Soha nem volt képes megszokni ezeknek a pilótáknak a stílusát. Az Aeroflot TU-134-es gépe, mint mindig, most is meredek szögben emelte orrát az égnek. A vastag ablaküvegen keresztül nézve az Ob pillanatok alatt pántlikává karcsúsodott, a nehéz acéltest mormogó dübörgése pedig alig észlelhető süvöltéssé vált. Az utastérben mindenki összeszorított fogakkal és remegő gyomorral várta: mikor érik már el a tizenegyezer métert, mikor szűnik meg a testet az ülésbe szorító vaskéz ereje. Szurgut, a Szibériai-alföld egyik utolsó nagyvárosa lassan eltűnt a mindent elmosó párásságban és a nyugodt tempóra váltó repülő alatt csak a hatalmas folyó szürkés szalagja vált el a végtelen tajga ijesztő egyhangúságától. Az emberek megélénkültek, beszédük foszlányai mondattöredékenként jutottak el ide, a bejárat melletti három üléshez. Itt tűntek fel először a csinos stewardessek is.

– Juzsánka? – kérdezett vissza a szíves kínálásra. – Te vagy egy szép Juzsánka, – nevetett a szép utaskísérőre. Ásványvizet kínálgatott a magas, lenszőke hajú, búzavirágkék szemű lány. Tekintetük találkozott. A nő megismételte oroszul szavait, ezúttal a megkínált is erre a nyelvre váltott a magyarról. Tökéletesen beszélte az ország nyelvét. Elmagyarázta a mosolygós szőkeségnek: nem a Dél-Urálban töltött ásványvizet kellene Juzsánkának nevezni, vagyis Dél Leányának, hanem őt magát a húsz évével, a pezsgő életkedvével.

– A Dél-Urál sokkal szebb, mint az Ob-alföld – nézett ki egy pillanatra az ablakon –, amikor én húszéves voltam, nagyon szerettem ott… Tudja, kedvesem, Szverdlovszkban jártam egyetemre. Van annak már több mint harminc éve. Mondja, mikor érjük el Szverdlovszkot?

– Még másfél óra – fordult vissza a stewardess a következő sorból ugyanazzal a mosollyal, és tovább osztogatta, ajánlgatta a Juzsánkát.

– Milyen szép oroszsággal beszélt ez a lány – fordult hozzám. – A gép szinte állt a levegőben. A fekete égbolt mögül, valahonnan magasról tűzött be a nap. Nehezen változtatott helyzetet a kérdéshez, hiszen korpulens termete igen szűken volt az ülésben.

– Tudod, az igazán szép oroszt itt beszélik Szibériában, éppúgy, mint nálunk a magyart Szatmárban, Beregben. Majd figyeld meg a moszkvait… Milyen henye. Milyen gyomos. Nem azt mondják: zdrasztvujtye, hanem zdrasztvuj’che, szagyi’che.

Figyelte, ahogy a nyelvem hegyével próbáltam mondani a két változatot. Nem nagy sikerrel. Aztán hallgattunk egy kicsit. Milyen nehezen telik az idő, gondoltam. Otthon más. Az ember felül a Hajdú expresszre, zörög, zakatol, kanyarodik. Nézi az elsuhanó állomásokat… Elröppen a három óra. A repülőn csak ül az ember. Nem mozdul semmi. Az emberek idegenek. Az útitárs félájult az átrepült időzónától.

– Mesélj Szverdlovszkról – mondtam, megéreztem a másikból kívánkozó szavakat.

– Ki tudja, milyen most, 1984-ben – válaszolt ábrándosan. – Nagyon régen nem láttam. Igaz, itt nem kell csodálkozni rajta, ha ennyi idő alatt alig változik valami. Öt évet töltöttem ott, életem legszebb öt évét, öt borzongató esztendőt. – Lassan lendült bele, aztán elragadta az elbeszélés sodrása. – Otthon kiválasztottak, legyek azok között, akik szovjet ösztöndíjasként innen hoznak diplomát. Mindig erdőmérnök szerettem volna lenni, szédült voltam a boldogságtól, hogy ott tanulhatok, ahol kontinensnyi erdő van. Nézz le… El nem fogy alólunk.

– Ne viccelj, hiszen te gépész vagy, gépgyári igazgató otthon.

– Ehh, még csak nem is gépész, kohász, – legyintett lemondóan. – Moszkvában csoportokra osztottak bennünket, amikor kijöttünk. Az én ukázom Szverdlovszkba szólt, a metallurgiára. Vita nem volt. Mikor egy év múlva hazamentem, kissé elcsodálkoztak a pestiek, de azt mondták: nem baj, sőt! Most kellenek nekünk igazán a kohómérnökök.

– Mégsem lettél az.

– Na hallod… Hát van a Nyírségben kohó?

