Már korán sötétedett. Az Arany János utcán kihajlottak az aszparáguszok. Szóval. A kurvák.

Ferenczy Zsolt / Farm Decor 01

„Maradtatok volna a seggeteken.” (Hrabal)

A Gangeszből mentek át a restibe. Imádták az állomás menti kocsmákat. Azt az álszentség nélküli világot. A szürke hályogos világot. Azt a kommerszital tócsába köpködött vágyakat. A civilizáció előttről itt hagyott zenegépekkel. Csupasznős. Pepszis naptárokkal. Amelyek már harminc éve is ott voltak a falon. Beszélgetéseiket mindig azzal kezdték. Hogy megtárgyalták. Melyik nő kívánatosabb. A szőrös. Vagy a szőrtelen. Kajzer a szőrösre esküdött. És pajzán vicceket kezdett el mondani. És rákacsintott az ötvenes pultos nőre. Akinek ekkor. Visszeres lábain virágok nyílottak. Olyan szép tetovált lába lett. Mint a nagyanyáknál a hímzett terítő. Meg az arca. Mint a pipacsmező. Biztos szemérmes. Mondta Sztaró. Vagy szőrös. Röhögött Kajzer.

Sztaró a csupaszra szavazott. Mert akkor nem kell köpködni. Mint a szotyit. Átkozott erotikus évszázad. Minden túl van erotizálva. Idézi Sztaró kedvenc írójától. Hrabaltól. Hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának. Válaszol Kajzer. Slágerfilmjéből Kajzer és Sztaró. Mint két kis gnóm, felnevetnek. Röhögésük mint a libák gágogása. Háháháhá. Gágágágá. Mikor jól kinevették magukat. Kérnek még egy pikolót és egy kis unikumot.

Már korán sötétedett. Az Arany János utcán kihajlottak az aszparáguszok.  Szóval. A kurvák.

A két férfi arcán szigorúan ellenőrzött vágyaik. Felnéztek a sötét égre. És elmosolyodtak.

A sötét ég mint nagy kanapé hevert. Az állomásfőnök irodájában. Megvolt. Mindkettőnek. Kétszer is. Tél volt.  Iszonyú hideg. Az a rövid út. Amit az állomásig meg kellett tenni. Óráknak tűnt. Úgy nézett ki a két alak. Mint a ridegpásztorok a téli pusztán. Tányérsapkában. Egy Tarr Béla-filmben.

Aztán a restiben. Kiszínesedett a világ. Hamar felmelegedtek. Kértek egy pikolót. És egy kis unikumot. Kajzer elkezdte mesélni. Hogy ő sokáig dolgozott az átkosba a tévében. Ne szórakozzá.  Retróceleb vagy. Te vén fasz. Hát ezt még nem is mondtad. Röhög és rágyújt. Ja-ja. Úgy hidd el komám. Kemény meló volt. Kutya kemény.

Azok a hullák. A jéghideg testek.  Mi van. Zombi tévé. Vagy mi az isten. Hördül fel megint Sztaró.

De Kajzer csak. Mondja tovább. Mikor öltöztettük őket. Hát az szörnyű volt. Ha a férfiember nem tanul meg kicsi korában babázni. Hát megtanul felnőtt korára. Vagy így. Vagy úgy.  Miért van az. Hogy mi férfiak mindent később. Mindent később értünk meg. És akkor már mindegy. Miért van az. Hogy a jelenben soha nem tudunk élni. Csak a múlt. Meg az a kibaszott jövő. Sztaró hallgatott. Tudta. Hagyni kell. Hadd mondja Kajzer. Ha úgy érzi. Befejezte. Akkor kérni fog egy pikolót. És egy kis unikumot. De voltak ám. Szarháziak is. Az ember már csak ilyen. Barátom. Akkortájt a zálogházba elkérték a személyigazolványát is az embernek. Ha tévés volt. Nem vették be az ékszert. Mert sokan ezzel keresték a mellékest. Hullarablók. Vagyis hullát (ki)rablók. Az átkosban. Barátom.

