Handó Péter kritikája Kinde Annamária Szandra May és Tom Vanguard igaz története című kötetéről (Mákvirág Kiadó, Nagyvárad, 2010)

A buddhizmus tanítása szerint, „ha valaki követni akarja az Utat, és meg akarja érteni a Tant, annak előbb el kell hagynia a világot” – írja Ananda K. Coomaraswamy. Kinde Annamária Szandra May és Tom Vanguard igaz története című kötetét ez a szemlélet hatja át. Mindemellett a keresztényi önmegtagadás gondolata vagy Platón barlanghasonlata vissza-visszatérő motívumként van jelen a szövegben. Ezek együtt- és egymás mellett állása révén lebeg a történet mintegy a valóság természetére vonatkozó elképzelések között, a transzcendens felé mozdítva el a létezést, elevenné téve, elevenen tartva az örök visszatérés gondolatát. Ám nem emiatt különleges vállalkozás Kinde Annamáriáé, hanem könyve struktúrája következtében.

A próza és a vers párbeszédére építő irodalmi példákat találunk, még ha bennük a leíró jelleg is a domináns, a líra pedig túlnyomórészt ennek árnyalására, kiegészítésére szolgál. A Szandra May és Tom Vanguard igaz történetének első olvasása során feltűnik, hogy az alkalmazott két irodalmi nyelvforma egyensúlyban van, közöttük aránytartó dialógus folyik. Azt tapasztalhatjuk, hogy a prózai külső és a lírai belső események kapcsolata, kölcsönhatása és láncolata visz a végkifejlet, a múltbéli beteljesülés, a biztonság, az álomszerű otthonosság felé. Erre a kettős spirálra rakódnak rá az objektivitás fokozására szolgáló, bölcseleti dimenziót nyitó jegyzetek, amelyek közül néhány verset vonz magához a függelékben szereplők közül. Azaz a próza–vers párbeszéd értelmező, magyarázó textusa szintén párbeszédben áll a függelék verseivel. Talán nem véletlen, hogy a törzsszöveg is négy „fejezetre” bomlik.

A kapcsolat a megérkezés (újjászületés) tapasztalatával indít. Első képeit egy érthetetlen világról teremti. Olyanról, ahol nem a szavak, hanem a belőlük formálódó mondatok és azok jelentése idegen, logikájuk megfejtésre vár. „Még szerencse, hogy vannak könyveik. A könyvekben minden világos és érthető. Csak a valóság értelmezése okoz nehézségeket.” (7.) A megértés és a megértetés, a kommunikáció dilemmái, a beilleszkedés nehézségei mellett az átmeneti állapot tudata a legfőbb szervezőerő. Annak tisztázása, miért vagyunk a világon? Milyen feladatunk van benne? Mikor érkezik az összekötő, aki beavat a küldetésbe, létcélt határoz? Amikor viszont késik a kapcsolatfelvétel, nem érkezik meg a feladat, megindul a kiüresedés folyamata. Ráadásul az egyoldalú felismerés következtében a küldetés megkapása elmarad. („Számára nem vagyok azonosítható. A kapcsolat nem jöhet létre.” 11.) Ebben a helyzetben, a totális leépülés előtt, egyénileg kell kijelölni a pályát, a célt: „Az a dolgom itt, hogy megfigyeljem, mi történik, és beszámoljak róla.” (12.) Vagyis tudósító-íróként határozza meg önmagát. Ez válik alapállássá, generálja az elkövetkező létviszonyokat. Ám a cél vonz-e magához küldetést? Kinde Annamáriánál igen.

A Ne menj tovább a köd idején című ciklusban a statikus állapotot, az önmegfogalmazás időszakát felváltja az úton levésé. A tengerre szállásé. A kalandé, a megismerésé, a küzdelemé. Melynél minden kikötő, társ – a vágy ellenére is – csak ideiglenes. A tengerész létben rejlő szabadság relatív, s oly mértékben van, ahogyan bensőnkben meg tudjuk valósítani, le tudjuk győzni a szolgaság, a külső elvárásoknak megfelelés vágyát. Ha elegendő bölcsességgel bírunk, „magunkhoz vonzzuk azt, amire valóban szükségünk van” (22.): Tomnak Szandrára, és viszont. Tom létében idegen a hajóstársai között, de megnyugvást számára csak a tenger jelent. Hiába várja minden parton más-más asszony, egyetlen helyen, egyetlen ember mellett, egyetlen pillanatra lelhet otthonra: Szandra May befogadó kertjében, szerető oldalán, melynek elhagyása: halál. „A bölcs asszony megmondta rég: / nekem nem lehet több utam.” (27.)

Az Amíg a halál el nem választ a végzet felé tartó szüntelen és kölcsönös társkeresés ciklusa. Míg Szandra a homok, Tom a víz tengerén kel át. Mintha az őselemek küzdelmét jelképeznék, s az egyesülésük általi új élet fogantatása felé törekednének. Szandra légies alkatával a föld, Tom tüzével a víz végtelenjén halad. Az elhatárolódás totális, mégis a földnek a vízre, a tűznek a légre van szüksége, hogy teremteni, teremni tudjon, ne oltódjon ki az ellentétes minőség terepén, melyen megvalósulni kényszerül. Az idegen, félelemmel terhelt, életerő-elszívó közegben a vágyakozás hívja elő a másik kitartástápláló lélekképét, ami alig többre elég, mint a végtelen egyhangúság, az önsanyargatásra alkalmas tér elviselésére, egy elkövetkezendő lét emberként való megélésének cselekedeteken keresztüli biztosítására. A „konyha kövén a só” (41.) a sóval bevetettség meddő állapotát rögzíti, s a gyermekek különböző helyzetekben történő megjelenítése, víziója csak fokozza Szandra gyermekáldása elmaradásának tragikumát. Még ha az a folyómeder ki is száradt, nincs, aki átvigye a szerelmet a túlsó partra. „Egyedül kell meghalnod, Szandra May. Rosszul szerettél.” (51.) De el lehet-e ezt fogadni? Van sorsszerűség? „Neked csupán annyi a feladatod, hogy átjuss a túlsó partra!” (52.) Ahhoz át kell kelnie, hogy új élettel telítődjön a világ. Ha nem adatott kézzel fogható társ, egyedül kell véghezvinni a teremtés, a megváltás gesztusát. Egy új létben elindítani újra a keresés folyamatát, mintegy új esélyt adva a beteljesülésre, a négy őselem egyesülésére.

Tjer Forwardsen házában ez az idilli állapot valósul meg. Itt „az álló időben nem öregedne sem a ház, sem a benne lakók” (57.). Kinde Annamária az álom bizonytalan birodalmába vezet, ahol akkor igaz és szép minden, ha nem kérdezünk rá, nem faggatjuk természetét, valóságát, hagyjuk a létében, illúziójában, kedvünkre. Sose feledve: „Egy jó történet mindig több, mint amit fölfoghat belőle akár az írója, akár az olvasója. Kimondhatatlan, megfogalmazhatatlan tartalmak tapadnak az igazán jó történetekhez.” (23.) Hiszen „senki sem szökhet meg a saját történetéből” (58.).