Megjelenés után –  A nyíregyházi könyvbemutató (szeptember 26.) és A Vörös Postakocsi szerkesztőségi kritikája (szeptember 28.) előtt még egy utolsó, eddig még meg nem jelent részlet a Megtagadva című regényből.

Nem sokkal azután, hogy a bácsikám megszabadult a Tiszáról, ismét megjelentek nála az embervadászok. Lehet, csak találomra tértek be hozzá, de az is lehet, tudták, hogy otthon van. Két másik férfival együtt utat mutatni vitték el őt is. Olyanokat kerestek, akik kiválóan ismerik az ösvényeket, csapásokat, mert a zabrált tehéncsordával, amit a szomszéd nagyvárosba hajtottak, az országúton nem mehettek.

Az ötven kilométeres távolságot a kényszerű kitérőkkel és a csigatempóban haladó marhákkal majdnem egy hét alatt tették meg. Visszafelé szintén gyalog, de már kerülő nélkül, az országúton jöttek. Nem sok kellett hozzá, hogy hazaérjenek, szerencsétlenségükre azonban a város aljában, a Világos tanyánál robotra összeszedett emberek menetébe botlottak, és mivel a létszám hibádzott, hozzájuk csapták őket is.

Még azon az éjszakán az egyik férfinak sikerült valahogy megszökni. Ő hozta a hírt, hogy a nagyállomás mellett, egy hosszú, fehér házba vannak bezárva, és jó lenne, ha meleg ruhát meg tíz napra való ennivalót juttatnánk be neki, mert hamarosan messzire viszik őket. A kapuban orosz őrség áll, de az ennivalóval be fognak engedni – biztatott.

Nagymama inkább csak maga elé dünnyögte, mint mondta, hogy minden elveszett, nincs segítség. Életemben akkor láttam őt először sírni. Segítséget valóban nem remélhettünk senkitől, mert ki kockáztatta volna, hogy hozzácsapják őt is egy transzporthoz ugyanúgy, mint a bácsikámat? Apánk akkor még odavolt, úgyhogy kizárólag magunkra számíthattunk annak ellenére is, hogy a mindenórás anyámmal, az öreg nagyanyámmal, a gyerekszámba menő öcsémmel és húgommal tehetetlenek voltunk. Senki nem mondta, meglehet, nem is gondolta, de ismét csak én jöhettem szóba. Igaz, hogy összetörve, megnyomorodva épphogy megszabadultam a Tiszáról, mégis mennem kellett, mert a bácsikámról volt szó!

Egyedül, gyalog vágtam neki az útnak, vonat akkor még nem járt. Ha az orosz őrségre gondoltam, a gyomromba hasított a félelem, furcsa módon azonban halvány bizakodás is bujkált bennem. Nem tudtam volna megfogalmazni, miben bizakodom, bár az is lehet, olyan régen és annyit féltem már, hogy becsaptak az érzéseim, és valójában csak belenyugodtam abba, hogy mindaz, aminek meg kell történnie, úgyis megtörténik velem.

Felöltöztem a lehető legrosszabb ruhámba, a kendőt a fejemen csúcsosra kötöttem, jól az arcomba húztam, a hatalmas batyut a hátamra vettem, direkt meggörnyedtem alatta, hogy úgy nézzek ki, mint egy öregasszony. Fogalmam sincs egyébként, hogyan néztem ki akkoriban. Nem tudom, az Erzsébet háló tükrös szekrénye mikor tört össze, de ha akkor még megvolt, se néztem bele. Nem kellett ahhoz tükör, hogy ne szeressem magam. A hajamból néhány centis sörte maradt, és nem bírt megnőni, mert a tetvek miatt újból és újból le kellett vágni. Háromszor petróleumozott be és nyírt meg anyám: a Nánásiék bunkere, a beszállásolt alezredes és a Tisza után. Lesoványodtam, a bőröm viaszsárga lett, a kezemet sebek borították, enyhén bicegtem. Nem emlékeztem, a jobb lábfejemen a gennyes, fekélyes kelést hol és mikor szereztem. Folyton kifakadt, fehér gyolcsba bugyoláltam, a kötés viszont tört, nem tudtam tőle rendesen járni.

Az országúton egyetlen civillel sem találkoztam, az orosz autók viszont egymás után süvítettek el mellettem, de szerencsére nem törődtek velem. Amikor beértem a városba, a vámháznál letértem a Bocskai utcáról, s a kihalt mellékutcákon osontam végig. A környéket úgy ismertem, mint a tenyeremet, tudtam, ha látszatra távolodom is a célomtól, később, valamelyik köz majd visszavisz a megfelelő irányba.

