Talán meglepőnek tűnhet, hogy egy olyan költővel szemben, aki magát a „természet vadvirágának”, illetve költői gyakorlatát a természet spontán megnyilvánulásának tartotta, egyáltalában megfogalmazható bármiféle plágiumvád. Pedig Petőfit – rövid élete és pályafutása során – ketten is megvádolták azzal, hogy bizony a szokásosnál szorosabban követte bizonyos művek gondolatmenetét, vagy alkalmazta más szerzők képeit, metaforáit anélkül, hogy világossá tette volna a kölcsönzött helyekhez fűződő viszonyát.

Milbacher Róbert Petőfi-rejtélyek nyomában. Az Objet Trouvé új irodalomtörténeti sorozata, 2. rész:

 A Szemere-ügy

 A Petőfivel kezdettől fogva ellenséges hangot megütő Honderű 1847. július 27-i számában az Ökörszem rovatban megjelent egy névtelen levél, amely nem kevesebb mint tizenkét rendbeli plágiummal vádolta meg az akkor népszerűsége csúcsán lévő Petőfit. Pontosabban tizenkét példát hoz azokra a Petőfi költészetében talált reminiszcenciákra, amelyek – ahogyan maga írja – „Petőfy [sic!] eredetiségét méltán kétségbe hozzák számos verseire nézve”. A névtelen szerző akkor kiált „eltulajdonítást”, amikor úgy érzi, hogy egy-egy metafora vagy hasonlat eszméjét veszi át Petőfi.

A plagizált szerzők névsora igen vegyes. Szerepel benne a szerény tehetségű papköltő, Pájer Antal, vagy a Petőfivel szemben futtatott Vachott Sándor (három példával); de a névsorban ott van a már rég halott Kisfaludy Sándor és a középkori, perzsa klasszikus Hafíz is; ahogyan a Petőfi szűkebb baráti köréhez tartozó Tompa Mihály (három példával), és a tágabb értelemben vett baráti körhöz tartozó Szemere Miklós is (két példával). Jól látható, a levélíró nem azzal vádolja Petőfit, hogy klasszikusokat követ (imitatio), hanem azzal, hogy pályatársaitól, sőt barátaitól vesz át mindennemű reflexió nélkül képeket, metaforákat stb.

A leleplezésnek szánt cikket a levélíró azzal indokolja, hogy az Életképek c. lap – aminek ekkor Jókai a főszerkesztője, Petőfi pedig előbb főmunkatársa, majd társszerkesztője – közzé tett egy éles hangú kritikát Hiador (Jámbor Pál) egy verses kötetéről, amelyben Hiadort Kölcsey két sorának ellopásával vádolják meg: „Midőn Hiador az Életképek által megtámadtatott, pár sorának a Kölcseyéveli hasonlósága miatt, föltevém magamban, figyelni Petőfi verseire, s ime nem csak hasonlatokra, de egész eszmék elsajátítására is számosra bukkantam.” Hiador kötetét (Emléklapok egy főrangu hölgyhez) a Honderű szerkesztője (egyébként a magyarországi Byron-kultusz apostola) Petrichevich Horváth Lázár látja el ajánló bevezetéssel, amelynek nem titkolt célja éppen Petőfivel szemben kanonizálni Hiadort, mint az arisztokrata körök íróját. Az Életképek Tüskey Emma álnevű kritikusa az eredetiséget hiányolja leginkább Hiador kötetéből: „Istenem! Mily kár ezért a Hiadorért, hogy szerelmes ’s keble mégis olly – hideg; hogy magyar s mégsem – eredeti. Pedig ez utóbbi állítást nem az ujjamból szoptam, mert maga a kiadó is így nyilatkozik előszavában: »örvendve tesszük azon észrevételt, hogy e’ KÖLTEMÉNY SZERZŐJE Byron lord munkáit studiuma tárgyául tette, hogy Manfredünk (hohó!) Álmunk (ah!) Mazepánkat stb. nem kevéssé kellett forgatnia.«” Vagyis Tüskey a Byron-hatást mint az eredetiség hiányát értelmezi szemben Petrichevichcsel, majd ennek kapcsán veti Hiador szemére, hogy plagizálja Kölcseyt: „Aztán Kölcsey Endymion czimü fenséges költeményének e’ sorai: ’Csak egy tekintést fátyolod titkába, / Csak egy sohajtást égi kebleden!’ Már ezelőtt 20 évvel elhangzottak a költő ihletett ajkairól, a XVI. számú versben minek azok elorzott s eltorzitott e’ mását: ’Csak egy pillantást adj dicső szemedből, / Csak egy sohajtást forro kebleden.’

