A Magvető Kiadó idén is a Radnóti Színházban rendezte meg ünnepi könyvheti felolvasó estjét. Remek írásokból kapott kóstolót a szépszámú publikum. De nem volt kevésbé élvezetes a könyvbemutatók után, a színház büféjében tartott borkóstoló sem, amit a Vylyan Pincészet támogatott. Az embert persze némi elfogódottság keríti hatalmába, ha a kortárs irodalmi és színházi élet kiválóságaival ül egy asztalhoz. Így voltam vele én is, mikor egy szimpatikus, tudós kinézetű ember megszólított s gratulált a könyvemhez. Ettől jobb feszültségoldó aligha képzelhető el! Szó szót követett, és kiderült, hogy az asztaltársam a hajdanvolt Nyíregyháza (vagyis Nyárliget) bemutatását kedvelte és kereste szerény irományomban, mivel ő is városunkban született. Vagyis a mi emberünk. Aztán, amikor elmondta, hogy az ÉS-ben jó néhány Nyíregyházáról – is – szóló írása jelent meg, azonnal elhatároztam, hogy elolvasom őket. Megtörtént, s akkor még inkább meggyőződtem: ő a mi emberünk. Vagyis annak kell lennie. Legalább írásaival vissza kell érkeznie szülőföldjére.  Íme az első alkalom.


 

 

Csabai László: Azt tudom, hogy Nyíregyházán születtél, de hamar elkerültél innen. Mi volt ennek az oka? Maradtak Benned emlékfoszlányok a városról?

Váradi András: 1948-ban Nyíregyházán születtem, de még nem voltam három éves, amikor Budapestre költöztünk. Apám kapott a fővárosban állást (vagy oda helyezték?). Számomra Nyíregyháza az apám és az apai családom legendáriumának a helyszíne – attól tartok, saját, közvetlen személyes élményem nincs is a városról. Azok, amelyre azt hiszem, hogy „emlékszem”, például az, hogy volt egy Morzsa nevű kutyánk, akit nagyon szerettem, vagy hogy a nagybátyám csinált nekem egy kis fürösztőkádat bádogból és abban pancsoltam az udvaron – valószínűleg a későbbi elmesélések révén alakultak át bennem emlékké.

Csabai László: Mivel foglalkozott szüleid családja? Mi lett a sorsuk?

Váradi András: Mind anyai, mind apai oldalról vidéki (értsd: nem fővárosi) zsidó felmenőkkel rendelkezem (anyám Kassán született és nőtt fel). Az anyám családja az ő egyszem kivételével mind egy szálig odaveszett az auschwitzi deportálásban, így kassai legendárium nem alakulhatott ki a családban, mert nem volt kivel együtt emlékezni. Általában – ahogy sok ismerősömtől tudom, és óriási irodalma is van ennek – a Holocaust-megcsonkította családokban a fájdalmas emlékek elhallgatása gyakori.

Apai nagyszüleimnek tíz gyerekük született Nyíregyházán 1894 és 1912 között. A tízből hét fiú és egy lány nőtt fel, kettő csecsemőkorában meghalt. Apai dédapám Balkányban volt rabbi, tanító, de még nagyapám gyermekkorában meghalt, nagyapámat idősebb fivérei taníttatták, így szerzett szakmát. Bádogosmester volt, a Vay Ádám utcában laktak, és a városban sok középület esőcsatornái, tetőbádogozása, ahogy a környező falvak templomtornyai is az ő műhelyének a munkáját dicsérik. A hét fiú közül öten bádogosok lettek, és vele együtt dolgoztak. Télen főzőedényeket, lavórokat, öntözőkannákat gyártottak a műhelyben. Nagy háztartást vittek, a sok éhes szájat nagyanyám látta el. A gyerekek felekezeti iskolába jártak. Apám, a legfiatalabb, a tizedik gyerek, cipőfelsőrész-készítőnek tanult, és miután felszabadult, 18-19 évesen Pestre került, de nagyon sok időt töltött otthon ezután is, mert a cipészkedés akkoriban idényszakma volt, tehát elég sokat volt munka nélkül. Ehhez a nagycsaládi, hagyományos kispolgári, iparos élethez kötődik számtalan olyan nyíregyházi történet, amelyeket gyerekkoromban apámtól és a nagybácsikáimtól hallottam, közülük sokat az utóbbi egy-két évben leírtam, ezek azok, amelyekre Te felfigyeltél.