Nevettek…

A kéksapkás lányok ismét feltűntek. Mosolyuk változatlan üdeséggel vidította fel a fáradt arcokat. Egy pár hideg csirkecomb volt a menü a tálcán, fóliába burkolva. Mellette egy kanál borsó. Az utasok egy része a szatyrából már elköltötte reggelijét, de kivétel nélkül mindenki eltüntette az újabb adagot. Mennyi ember, és annyiféle, álmélkodtam. Mongolredős szemek, kikönyöklő járomcsontok, vörösszeplős, tejbőrű északiak. És még ki tudja, mennyi náció.

Az olajfúrók homokszigetén is ezen csodálkoztam leginkább: a háromtucatnyi ember legalább egy tucat nemzetiségű volt. A sofőr például – legnagyobb elképedésemre – moldáviai román. Ez hogy kerül ide…

Az igazgatónak jól estek az ottani beszélgetések. Az olajmunkások elégedettek voltak az üzeme termékeivel, a Tajga névre hallgató lakókocsikkal. Mintha hájjal kenegették volna. Örült, hogy a nem gyárbéli idegen is hallván hallja: messze földön megbecsülik kezük munkáját.

Megtapogatta a szíve környékét, egy kis szorítást érzett. Nem szeretett repülni, messze földeket látni annál inkább.

Nehézkesen, oldalvást pillantott, útitársának is messze jártak gondolatai,

– Ja, igen… Nem fejeztem be Szverdlovszkot. – riasztott fel. – kemény idők voltak, nagyon kemények. Nem is tudom, honnan termett bennünk annyi energia. Alig néhány hónap múlva már oroszul vizsgáztunk. Eszelősen hajtott mindegyikünk. Mekkora szégyen lett volna, ha hazaküldik valamelyikünket. Pedig sokat fáztunk és éheztünk, ugyanúgy, mint az uráliak, maguk. Azt a mai ember nem bírja ésszel felfogni, hogy a lelkesedés mit hoz ki azokból, akiket hajt. Nekem tanárom volt az, aki a T-34-es egybe öntött lövegtornyát tervezte. Nemcsak a Tigriseket múlta felül, de messze maga mögött hagyta a világszínvonalat is. Hajtás, lelkesedés, fegyelem…

Izzott a szeme és gyöngyözött a homloka a visszaemlékezéstől. Az átmagolt éjszakáktól, a feszült vizsgadrukk felidézésétől. Aztán ismét a szívét tapogatta.

– Ez a fegyelem meglehetősen idegen nekem – válaszoltam a hirtelen támadt csendben. – Mindenütt a dokument, a dokument. A hivatalokban egyenruhás őr. A Kremlben egyszer leléptem a járdáról, mert az óriás harang nem fért bele a fényképezőgép lencséjébe. Három felől fütyült rám a rendőr. Nehéz lehet állandó tiltások között élni.

– A rend, az rend… Náluk ez ilyen. Meg is szokták, hidd el.

– Engem ez amolyan túlbiztosításra emlékeztet. Otthon van egy vadász ismerősöm, egyszer kezembe vette a puskáját, és viccesen ráfogtam. Nagyon dühös lett, pedig a szemem láttára és éppen akkor ürítette ki a fegyvert. Indulatosan elkapta tőlem, és kioktatott: az egyes számú vadászszabály az, hogy töltetlen puska nincsen. Akkor se, ha te magad vetted ki belőle a lőszert.

– És nincs igaza? – kapaszkodott bele a volt szverdlovszki diák.

– Nagyon is igaza van. Puskára igen. Talán… – válaszoltam bizonytalanul.

– Nem fiam. A rend az rend!

Egy kis időre abbahagytuk a diskurzust. Éreztem, kár lenne a végsőkig élezni. Más korból valók, más világ nevelte őket emberré. Ezt csak az érti, akinek a lelkét megérinti a hely szelleme. Az Urálé, amelynek hegyláncai éppen most tűntek fel. Nincs már messze Szverdlovszk.

Ó, ezek a hegyek… Hó borította a meredek falú bérceket, és csak a csúcsok mutatták meg nyúlszürke oldalukat. A gép enyhe fordulóban még inkább közelebb suhant föléjük, de így is apró rögöknek tűntek a tíz kilométeres magasságból. Aztán hirtelen fehér sivatagban tűnt el az egész, fodros felhőpaplan fölé értek. Egy-két csúcs döfte csak át a fehérséget. Megböktem a vállát, ő is lenézett.

– Mint otthon, amikor a szántást befújja a hó, és csak a barázda teteje látszik ki itt-ott.

– Szépen beszélsz, öcsém – váltott békülékeny hangra –, az is tetszett, amit a gázfáklyákról mondtál. Olyat még én se láttam.