Hiador az Életképek következő számában azzal védekezik a plágium ellen, hogy egyrészt az idézett képet a versének előző sora hívja elő („O a csillag ezreknek világít, / És hidegen veti le sugárit.”), másrészt pedig azzal, hogy a költők időnként egymástól függetlenül hasonló eszméket fejtenek ki: „Kérdezem, nem kellett – illy alapra illy soroknak épülni? – az első sor eredeti, nem folyt-e belőle szükségképp a második? Kölcsey verseit gyermekkoromban olvastam, azóta soha. – Hogy Kölcsey gondolatának épen olly alakot adott, mint én, ama régi igazságot bizonyítja, hogy vannak eszmeegyezések.”

Ez utóbbi gondolatát („eszmeegyezések”) egy példával szemlélteti, miszerint egy meg nem nevezett barátja olyan sort olvasott Victor Hugo egy költeményében, amely kísértetiesen hasonlít az általa leírtakhoz anélkül, hogy az a bizonyos barát korábban olvasott volna Hugót. Itt a következő sort idézi: „Volnék gazdag, mint most az nem vagyok;”, csakhogy ez a sor nem egy baráté, hanem Hiadoré magáé, mégpedig éppen a bírált kötet XVII. darabjából való, vagyis Hiador úgy védekezik, hogy elébe megy az újabb lehetséges vádnak, miszerint Hugótól is lopott volna. Hiador apologetikus gondolatmenete a következő: „Ha két költő, bár tengerek válasszák el, egy alapeszmére akad, ha mind a kettő mély érzelmü, egyenlő érzéseket fognak meriteni a forrásból, melly forrás: az örök genius.” Vagyis a ténylegesen fennálló eszmeegyezés valamiféle közös transzcendens forrásból fakadhat, azaz plágiumról semmi esetre sem beszélhetünk. Ez a gondolatmenet ékesen bizonyítja, hogy a romantika poétikája tökéletesen leváltja a klasszicizáló irodalmiság imitáción alapuló modelljét, hiszen immár nem a másik szöveghez való viszony a döntő, hanem az „örök genius”-ban való részesedés. A dilettantizmus fokmérője pedig éppen az örök geniusból való részesedés aránya lesz, ami bizony szegény Jámbor Pál esetében bőven a statisztikai hibahatáron belül van, különösen amennyiben Petőfiével szembesítjük életművét. Ennek ellenére a legutóbb Margócsy István egy rendkívül érdekes cikkben azt valószerűsítette (hogy ne mondjam: bizonyította), hogy Petőfi az Apostol írása közben a lenézett Jámbor Pál Látnok és nép című verséből meríthette – legalábbis az ihletet – a meg nem értett Szilveszter sorsának megírásához.

A Honderű névtelen levelezője hasonló szellemben szedte össze azokat a példákat, amelyeket evidensen lopásnak látott, majd az utolsó mondatával azt sugallja, hogy ennél sokkal többet lehet Petőfinél találni: „ha csekély figyelmem is ennyi lesajátítást fedezhetett föl verseiben, egy nálamnál több olvasottságú s bővebb emlékezetű fürkész, kétségen kívül tíz husz ennyit fogna felkutathatni.”

A levelező példái innen nézve nem tűnnek annyira súlyos eltulajdonításoknak, de az bizonyos, hogy az Életképekben plágiumként tálalt Hiador- és Kölcsey-szöveghelyek közötti hasonlóság fokát többségében elérik.

Néhány példát ide másolok azzal, hogy akadnak köztük olyanok, amelyek valóban meghökkentő hasonlóságot mutatnak a párhuzamos lokusszal, és akadnak olyanok is, amelyekkel kapcsolatban csak a kaján rosszindulat vonhat párhuzamot:

„Vahot S. előbb Éjjel czímű versében

Csüggedve ülök, életkedvhagyottan,
Künn fergeteg zúg…
Hadd zúgolódjék, hogy ha kedve tartja stb.

Petőfy később:

Itt van a tél, a hideg tél közepe
Zúgolódik az idő künn –
Zúgolodjék, hagyjuk kedvét tölteni stb.”

Ez a példa szinte teljesen érthetetlen, hiszen itt egy a korban általánosan használt, közhelyszerű megszemélyesítéssel (’a vihar zúg’) él mindkét költő, legfeljebb az utolsó sorok egybecsengése adhat okot némi gyanakvásra. 

„Pájer előbb […]:

Hó leszek leánykám
S leszárnyalok,
Le égből is leány,
S ajkad bíborán
Elolvadok.

Petőfy később:

Hej! Ha mostan hó lehetnék…
Ajakára csókot nyomnék…
S melegétől hő szívének
Elolvadnék.”

Itt talán a hó és a beszélő azonosításának eltulajdonítását érzékelte a levelező, ami – amellett hogy meglehetősen szerencsétlen metafora –, elég egyedinek tűnik már Pájernél is.

