Zoltay Lívia kisprózája

Egy ideje már figyeltem azt a nőt. Volt benne valami szánalmas, valami enyhén groteszk. A testéhez képest valószerűtlenül kis feje volt, amihez aránytalanul nagy, csodálkozó szemek tartoztak, s ettől még inkább torzult a kép. Húsz-huszonöt perce lehettünk már a sportpályán. Én, a kisfejű nő és még néhány ember. Szorgosan róttam a köröket, egyiket a másik után, erős közepes tempóban. A kisfejű nő nem futott, csak intenzíven gyalogolt. Csípője jellegzetes mozgásából arra következtettem, hogy valaha komolyan űzhette ezt a sportot, vagy talán még most is űzi. Sovány, inas testének látványa is erősítette bennem a gyanút. Menetiránnyal szemben gyalogolt, így minden kör két pontján találkoztunk. Ő előzékenyen kikerült, ám valahányszor sor került a rövid találkozásokra, mindig motyogott valamit. Először nem hallottam tisztán, mit mond, ám, mivel felettébb érdekelt, mit szeretne közölni velem, igyekeztem még jobban koncentrálni. Két körrel és négy találkozási ponttal később megszületett bennem a felismerés. A szó, amely minden alkalommal elhagyta a száját, valahányszor csak elhaladtunk egymás mellett, így hangzott: seggfej. Nem igazán értettem, miért engem tüntet ki a figyelmével, ám hamarosan észrevettem, hogy nem én vagyok az egyetlen, akit megörvendeztet. A közvetlenül mögöttem kocogónak is előadta ugyanezt. Kezdett zavarni a nő, de nem akartam elvonni a figyelmemet a futásról, amitől azt reméltem, rendet vág a fejemben. A nő, az inas, kisfejű nő azonban csak nem hagyta abba. Talán így próbál kapcsolatot teremteni, gondoltam. Talán annyira magányos, hogy provokálja az embereket, azért, hogy legalább ilyen áron figyeljenek rá. Bármennyire is próbáltam azonban megmagyarázni magamnak ezt az értelmetlen viselkedést, a nő egyre jobban idegesített. Valószerűtlenül kicsi fejével, agresszív közeledésével belerágta magát a gondolataimba, kizökkentve abból a viszonylagos és amúgy is rendkívül törékeny nyugalomból, amelybe rövid időre kerültem. Nem tudtam, mások hogy reagáltak a seggfejezésre, én azonban egy ponton úgy éreztem, most már eleget hallottam. A következő körnél nem vártam meg, hogy megszólaljon, elébe mentem, elálltam az útját, s most én mondtam neki: seggfej. A nő valószerűtlenül kis feje e pillanatban annyira elvörösödött, hogy komolyan megijedtem, mi van, ha agyvérzést kap itt nekem. Ám, miután láttam, hogy ez azért szerencsére nem fog bekövetkezni, még egyszer, még mindig az útját állva kimondtam a bűvös szót: seggfej. A nő kicsi fején ülő hatalmas szemek értetlenül meredtek rám, mintha nem értenék, mit akarok tőlük, miért kémlelem őket mohó kíváncsisággal. De én akkor már úgy gondoltam, nem hagyom annyiban a dolgot, és intenzív seggfejezésbe kezdtem. A kisfejű nő vékony nyakán, mint vastag, kék szalagok, dülledtek ki az erek, ahogy, mintegy kontrázva, engem is túlharsogva seggfejezett. A társalgás választékosságára tekintettel, pillanatok alatt körénk gyűlt az összes futó, remélve, hogy itt valamiféle akció lesz. S akkor, ott, a hobbifutók által alkotott emberbarikád szorításában, a kisfejű nő, akinek az arca egy ideje már a szederszín különféle árnyalataiban játszott, egyik pillanatról a másikra eltűnt, mintha csak a föld nyelte volna el. Az előbb még ott állt velem szemben, vérben úszó szemekkel, sisteregve, most pedig nincs sehol. Sem én, sem a többi futó nem értettük a dolgot, jobbra-balra forogtunk, keresve a nőt, vajon hova tűnhetett néhány másodperc alatt. Megfordult a fejemben, hogy mi van, ha ez egy bűvészmutatvány, vagy valami ostoba kandi kamerás műsor, én meg jól leégetem itt magam, ám lenézve a földre, a vörös salakban megláttam valamit. Egy apró, barna gyík volt, s ahogy lehajoltam, hogy közelebbről szemügyre vegyem, meghallottam az elmúlt majd egy órában oly ismerőssé vált szót. Ám ezúttal így hangzott: sssssszeggfej. A tény, hogy a szó a gyík száját hagyta el, ráadásul sziszegett, mintha kígyó lett volna, holott gyík volt, nem csak számomra tűnt felfoghatatlannak, a többiek is hitetlenkedve csóválták a fejüket. Sehogy sem akartuk megérteni ezt a groteszk átalakulást. A gyík azonban, mintha olajat akarna önteni a tűzre, egyre csak ismételgette: szeggfej, szeggfej, ssssszeggfej, majd a következő pillanatban a gyíkoktól megszokott villámtempóban elindult, le a salakról, a zöld felé.

Több se kellett nekem, rögvest átváltoztam én is, és gyíkságom teljes tudatában utánaeredtem, tisztázni a félreértést.

Lost

Ferenczy Zsolt: Lost