A hosszú, fehérre meszelt házra, a vasgyár egyik épületére nyilvánvalóan azért esett az oroszok választása, mert közel volt az állomáshoz. A gyár hosszú, keskeny telken terült el, oldalát a Vasgyár utca határolta, mögötte az Ér futott. Drótkerítés vette körül, bejárata, egy magas deszkakapu, a Vörösmarty térre nézett. Kerülve, hátulról közelítettem meg. A Tűzoltó utcán mentem végig, majd kifordultam az Ér partjára, és elkezdtem lázasan keresni, hol szökhetett ki az az ember, aki a hírt hozta? Nem tudom, hányszor pásztáztam végig a szememmel a kerítést olyan lassan, aprólékosan, hogy a drótfonat rombuszmintája összefolyt, mégsem fedeztem fel semmit. Visszább fogtam a lépéseimet, mert már majdnem megkerültem az épületet, és egyre vészesebben közeledtem a kapu felé. „Lehetetlen, hogy ne találjam meg, hiszen az az ember kijött valahol!” – próbáltam erőt venni a csüggedésemen.

Azokban az időkben százszor meggyőződtem róla, hogy véletlenen, vagy ha úgy tetszik, szerencsén múlik az élet. A szerencse akkor annyiból állt csupán, hogy nem volt bátorságom a forgalmas Bethlen utcán végigmenni, hátulról kerültem inkább, s a Vasgyár utca közepe táján, a kerítés fordulójában, két betonoszlop között végül mégiscsak felfedeztem a rést. Ha nem kerülök, el sem látok a kerítés fordulójáig, egyenesen a kapuhoz érkezem.

Hiába lassítottam, túl gyorsan értem az őrökhöz, legalábbis úgy éreztem. A szívem a torkomban dobogott, attól féltem, nem bírok megszólalni. Ők azonban közömbösen, majdhogynem unottan fordultak felém, kérdeztek valamit, amiből annyit értettem csupán, hogy „bárisnya”. Még otthon kigondoltuk, hogy az lesz a legjobb, ha a bácsikámat a férjemnek fogom titulálni, és azt mondom, ennivalót hoztam neki. Éppen csak rámutattam azonban a batyura, és kinyögtem azt a két szót, hogy „muzs” és „kusáty”, máris beengedtek. A magas deszkakapu bezárult mögöttem.

Belülről sem a házat, sem az udvart nem őrizték, az ajtó is nyitva volt. Ahogy beléptem szinte visszahőköltem a sűrű, áporodott test- és ürülékszagtól, ami megcsapott. Megbecsülni sem tudtam, hányan lehettek bent, a bűzből következtetve azonban rengetegen. Csupa férfi, ácsorogva, csoportokba verődve vagy a földön kuporogva. Egymásnak adták tovább, kit keresek, a bácsikám valahonnan középtájról keveredett elő. Végképp nem örült nekem, szinte suttogott az elfojtott indulattól:

– Megőrültél? Hogy kerültél ide? Anyád? Nagyanyád? Ki küldött?

– Magamtól jöttem – feleltem suttogva én is.

– Kísérj ki!

– Megszökött valaki, hibádzik a létszám, tisztában vagy vele, hogy vissza már nem mész te sem?

Meghökkenthette a tőlem szokatlan erély, mert amikor megismételtem, hogy „Hagyd a batyut, kísérj ki!”, elhallgatott, és elindult velem. A közellévők, akik addig is figyeltek bennünket, meg sem várva, hogy az ajtóhoz érjünk, nekiestek a batyunak, egymás kezéből marták a kenyeret, szalonnát, velünk végképp nem törődtek.

Kint suttogva elhadartam, hogy az az ember hozta a hírt, akivel a marhákat hajtotta, idefelé jövet két betonoszlop között felfedeztem a rést, amin kiszökött, és amin mi is ki fogunk bújni.

– Ha észrevesznek, agyonlőnek – aggályoskodott, amit elintéztem annyival, hogy nem látnak ide, a deszkakapu takarja őket. Amikor meglátta a két oszlopot, elkezdett hitetlenkedni:

– Itt lehetetlen kiférni!

– Annak az embernek sikerült, ha a fejed kifér, neked is fog! – biztattam.

– Próbáljuk – sóhajtotta –, de te mész elsőnek, és ha mégis észrevesznek s lőnek, rohansz, ahogy bírsz!

Könnyedén kiléptem a két oszlop között, és diadalmasan rámosolyogtam:

– Látod, ennyi az egész!

A mosoly hamar lefagyott azonban az arcomról, mert a bácsikám kétszer akkora volt, mint én, és a feje kifért ugyan, de a válla beakadt. Tiszta erőből nyomta, préselte magát, a halántékán, a nyakán kidagadtak és lüktettek az erek, a feje céklavörös lett, gyöngyözött a homloka, de csak fújtatott a két oszlop között tehetetlenül.