El is jöttem hamar. Mihelyst kaptam a nyomdában állást. Kajzer nézett maga elé. Aztán. Onnan is kirúgtak. ’91-ben. Olyan fájdalmas képet vágott. Mint aki most jön ki az anyjából. És fél. Hogy mi a fene ez. Ez is élet. Itt kinn.

Aztán hirtelen kitisztul a tekintete. Iszik még egy pikolót. És egy kis unikumot. És hátba veri a barátját. Igyunk még egyet. Még van idő az indulásig. És isznak. Még egy kört.

Most Sztaró kezdi rá. A Mari. Felvágtam érte az ereimet. Csak játszott velem. Tizennyolc voltam. Aztán jött a Meszes. És éltem tovább. De azt a fiatal barnát. Sajnálom. Nem tudtam megtartani. De mindegy már. Tulajdonképpen. Eddig is. Akkor is az volt. Kajzer többször bele akart szólni. Hagyja már az önmardosást. Bosszantotta. Hogy mindig ugyanazt tudja mondani Sztaró. De tudta. Hagyni kell.

Ha úgy érzi elmondta. A magáét. Sztaró majd kér egy pikolót. És egy kis unikumot. Meg a nagyanyám. Harminc éve meghalt. De úgy van előttem. Mintha tegnap lett volna. Hogy beleállítom öreg testét a lavórba és megmosdatom. Melle mint az öreg félhold. Testén az erek mint az ökörhugyozás. Arca. A kiszáradt föld. Szeme. Riadt kiskutya. Kisunokám. Hát nem undorodsz. Soha. Felelem. És megcsókolom a homlokát. Előveszem a szivacsot. És lemosdatom. És a Nagyapám. Na. Az mindig ivott. Két üveg sör. Fél liter bor. Deci kommersz. Per nap. Úgy hidd el. Cipész volt. Én is az akartam lenni. Imádtam az enyv és a bőr illatát. Néha kis fogkefével én is festhettem a lábbeliket.  De inkább a kész cipők fényesítését bízták rám. Nokit kaptam érte és a fogósát. Amit a banklin ehettem meg. Nagyapám elvitt egyszer-egyszer az emberek közé is. Tudtuk. Ha nagyanyánk azt mondja. Apátok elment az emberek közé. Akkor a kocsmába ment. Szóval én is voltam vele párszor. A Gondűzőbe. A Négyes kocsmába. A Négyesbe szerettem jobban menni. Mert szemben volt a cipészkellékes. És előtte oda is bementünk. Drugáék csinálták. Régi nagy cipész-dinasztia. Az üzlet tele volt aggatva mindenféle bőrrel. Mint a piaccsarnokban a húsok.  Volt ott még sok szeg. Fűzők. Paszták. Talpfák. Ragasztók. Meg miegymás.

Egyszer nagyapám úgy berúgott. Hogy a szomszéd házba akart bemenni. A szomszédasszony ki is nyitja az ajtót. És a nagyapám olyan pofont vágott le a szomszédasszonynak. Hogy az elesett. Azt hitte. A felesége. A szomszéd jól helyben is hagyta. Fel is jelentették egymást a rendőrségen. Máskor meg leültette nagyanyámat a hokedlire. És hegedült neki. Bizony ez a brutál-drabál ember hegedült. Mindig tudtam. Skizoid családból származom. Tök a végletek embere minden felmenőm.

Néhány perc hallgatás és hümmögés után. Sztaró mondott egy viccet. Minden ötödik találkán elmondja. Pont ebben a stádiumban. Jót röhögnek rajta. Mindig. Aztán elkezdik heccelni egymást. Na. Ne szórakozzá már velem. Mondja Kajzer.

Mért. Nem szórakozóhelyen vagyunk. Szól tök komolyan a másik. Ááááááá.

Sziporka Sztaróka. Fogja a fejét Kajzer. És. Egyszerre rákezdik. Mint két összeszokott előadóművész. Fekete párduc. Kazal. Lóránt. Lantos. Cucu. Zaki. Púpos. Kocka. Öreg. Öcsi.

