Ferenczy Zsolt / Kék nő

Gyerekként titkolóztam a legtöbbet – nem Anya elcsent rúzsát, pár forintot, vagy apró csecsebecséket rejtegettem, hanem a félelmeimet, a vágyaimat, a fájdalmaimat, mindazt, ami vagyok. Mindig csendben voltam, ugrásra készen, mint a veszélyt leső madár. Bájos, finom teremtés, mondták. Törékeny. Talán balettoznia kellene, Anyuka.

Az első óra előtt az egész család ideges izgatottságban fürdött, mekkora sürgés-forgás volt apró házunk apró nappalijában, ahol soha nem fértünk el – csak én álltam mozdulatlanul a szoba közepén, a szőnyegen, amiből Mama mindig addig verte a port, míg testes, nehézkes alakját hatalmas, szürke felhő nem vette körül. Zavartan gyűrögettem a hátizsákom, a rózsaszín tüllszoknya széle kikandikált belőle.  A félelem lassan járt át, de nem mertem szólni, nem is tudtam volna, nem is hallották volna – bár mindenki velem foglalkozott, mégsem figyelt rám senki.

Esett az eső, a cseppek kedvesen kopogtak fehér esernyőmön – úgy mentünk, mint az öreg házasok, lassan, ráérősen, Anya is átvette a tempómat, a gyerekes, mégis határozott tipegésemet a sötétkék lakkcipőmben. Nedves volt a járda, mindenhol víztükrök feszültek, és láttam a vékony alakot, akinek tágra nyílt szemei és piruló arca akarata ellenére is elárulja, mennyire fél. Nyikorgó ajtó vezetett a hideg lépcsőházba, régi falak között kanyarogtunk, egyik emeletet a másik után. Az esernyőm újra és újra hozzáütődött a korláthoz, hangosan koppant, visszhangzott – egy barlang törékeny csendességéhez hasonlított minden. Végül Anya megállt, hatalmasnak látszott a lépcső aljáról, annyira hatalmasnak, hogy hirtelen én is szerettem volna felnőtt lenni – de megmaradtam parányi, piros kabátos kislánynak, aki túlságosan komolynak látszott a szürke fényben.

Az ajtó nyitva volt, utánozhatatlan gyerekzsivaj, gurgulázó kacagás úszott a levegőben, mely könnyednek érzett, igazinak és megnyugtatónak. Csendesen lopakodtam be közéjük, én, az árnyszerű, hallgatag jövevény. Sötét hajam mögé rejtőzve mosolyogtam, a pad rozoga volt, a tüll szúrta a hátamat, miközben Anya puha szájával megpuszilta a hajamat.

A terem még foglalt, táncoltak a törékeny nagylányok, porcelánbabák fehér tüllben, némán, mint a fátylak, mikor meglebbenti őket a szél. Az ajtófélfába kapaszkodtam, és láttam, hogy simogatja karjuk a semmit, hogy tipeg lábuk az ürességben, fejük mozgott, természetesen és mégis művin, de egy csepp merevség sem volt a mozdulatokban. Az én csípőm is ringani kezdett, a pufók, kissé alaktalan csípőm, mintha a kismadár idő előtt repülni akarna. Egy időre igazi gyerekké váltam, őszintévé, nyílttá, közvetlenné, nem rejtegettem semmit.

Elhalt a zene, a porcelánbabák pedig megálltak, volt valami különös abban az utolsó mozdulatban, ahogy a tánc végén leeresztették a karjukat – finomak, mégis valóságosak maradtak, amikor levették a balettcipőt, vagy nevetgélve kibontották a hajukat, bár még akkor is halvány fényű látomásnak tűntek. Átvettük a helyüket a teremben, mi, az apró, tüllszoknyás másaik, mint egy furcsa időutazás résztvevői. Kicsik voltunk még, össze-vissza szédelegtünk, én hátul, mindenki mögött, beburkolózva túlzott komolyságomba. A tanárnő elöl állt, furcsa, szikár alak fekete dresszben, szigorú kontyban – a sok kuncogó lány között mégis őt éreztem magamhoz a legközelebb. Komor volt, ahogy utasításokat adott, fejét magasra tartotta, vékony nyaka megfeszült.

Velem szemben tükrök sorakoztak –  a porcelánbabák egyike lettem, és lebegtem, mint ők, úsztam a földön, mint ők. A tükörben aztán megláttam magam, rózsaszín tüllben, esetlenül repdeső hajjal, kislányként. Újra meg újra megnéztem apró, szomorú arcomat, amely nem illett gyerekes testemhez, és erősen kívántam a millió fényes tükör előtt, hogy felnőtt lehessek végre.