„Hafiz Szeder Fábián fordítása szerint:

A fülemilécske tegnap
Édesdeden dalolván,
S reája egy bokornak
Lombján kitárt fülekkel
A rózsa hallgatódzván.

Petőfy:

A primadonna a kis fülmile…
Megannyi páholy mindenik bokor,
A mellyben ülnek ifju ubolyák,
Miként figyelmes hölgyek… hallgatván
A primadonna csattogó dalát.”

Ez a példa nekünk, kései olvasóknak végképp nem tűnik lopásnak, hiszen a fülemüle magától értetődő tulajdonsága a dalolás, illetve a daláé pedig, hogy meghallgatják, így Petőfinek nem kellett feltétlenül Hafiztól átvennie a képet.

„Szemere Miklós előbb Az időhöz czimű versének első részében dicséri az ifjúsági időt, mily sokat ajándékozott az embernek, második részében korholja az aggkori időt, mivel mindazt, mit csak adott visszarabolja.

Petőfy később:

Tékozló fiu az ifjúság,
Két marokkal szórja gazdagságát,
De jön apja, a zsugori vénség,
S visszaszedi elpazarlott kincsét.”

Itt a prózásítás nyilván azt a célt szolgálja, hogy a két szöveg eszmei hasonlóságát még inkább kiemelje a levelező, ami kétségtelenül sikerült is neki, ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy ez a gondolat a kor lapos közhelyei közé tartozik, és nem volt Petőfinek arra szüksége, hogy éppen Szemere Miklóstól vegye át.

Szemere Miklós

Az ismeretlen levelezőről csak jóval később derült ki, hogy nem más, mint maga Szemere Miklós. Szemere 1847. március 24-én írt egy levelet Erdélyi Jánosnak, aki akkor a nagy tekintélyű Szépirodalmi Szemle szerkesztője és kritikusa volt. Ebben a levélben Szemere közli Erdélyivel a szerinte fennálló plágiumhelyeket a magát Szemerét, Tompát és Beöthy Zsigmondot érintő példák kivételével. Levelének időzítése nem volt véletlen, ugyanis néhány nappal korábban jelent meg Petőfi Összes költeményei, és Szemere azt szerette volna elérni, hogy a kor legnagyobb tekintélyű kritikai lapja, a Szépirodalmi Szemle ne közöljön dicsérő kritikát a kötetről.

Erdélyit a plágiumpéldák mellett azzal is Petőfi ellen szerette volna hangolni, hogy elpletykálta neki, miszerint Petőfi egy társaságban azzal dicsekedett, bármely tíz Erdélyi versnél jobbat tud írni, illetve azt hangoztatta: az „ön verseiben még csak józan értelem sincs”. Szemere mesterkedése nem érte el a kellő eredményt, ugyanis a Szemle megjelentette Petőfi kötetéről Pulszky Ferenc meglehetősen pozitív kritikáját. Ezt követően Szemere újabb levelet írt Erdélyinek, amelyben még több példát hoz Petőfi „elsajátításaira”, de még itt sem említi a saját vereseinek ellopását, holott ebben a levélben a Honderűhöz képest is bővebb a paletta, ugyanis Kleist és Jókai (a Hétköznapok egy mondatával) is szerepel a példák között. A levelet a következő szavakkal fejezi be: „Igen nagyon kár lesz mindezt nem említened. Még most sem lenne késő, mintegy pótlékul Pulszky bírálatához.” Majd legvégül az újabb példák sorolása után: „…kár lenne mindezt elhallgatni. Ennyi lopás mégiscsak sok.” Miután azonban nem ért el eredményt, maga közölte példáit a Honderűbe, mintegy Petőfit leleplezendő.

Szemere példái – mint fentebb láthattuk – nem minden esetben meggyőzőek, gyakran valamely korabeli közhelyet vél lopásnak, vagy csupán nagyon távoli és esetleges szövegszerű hasonlóság kapcsán látja bizonyítottnak a plágiumot. Nyilvánvaló tehát, hogy Szemere görcsös igyekezettel akarja bizonyítani Petőfi tisztességtelenségét, illetve eredetiségének hiányát. Ez azért is meglepő, mert a húsz évvel idősebb Szemre kezdetben lelkesen csatlakozott Petőfihez, illetve jó viszonyt ápolt Tompa Mihállyal, majd Arany Jánossal. Vagyis nem tartozott eleve a főleg Honderű körül összpontosuló Petőfi-ellenes kritikai csoporthoz. Így tehát nyilván arról van szó, hogy – ahogyan azt Petőfivel kapcsolatban megszokhattuk – valami súlyos, személyes konfliktus állhat Szemere eljárásának hátterében.

Vagyis valami olyasminek kellett kettejük közt történni, ami mind az emberi, mind pedig az isteni törvények szerint megbocsáthatatlan.

