Tudta Ön azt, hogy a talált tárgy tulajdonjogát meg lehet szerezni? Ha nem, ajánljuk a Ptk. 128–132.§-át. Ha viszont értékes az ideje, tekintse meg kínált tárgyainkat! Ez a rovat az újbóli birtokbavételt segíti. Használati tárgyat, könyvet, kéziratot kínálunk birtoklásra törő Olvasóknak. Kézirattári kalandok és sok-sok Kazinczy-kézirat szokatlan perspektívából, ami a kritikai kiadásokból kimaradt. 2. rész: Kazinczy Zseni édesapjától kapott  emléklapjának viszontagságos utazásairól.

Nyár elején Kölcsey Ferenc megtalált portréjától visszhangzott a média. A Szatmár Megyei Múzeum dolgozói az intézmény padlásán bukkantak rá egy 19. századi, Kölcseyt ábrázoló festményre. Bartók Lajos szatmárnémeti születésű művész 1882-ben festett képe a 19. században a Kölcsey Kör tulajdonát képezte, az 1948-as államosítás után „veszett el” – szem elől legalábbis mindenképpen, – idén májustól viszont újra méltó helyén áll a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban. Ha Bartók Lajos neve nem cseng ismerősen, ez azért lehet, mert munkásságát nem szokás a századvég jelentős teljesítményei közé sorolni. Műve fennmaradása is kizárólag annak a munkásmozgalmi témájú képnek köszönhető, amelyet a 20. század közepén a Kölcsey-portré hátuljára festettek.

Tévedés azt hinni, hogy kanonizált szerző hagyatéka ennél kevésbé kalandos módon marad az utókorra, csalódnunk kell. Néha épp a népszerűség eredményezi, hogy egy hagyaték széthullása nagyobb eséllyel következik be. Ismert szerző tárgyai és művei nemcsak kultikus használatuk vagy művészeti értékük révén, hanem financiális okból is nagyobb eséllyel szóródhatnak szét, kerülhetnek gyűjtők tulajdonába vagy kallódhatnak el évekre. Ezen kívül gyakran a vakszerencse is befolyással bír egy-egy műalkotás fennmaradására. Egy olyan példát mutatunk itt be, amely a kanonizált szerző kéziratának piaci erényeit mellőzve eszmei értékét, a kultikus vonulatot és eme vakszerencse közrejátszását is mintázza egy emléklap történetén keresztül.

A lapot Kazinczy Ferenc ajándékozta 1820. március 27-én négy közül a legnagyobb lányának, azaz a legidősebb gyermekének. A képecske a keresztjét hordozó gyermek Krisztust ábrázolja, hátoldalára Kazinczy atyai jó tanácsokat írt Eugénia, családi becenevén Zseni számára. (A név hasonló hangzása ellenére sem a géniusz szóból, hanem az Eugénia franciás ejtéséből veszi eredetét.) A háttér megértéséhez fontos megemlíteni, hogy a Kazinczy-család vallási megoszlása akkoriban nem számított konvencionálisnak. A református vallású Ferenc ugyanis katolikus leányt vett feleségül Török Sophie Antonia grófnő személyében. Az ara édesapja Kazinczy egykori hivatali felüljárója, majd barátja, nem mellesleg a miskolci Erényes Világpolgárok szabadkőműves páholy alapító főmestere volt. Kazinczy belépését ugyanezen páholyba szintén ő intézte, és ha hozzávesszük, hogy kémiával és alkímiával is foglalkozott, valamelyest magyarázatot találunk arra a vallási szabadelvűségre is, amely teret engedett Sophie Antonia és Ferenc frigyének.

Azt a házassági köteléket, amilyen az övék volt, vagyis amelyben a két házasulandó nem azonos vallású, vegyes házasságnak nevezték. Az ilyen házasság létrejötte pillanatától fogva szabályoknak rendelődött alá. Törvény (1791. évi XXVI. törvénycikk a vallás ügyéről) határozta meg, hogy az olyan vegyes házasságokban, ahol az apa katolikus, minden gyermekét, amelyben viszont az anya katolikus, úgy csupán a leánygyermekeket kell katolikusoknak keresztelniük, a fiúgyermekek követhetik apjuk vallását. Kazinczyéknak nyolc gyermekük született, egy közülük kisgyermekként meghalt. A felnőttkort is megélt három leány között Kazinczy Eugenia Petronella Nicolaissa Barbarát is katolikus vallásúnak keresztelték és nevelték. Bérmálása 1814. szeptember 14-re esett és az eljárásban a református apa is segédkezett. Ez a tette még akkor is rendhagyónak tekinthető, ha törvény kötelezte a szülőket arra, hogy milyen vallásúnak neveljék gyerekeiket. Jól érzékelteti Kazinczy gesztusának félreérthetőségét az a mentegetőző hangnem, amely az eseményről való beszámolókat kíséri: Kazinczy próbálja lemosni magáról a gyanút, hogy polgárpukkasztásból kísérte volna református létére a lányát a bérmáló pap elé.

Az emléklap 1820. március 27-es dátumából arra lehet következtetni, hogy Kazinczy Virágvasárnapra írta meg lányának, nem volt tehát az ajándéknak különösebb apropója, mivel Zseni 1819. május 21-én, áldozó csütörtökön volt elsőáldozó, és ezzel minden határpontként értékelhető egyházi eseményen átesett már ekkorra. Zseni éppen a család egyik barátjának házánál, Dessewffyéknél vendégeskedett, zongorázni tanult, teátrumi produkciókban vett részt – így a terhek méltósággal való hordására való atyai felszólítás és a keresztet cipelő gyermek Krisztus képe akár az egyre nehezebb anyagi körülményekkel küzdő Kazinczy család szűkös lehetőségit is felidézheti. Zseni számára mindenképp fontos lehetett ez a tárgy, mivel szinte élete végéig megőrizte.