A családban nagy szerepet játszott, hogy több hullámban – először még a tizenkilencedik század végén, aztán 1905 körül, majd ketten apám bátyai közül a harmincas évek második felében kivándoroltak Amerikába. Az itthoniak őrizték a kapcsolatot a kint élőkkel, akik hajójegyet küldtek az itthonról kivándorolni szándékozóknak. Az Amerikába vágyás, az Amerika-élmények nagy szerephez jutottak az én írásaimban is.

Az apai nagyapám 1943-ban meghalt, a gettósítás és az Auschwitzba való deportálás a nagyanyámat, az egyik, a munkaszolgálatból éppen otthon tartózkodó nagybátyámat, Imrét, a nagynénémet, Marikát és az ő családját és egy, talán egy-két éves unokatestvéremet érte el, ők mind odavesztek. Apám és három bátyja munkaszolgálatosak voltak, így óriási szerencsével túlélték a negyvennégyes évet. Előttem van az egyik nagybátyám, aki nagyítóval nézi az auschwitzi hullahegyekről publikált fényképeket, és a család elveszett tagjait keresi. Egy másik nagybátyám a munkaszolgálat majd a hadifogság után 1946-47 fordulóján érkezett haza Nyíregyházára, és nézett szembe a felesége és a kisfia halálával. Ezzel a nagybátyámmal 1951-ig egy házban laktunk, engem a maga szótlan módján nagyon szeretett, a rokonok szerint az elvesztett kisfiát kereste, siratta bennem.

A szüleim Nyíregyházán 1946-ban ismerkedtek meg egymással, anyám a deportálás után azért jött a városba, mert itt élt az egyetlen életben maradt távoli rokona.

Csabai László: Mi a fő (avagy pénzkereső, avagy civil) foglalkozásod?

Váradi András: Természettudományos, pontosabban biokémiai, molekuláris biológia kutatásokat végzek a Magyar Tudományos Akadémia egyik kutatóintézetében, egy hat-nyolc fős kutatócsoportot vezetek. Számomra sok öröm forrása a kutatói lét, annak minden nehézségével, frusztrációival.

Csabai László: Az ÉS-ben megjelent írásaid arról tanúskodnak, hogy edzett tollforgató vagy. Végigkövette a pályádat a szépírói ténykedés, vagy az utóbbi időben fedezted fel magadban a késztetést?

Váradi András: Az az íráshalmaz, amit Te ismersz – egészen biztosan nem véletlenül – de valóban vulkánszerűen tört ki belőlem két-három éve. Idemásolom az egyik kollekcióm elejére szánt magyarázó bevezetőt:

„Esterházy Péter Haydn koponyája című színdarabjának elején a narrátor (egy civil angyal) azzal provokálja a közönséget, hogy Ki nyer ma rádiós kvízjátékot játszik (műsorvezető: Czigány György). Kiszemel egy nézőt, és neki szegezi a kérdést: Mit jelent Önnek Haydn?. Ott ültem a második sorban és remegtem, hogy engem kérdezzen. Mert akkor élőszóban mondtam volna el azokat a történeteket, amelyeket ebben a kis gyűjteményben leírtam.”

Pontosan az történt, hogy egyszer csak elkezdtek azok a kis történetek zakatolni a fejemben, amelyek közül később vagy másfél tucatnyi megjelent az Élet és Irodalomban. Ezeket eleinte csak a magam és a családom kedvére írtam, és sohasem lett volna belőlük több, ha két barátom, történetesen két kiváló író, Darvasi László és Parti Nagy Lajos nem biztatnak az elejétől fogva, hogy írjál még, még, még… Ahogy visszaemlékszem a kezdeti pár hónapra, talán azért indult el bennem ez a folyamat, mert akkoriban elég nagy feszültségben éltem (azóta megoldódott szakmai ügyek), és így vezettem ösztönösen le a feszültséget. De az az igazság, hogy mindig is sokat meséltem, amikor a gyerekeim kicsik voltak, éveken át minden nyári estén egy óriási, szerteágazó mesefolyamban lubickoltunk, amikor én meséltem nekik és a velünk együtt nyaraló unokatestvéreiknek a Szegényember Cirkuszáról.