Rongylábú.  6:3. 6:3. És villogó szemmel és gyors hadarással kérnek hat pikoló sört és hat kis unikumot. Már tök olyanok. Mint a Muppet-showban az a két kritikus öreg. Statler és Waldorf. A világon mindenre van egy éles megjegyzésük.  Isznak és röhögnek. Gúnyolódnak. Ú. Mindjárt lekéssük a vonatot. Dadogja Sztaró. Elindulnak a jegyadó ablakhoz. És mézes-mázosan köszönnek a jegyes kisasszonyoknak. Ittasan. De úriembermód.

Más-más ablakhoz mennek. Udvarlásban nincs barátság. És felnéznek az állomás mennyezetére. És képzelik. Hogy azokkal a pecsétekkel. Mit csinálnának. Hová. Milyen pozitúrában pecsételnének. Abban mindig megegyeznek. Hogy a MÁV-pecsétet a két mell közé kell. Faroscica. Mondja Kajzer.  Mellyescica. Szól vissza Sztaró. Röhögés meg kacsintás. És hirtelen mint a színpadon. Egymásra néznek. És elkezdik. A jegyszedőnek az anyja egy malomtulajdonos kulák szeretője volt. Bevallotta. Spongya rá. Ne mondjon semmit. Mi úgyis tudunk mindent. Suttogják. És röhögnek. Meg röfögnek. Én csak azt mondom. Pelikán elvtárs. A nemzetközi helyzet egyre fokozódik. Csapásokat adunk és csapásokat kapunk. Az élet nem habostorta, Pelikán.  Ahol nem vagyunk mi. Ott az ellenség.

Átölelik egymást. Úgy idézgetnek kedvenc filmjükből. És pont egyszerre lépnek. Mint a gyerekek. És szakadnak meg. A röhögéstől. (Te. Kérdi Sztaró. Piás gágogással. Tényleg dolgoztál a tévében ’80-ban. Igen. Szól hadarva Kajzer. A temetkezési vállalatnál. Te öreg szamár.)

Sztaró a kilences vágányra megy. Kajzer a kettesre. Mielőtt  felszállnak a vonatra. Keresnek egy helyet, az állomás legszélén van egy régi viskó. És az oldalába. Pikoló és kis unikum. Szétfolyik a hóban. Imádják a szabad ég alatt. Kiengedni. Tiszta szex. Mondja Kajzer. Kettő. Válaszol Sztaró. Kajzer fiatal korában olyan jókat akrobatázott a vonat budijában az IC-s csajokkal. Hogy még most vén fejjel sem tud vizelni soha vonaton. Mindig párhuzamos neki a férfiassága a vasúti sínekkel. És mint köztudott. Úgy nem lehet. Sztaró meg amolyan vadparaszt. Utál zárt helyen. Imád szabadnak lenni. Még vizelés közben is.

Felbotorkálnak a vonatra. Kajzer Záhonyig megy. Személlyel. Sztaró a Nyugatiba IC-vel. Galambszaros szívüket eteti az állomásfőnök mindenféle álommal. Csak ne a jelen legyen. Mer az már úgyis mindegy. És másnap. Az aszpirin mellé. Gyógysör. Pikoló. Világos. Ászok. Immáron. Két külön városban. Két különböző restiben. Rendel. Kajzer és Sztaró. Mindkét helyen büdös van. Pesten azért. Mert főváros. Záhonyban azért, mert a határhoz közeli településeken mindig wc-szag van.

És mindkét férfi szívének lichthofjában. Egy képzeletbeliben. De lehet. Hogy igaziban és biztos. Hogy egy restiben. Megszólal az állomásfőnök.

„Maradtatok volna a seggeteken. Kellett nektek az egész világgal háborúzni…”

Sztaró és Kajzer tehát kérnek egy pikolót. Másnap. A kis unikumot ma. Kihagyják.

*

Elhangzott 2011. szeptember 10-én A Hrabal-galaxis pillanatképei című kiállítás megnyitóján a nyíregyházi Városi Galériában.