A lapocska a széphalmi Kazinczy Mauzóleum tulajdonát képezte még a múlt század elején. A leszármazottak ajándékozták az intézménynek több egyéb kézirattal és emléktárggyal együtt, azzal a megkötéssel, hogy azok örökre a család tulajdonában maradjanak, de soha senki, sem a későbbi leszármazottak, sem a Magyar Tudományos Akadémia nem távolíthatja el azokat a Mauzóleumból. A tervek szerint a Kazinczy-család egy tagja őrizte a tároló kulcsát, amelyben az átadott tárgyakat őrizték. Eugénia 1903-ban, tekintélyes kort megélve halt meg, 96 évesen. Ekkor az emléklap még a Mauzóleumban volt kiállítva, és bár tulajdonjoga a megállapodás szerint a további leszármazottakra ruházódott át, a lap sorsa másképpen alakult.

Az emléklap utazása a második világháború idején kezdődött, amikor egy civilben magyartanárként dolgozó katona a Széphalom környéki harcok során szétszóródott tárgyakra és iratokra lett figyelmes a Mauzóleum kertjében. A talált tárgyakat magához vette és csapatával Németországba vonult. Harc közben megsebesülvén kórházba szállították, ahol találkozott egy bizonyos Lukács István nevű személlyel, akit az 542-es számú szegedi hadikórház lelkészi pozíciójából rendeltek a frontra szolgálatot teljesíteni. A magyartanár halálán volt már, amikor a neuburgi kórházban megosztotta a lelkésszel a történetét. Bizalmába fogadta a szalézi rendi Lukácsot és gondjaira bízta a véletlenül hozzá került irodalmi gyűjteményt. Lukács 1970-es évekbeli visszaemlékezéseiből kitetszik, hogy számára a tárgyak a morális kitartás eszközeként szolgáltak: „[…] azokban a nehéz hónapokban, a fasiszta téboly kellős közepén nekem ezek az írások jelentették a hazát, a magyar kultúrát. Elszakítva azoktól, akiket szerettem, Kazinczynak a munkácsi várban készített fordításai éreztették meg velem, hogy a börtönélet éjszakáját is fölváltja a pirkadat.”

Az amerikai haderő alakjában érkezett meg Neuburgba a pirkadat, amely Lukács Istvánt rövid úton a neu-ulmi büntetőtáborba internálta. A tárgyak itt ismét gazdát cseréltek, ugyanis Lukács előrelátóan, még elszállíttatását megelőzően sikeresen átadta a kultikus csomagot Thusnelda Dornnak. A helyi katolikus gimnázium gondnokát arra kérte, hogy őrizze meg és a háború után juttassa el Magyarországra a kéziratokat és az emléktárgyakat. A gondnok teljesítette feladatát: a csomag a hetvenes években került Magyarországon újra Lukács István tulajdonába, aki akkor már Esztergomban élt és gimnáziumi tanárként dolgozott. Halála után, a nyolcvanas években a nővére a Petőfi Irodalmi Múzeumnak ajándékozta több egyéb tárgy mellett Eugénia emléklapját is. Meg kell említeni, hogy a tárgyak között szerepelt az a rozsdás tintával írt fordításkötet is, amelyről a sorozat előző cikke beszámolt, és amelyre Lukács az erkölcsi tartás megőrzése eszközeként tekintett.

A lapocska 1983-ban került be a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményébe, ahol azóta is megtalálható. A kép és az írás nem jelentős sem irodalomtörténeti sem esztétikai szempontból, Lukács hagyatékában viszont jócskán voltak olyan kéziratok is, amelyek Kazinczy Ferenc irodalmi (főképp fordítói) teljesítményének értékeléséhez szolgálnak pótolhatatlan dokumentumokkal, és ezek szintén a PIM gyűjteményébe kerültek. A kéziratok története azért érdekes, mert esetük általában véve nem tekinthető különösnek. Persze van példa rá, mégis ritkán fordul elő, hogy a szerző maga rendelkezik hagyatékáról, mondjuk közgyűjteménynek ajánlja fel, és azok valóban oda is kerülnek, és ott is maradnak, nem úgy, mint az emléklap esetében. Kazinczy Ferenc hagyatéka már eleve jó ötven évi kallódás és alkudozás után került csak be a Magyar Tudományos Akadémia gyűjteményeibe. A fentihez hasonló példák szinte minden hagyaték esetében előfordulnak. Ez amellett a banális megállapítás mellett, hogy a huszadik a magyar nép tárgyi emlékezetének is zivataros százada volt, arra a szívmelengető reménységre is feljogosít, hogy eddig ismeretlen tárgyak és alkotások felbukkanásában bízzunk, vagy hogy a közgyűjteményben elérhetőeket ne gondoljuk egy teljes életmű reprezentánsainak.

*

Az írás az MTA-DE Klasszikus Magyar Irodalmi Textológiai Kutatócsoport programja keretében készült és az OTKA (K 81585) támogatásával jött létre.

A képek forrása: Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattára

Czifra Mariann Kazinczy-sorozatának első része