Éjszaka érkeztünk az olajvárosba néhány napja és a koromsötétben szálló gépből nem a tornyok tetején lobogó lángot láttuk meg először, hanem a gép és a föld között lebegő vékony felhőpaplanra alulról vetődő, imbolygó világosságot. Akkor mondtam: mintha katedrálüveg alatt gyertyák égnének. Hét lángot láttunk, Szibéria hét dzsinnjét.

Az ajtó fölött meggyulladt a piros lámpa, egy női hang közölte: leszálláshoz készül a TU-154-es. Mégis csak hamar elszaladt az idő, gondolta elégedetten. A pilóta a szokott sportos mozdulataival vitte lefelé a gépet és már igen hamar ötezer méter körülire süllyedtünk. Ekkor a női hang folytatta: Tyumenyben szállunk le, mert Szverdlovszk nem fogad. Hallottam a fogait csikorogni. Elállt a lélegzete: mi az, hogy nem fogad? Tőlem hiába várt volna választ, stewardessek nem mutatkoztak, a helybéliek pedig nem idegeskedtek.

– Mi az, hogy nem fogad? – ismételte meg most már rekedtes hangon. Szíve rendetlenül vert. – Nem fogad, hallod? Nem fogad…

– Pech. Biztosan köd van. Nyugodj meg. Szibériában vagyunk, és november van.

A gép ismét emelkedni kezdett. Mindenki értetlenül pillantott fel. A már megszokott női hang kisvártatva közölte, hogy mégsem Tyumenyben landolunk, mert váratlanul lejjebb süllyedt a felhőalap. Irány mégiscsak Szverdlovszk.

– Jó hozzám a sors – szállta meg végtelen nyugalom. – Ennek így kellett lenni, – hallottam az eltökélt szavakat. Fél óra és ott leszünk. Ki tudja, jövők-e még az életben erre? Látom-e még Szverdlovszkot?

Ragyogó napsütésben csillogott a gép szárnya, amikor a kerekek surrogva betont fogtak a szverdlovszki repülőtéren. Csodálkozott is, vajon miért akarták Tyumenbe küldeni őket. Igaz, hogy ez a járat tulajdonképpen Moszkvába repül és itt csak egy fél napot áll, de az ittenieknek nem mindegy. Neki pedig különösen nem. Amikor a rektorral a telefonban egyeztette az időpontot, azt mondta: kevés az a fél nap, de arra elég, hogy még egy pillantást vessen a neki oly szép emlékű helyekre. Az egyetem vezetője őszinte, meleg szavakkal hívta. Kocsit ígért a reptér elé, és azt, hogy minden másodpercet kihasználnak majd az indulásig. A régi tanára nagyon meghatódott az egykori diák ábrándos ragaszkodásától.

Az utasok a tranzitvárót teljesen megtöltötték. A két magyart az Inturiszt reprezentatív különtermébe kísérte az egyik „Juzsánka”. Ő azonnal a kijárathoz indult, én egy lépésnyire követtem. Az ajtó azonban zárva volt. A terem szintén egyenruhás háziasszonya udvarias mosollyal közölte, nem lehet kimenni.

– Elvtársnő, engem az egyetem rektora vár, azonnal vár – mondta kissé emelt hangon, de nagyon tisztelettudóan. – Kocsit küldtek értem, visszajövök az indulásra.

– Sajnálom, kérem, nem nyithatom ki az ajtót. Szigorú utasításom van rá. Senkinek sem nyithatom ki.

– Telefonálhatok? – mutatott rá az asztalon heverő készülékre. Az asszony meglepődött a kérésen, de nem ellenkezett. A kis noteszből előkereste a számot, és tárcsázott. Sikerült, a rektor volt a vonalban.

– Igen, itt vagyok… hogyne, a repülőtéren… – izgatottan nézett az órájára, és hosszan hallgatta a rektort. –Semmiképpen? Valóban? – szólt ismét. – De mi magyarok vagyunk, rektor elvtárs. Nekünk se? Értem…

Megsemmisülten tette le a telefont. Az orosz nő zavartan kerülte tekintetét, én is inkább az ablak felé fordultam. Szeme a messze várost kutatta, aztán megszólalt.

– Szverdlovszk nem fogad. Ezért nem fogad. Mert ma érkezik Moszkvából, és amíg Ő itt van, külföldi nem teheti be a lábát. Senki. Semmiképpen.

Lassan sétált le és fel az ablak előtt és a szíve táját dörzsölgette.

– Hiába beszélt a rektor a biztonsági tiszttel. Nem engedheti. A fejével játszik.

Mélyet sóhajtott és megadóan leült mellém.

– Tulajdonképpen igaza van, nem? Hogy is mondta a barátod: töltetlen puska pedig nincs.

Ésik Sándor fotója