– Húzd be a hasad, próbáld fordítani a vállad! – noszogattam elcsukló hangon.

Karjánál fogva húztam, ráncigáltam én is, ahogy csak bírtam, nyögtünk, majd megszakadtunk mind a ketten, de a válla nem fordult egy centimétert sem. „Uramisten, mi lesz vele, ha végképp beszorul?” – suhant át rajtam a rémület, abban a pillanatban azonban sikerült átpréselnie valahogy magát a résen.

Megkönnyebbülve egymásra nevettünk. Fújtattunk az erőlködéstől, de szusszanni sem mertünk, sietősen elindultunk azokon a sikátorokon, közökön, amelyeken idefelé jöttem. A forgalmasabb utcákat messzire elkerültük, nehogy oroszokba botoljunk. Az országútra sem mertünk rátérni, a város határában, a földeken bolyongtunk, majd a nagyszállási erdőn vágtunk át. Én délelőtt, úgy tíz óra táján érkeztem a fehér házhoz, hazafelé viszont a legfeljebb kétórás utat háromszor annyi idő alatt tettük meg: sötétedett, mire elértük a falut.

Nemcsak a meleg ruha, az ennivaló is a batyuban maradt, úgyhogy egész nap nem ettünk, nem ittunk semmit. Mardosott az éhség, és cserepes lett a szánk. Jócskán benne jártunk a délutánban, amikor az erdő szélén néhány kökénybokrot találtunk, és a tüskékkel mit sem törődve, az utolsó szemig leettük mindről a dércsípte, édes bogyót. Nem sokat segített rajtunk, éhesebbnek éreztük magunkat tőle, mint voltunk.   

Alighogy kiértünk a városból, éreztem, hogy a bácsikám nagyon mondani akar valamit. Többször nekirugaszkodott, megköszörülte a torkát, aztán mégiscsak hallgatott tovább, vagy érdektelen megjegyzést tett valamire. Rekedt volt a hangja, amikor a kökénybokornál kibökte végre: – Illés nagyon rendes ember, ha lenne hajlandóságod hozzá…

Olyan döbbenten meredtem rá, hogy elharapta a szót. Álltunk a kökénybokor két oldalán, én zsibbadtan hallgattam, ő zavartan tépdeste a leveleket. Nagy nehezen végül annyit préseltem ki magamból, hogy „Öreg, annyi, mint apám!”.

–        De szeretne, megbecsülne!

–        András, akivel… – nem hagyta, hogy folytassam.

–        A leventék sose jönnek vissza, odavesznek mind! Egyedül a Szalai meg az Olasz fiúnak volt annyi esze, hogy nem ment el velük!

–        Az öregségen ez mit sem változtat! – vetettem oda neki sírásba fúló hangon, és elindultam.

–        Várj, nem ismered az erdőt, én megyek elől! – vágott elém, és onnantól nem szólt egy szót sem.

Lépkedtem mögötte, néztem a hátát, és sirattam magam. Anyámmal a közös veszedelemben sem tudtunk közel kerülni egymáshoz, apám messze volt, ő pedig kimondta azt, amit soha nem lett volna szabad.

Az utolsó hetekben éhesen, tetvesen, a robot, a szökés izgalmai közepette olykor, egy kis időre, elfelejtkeztem Andrásról, a bácsikám mögött lépkedve azonban újból rámtört a kínzó sóvárgás utána.

Egyre csak őt vártam. Hiába tudtam, lehetetlen, hogy jöjjön, mégis vártam. Amikor a karosládán ülve anyánk szerint bambán meredtem magam elé órákon át, amikor a bunkerben lapultam, amikor a Tiszánál fáklyát csavartam, a nyári konyha szalmáján hánykolódtam, az ártéren bolyongtam, őt vártam.

Őt hívtam álmomban, amikor a feneketlen mocsár nyelt elfelé, és már alig volt hátra valami az életemből. Az ő nevét suttogtam, amikor fejemet hátraszegve, orromat, számat próbáltam kint tartani a vízből, hogy késleltessem az utolsó pillanatot. Csak suttogni mertem, nehogy a kiáltás keltette hangrezgéstől fodrozódni kezdjen a víztükör, és annyi időm se maradjon, hogy azt az egyetlen szót végigmondjam.

Ébren és álmomban, mindig őt vártam. Akartam, hogy jöjjön, bár tudván tudtam, hogy nem jöhet, mert még húszéves sincs, és messze áll a nősüléstől, mert a felnőttek semmit sem tudnak a szerelmünkről, és mert a leventékkel valóban elment nyugatra. Akartam, hogy jöjjön, és rettegtem, mi lesz, ha megtörténik a lehetetlen? Mocskosan, megrontva, összepocsékolva hogy kellenék neki vagy bárkinek a világon?

Ferenczy Zsolt / Rokonok