“A maszatos képű kisfiúnak elmagyarázom, hogyan működik a villamos, mintha értenék hozzá, kerek szemekkel figyel, majd megkérdezi, hogy mikor jövünk legközelebb, mert az ő testvére még csak egyéves, ráadásul kislány.”

Bódi Katalin tárcája

Olyan üres estére hirtelen minden, ahogy a péntek besötétedik, s végigbogarászom a levelezésemet, végigfutottam a hetet, évkezdő szülőértekezletekkel, értelmetlen kérdéseket megvitató szülőkkel, mindent pótolni akaró bevásárlásokkal papírboltok ismeretlen zugaiban, sok utazással. Kinevetem magam, ahogyan szinte eufóriában élem meg a délelőtti konferenciát, a rám irányuló figyelmet, mert aztán a magassarkú cipőmet lerúgva vezetek haza, ruhámat összegyűrve, az előző órák irracionálisan gyors eltávolodásával, hogy még elérjem a napközi végét. Oidipusz, a dagadt lábú. A sövény tüskéi a derekamba szúrnak, amikor kiszállok, éppen, hogy le tudok parkolni a parkolóbérletben kiszabott zóna legszélén. Időnként még mindig bizonytalanul bolyongok a városban, mert sokszor nem tudom megnevezni a helyet, ahová igyekszem vagy éppen az utcanév alapján a helyet megtalálni.

Alig elviselhető az őszi forróság, a belváros poros kövein bolyongok a gyerekeimmel, rácsodálkozunk a nem működő új szökőkútra, hosszú hetek óta nem jártunk erre, közben a táskámba gyömöszölöm a ragacsos nyalókamaradékokat, a következő édességrohamban jól fog még jönni. A galambok alig vánszorognak a tűző napon, így könyörgésemre elmarad a kergetés, átkocogunk a hivatalból nem működő régi villamoskocsihoz, ahol egy kisfiú már bőszen működteti a szerelvényt. Az utastér le van zárva, de a kocsi két végén található irányítóposztokat bátran nyúzhatják a hozzáértő kiskorúak, így hamar kazánná, vészfékké, csengővé alakul a szűk belső tér. Két teljes órát állok a villamos mellett, néha a padon ülve, utast, szerelőt, szenesembert alakítva szükség szerint, időnként azért vágyat érzek elbóbiskolni. A maszatos képű kisfiúnak elmagyarázom, hogyan működik a villamos, mintha értenék hozzá, kerek szemekkel figyel, majd megkérdezi, hogy mikor jövünk legközelebb, mert az ő testvére még csak egyéves, ráadásul kislány. Mesélek neki a régi debreceni villamosokról, amelyek vezetőfülkéje még ma is éppen így néz ki, ha néha még útnak indítják őket, s a kart előre tolva gyorsítják a kocsit, közben marékszámra adogatom a szomszédos ágyásból a mulcsot, az most a szén. Kicsit gyanakodva nézeget, majd replikáz, hogy ő karácsonyra majd igazi, áramszedős villamost kap. Megnyugtatom, hamar eljön az is, már csak alig három hónap az egész. Á, bazi sok nap van még addig, válaszolja.

Este aztán elrágcsálom a nyalókamaradékokat.

Marcel Duchamp: Roue de bicyclette, 1913/1964, a kép forrása: centrepompidou.fr