valaki Önök között, aki kétségbe meri vonni, hogy a Nyír Pláza megsüllyedése nem a közelgő apokalipszis egyik első, de máris markáns jele lenne, ugye, hogy senki nem állítja az ellenkezőjét, és miért is tenné, hiszen ennél csak akkor lehetne reménytelenebb ez a hely, ha kétszer ilyen reménytelen lenne, de akkor meg már nem is létezne, olyan elviselhetetlen volna, és nincs a teremtésben vesztes, csak én, hogy maguk közt és itt kell lennem, így aztán csak azt hajtogatom magamban, hogy hát jó, rendben, valahogy elviselem a körülményeket, a városnak ezt a tagadhatatlanul érzékelhető bizarr szellemét, csak azt az egy bizodalmamat ne eméssze fel ez a mocskos reménytelenség, hogy valahogy kijutok innen élve, eme augusztus végi nap estéjén, nem sokkal azután, hogy az irgalmatlanul hosszú felolvasás utolsó mondatai is eljutottak a repedezett tenyerű, messziről bűzlő hallgatóság tagjainak tompa agyáig – anélkül, hogy megvernének.