Csabai László: Novellákon kívül kritikai írásaid is jelennek meg, főleg fotográfiai témájúak. A fotózás, a fotóművészet gyermekkori szerelem maradványa?

Váradi András: Nagyon szeretem a fotókiállításokat, sok albumom van, és az utazásaim során sok jó kiállítást láttam. Igazából ki akartam próbálni, hogy tudnék-e írni ezekről, az ÉS pedig szívesen fogadta a próbálkozásaimat. Díjazták a friss hangot, a rutin(osság) hiányát. Nagyon hálás vagyok nekik, mert ebben is sok örömöm telik. Eddig öt jelent meg, ha jól számolom, sőt legutóbb egy pop-art művész bécsi kiállításáról is írtam képzőművészeti kritikát. Ezen kívül megjelent jó pár, a tudományos közéletet csipkedő cikkem is, nagyobb részük a Népszabadságban.

Csabai László: Úgy tudom, érintett vagy két képzőművészeti kiállításban is. Mesélnél ezekről?

Váradi András: A pécsi kiállítás, illetve az Ördögkatlan Fesztivál (Villány): Böröcz András képzőművész, aki nagyon régi és nagyon jó barátom, nem látta a Haydn koponyája című előadást, mert New Yorkban lakik. Amikor elolvasta a történeteimet, kedve szottyant, hogy lerajzolja, neki mit jelent Haydn. Andrással New Yorkban lettünk közeli jó barátok több mint húsz évvel ezelőtt. A munkám miatt viszonylag sokat utazom, elsősorban az Egyesült Államokba, ahol összesen, különféle ösztöndíjak, meghívások révén több mint három évet töltöttem. Böröczcel – annak ellenére, hogy egészen más a szakmánk – nagyon jól megértjük egymást, számomra nagyon inspiráló a vele való találkozások sora. Abban reménykedem, hogy ez kölcsönös. Szinte minden évben pár napot, egy hetet náluk töltök New Yorkban, ő pedig minden nyáron Magyarországra jön. Két kiállítás lesz, egy Pécsett, a Janus Pannonius Múzeum galériájában, egy pedig az Ördögkatlan fesztivál részeként Villányban. Körülbelül harminc grafika készült, amelyek az én írásaimhoz kapcsolódnak. Valamennyi a hordó-motívum köré épül, mert hősöm, Joseph Haydn boroshordó készítő kádár család sarja. Ez fogta meg Andrást. Ezek a tus-akvarell rajzok kerülnek a pécsi kiállítás falára más munkáival együtt. A rajzok felét a szemétből kiszedett gyümölcsösládák deszkáira nagyobb méretben is megrajzolta, részben beleégette azokat a fába. Ezek kerülnek Villányba. Mindegyik rajz alatt – cím helyett – egy-egy rövid, az én írásaimból kiragadott szövegrész szerepel majd. De úgy, hogy valami másról szóljon, mint amit a rajzon látunk. Számomra ez a projekt talán életem legizgalmasabb vállalkozása. Legalábbis az egyik legizgalmasabb.

Csabai László: Folytatja-e valaki a családodból akár a biokémikusi, akár az írói munkásságodat?

Váradi András: Három felnőtt lányom van, az egyikük angol-francia tanár, a középső képzőművész, aki most főállású anyuka, a harmadik pedig a napokban szerez doktorátust szociológiából Berlinben. Három fiúunokám közül a legnagyobb hétéves, aki nagyon fogékony az én Haydn-történeteimre. A kisebbek pedig más közös mesékre, mulatságokra. Feleségem kulturális újságíró, elsősorban rádiós. Nagyon szeretem a műsorait.

 

Csabai László: Külön köszönet az Élet és Irodalomnak, amely kivételesen engedélyezte, hogy Váradi András művei másodközlésben megjelenhessenek a Tárcán kínálom blogban.