Ehhez képest összeveszésük (pontosabban Szemere mérhetetlen gyűlöletének) konkrét oka meglehetősen kisszerű volt. Történt ugyanis, hogy mielőtt Petőfi hosszú felvidéki útjára indult, barátai búcsúvacsorát adtak a tiszteletére, amelyen pesti „pajtásai” (ahogy Petőfi maga nevezte őket) mellett két vidéki költő is részt vett: Szemere Miklós és Sárossy Gyula. Szemere Petőfivel jóban volt ezt megelőzően, saját elmondása szerint Petőfi még pénzt is kért tőle kölcsön – amit Szemere készségesen teljesített is –, miközben Pesttől Miskolcig együtt utaztak ama bizonyos búcsúvacsorát követően. Szemere így fogalmazta meg mindezt: „én Petőfyhez [!], szép tehetsége miatt, az első pillanat óta melegen csatlakoztam, tehetségének legelismerőbbje voltam, mint utitárs Pesttől Miskolczig szivemben hordoztam…”

Csakhogy Petőfi a Pesti Divatlapban közölt Úti jegyzetei első darabjában (1845. július 5.) a búcsúvacsoráról írva azon gúnyolódik, hogy vidéki kollégái csakis azért jöttek föl Pestre, hogy magukról az egyik divatlap számára portrét készíttessenek: „A bucsúlakomán részt vett pesti pajtásaimon kivül egypár vidéki költőkollegám is, kik azért voltak akkortájban Pesten, hogy magokat egyik-másik divatlapszerkesztő által levetessék. Hja, mikor az olyan szép, ha az embert Barabás lepingálja, s a szerkesztők aztán küldik szét az egész magyar hazá…nak némely helyére, s a közönség bámulva kiált föl: – Tehát ilyen ő?!”

A portrékészítés előzménye Petőfi Gömör vármegyéből írt nyílt levele a Pesti Divatlapban Vahot Imrének, amelyben azzal dicsekszik, bizony annyira népszerű, hogy az emberek szinte követelik, miszerint róla arckép készüljön: „Szeretnek engemet barátom […] És azt is mondhatom neked, hogy arczképemet erősen várják, erősebben, semmint némely urak meg is álmodnák.” Vahot a lap következő számában úgy reagál Petőfi fenti levelére, hogy lám milyen őszinte ember is ő, hiszen – szemben némely képmutató pályatársával –, büszke arra, hogy tőle arcképet vár a közönség: „Avagy nem becsületesebb-e az, hogy ily őszintén nyilatkozik, mintha valamely képmutató – milyen íróink közt igen sok van – álszeméremből ezt mondaná: én ugyan megengedtem, hogy csekélységem arczképe közre bocsáttassék, hanem nemigen hiszem, miként a közönséget érdekelné, s a lapot emelni fogná…”

Tehát az arckép készítése a népszerűség egyik legnyilvánvalóbb kifejeződése Petőfi és kortársai gondolatvilágában, így az a vád, miszerint bizonyos írók önmaguk akarnak magukról képet készíttetni, és nem a közönség nyomására készítenek róluk, a hiúságnak és az önértékelés hiányának jele lehetett. A nyilvánvalóan dilettáns és egyben túlérzékeny Szemere ezért sértődött meg olyan halálosan Petőfi gúnyolódására, pedig neveket a költő egyáltalán nem említett, illetve vélhetőleg gúnyolódásának céltáblája inkább Sárossy Gyula lehetett, akiről a Honderű számára valóban készítettek egy portrét.

 Szemere már augusztus 2-án sajtóközleményben tiltakozott Petőfi gyanúsítása ellen az Életképek Irodalmi Őr című kritikai melléklapjában, arra szólítván fel a költőt, hogy bizonyítsa állítását, miszerint ő le akarta volna magát festetni Barabással. Már a cikk hossza is arról tanúskodik, hogy Szemere erősen túlreagálta Petőfi szavait, és egyenesen árulásként definiálta: „Midőn Miskolczon elvált tőlem, forró csókot nyomott reám, azóta semmi más, mint ime ezen fenn emlitett második (nyomtatott) csókja volt érintkezése velem. Azon első csók tehát már akkor méhében hordván e másodikat, csak most látom, hogy az is harapás volt.” A Júdás-csók emlékét aztán pedig évtizedekig hordozta magában Szemere. Olyannyira, hogy még 1863-ban, tehát majd 15 évvel Petőfi halál után is forr benne a düh, és még ekkor is plágiummal vádolja a költőt. Fennmaradt ugyanis egy 1863. június 14-én Szabó Dávidhoz, Szabolcs megyei főorvoshoz írott levele, amelyben arról tesz említést, hogy Szabó egy hasonlatát véli felfedezni Petőfi Homér és Osszián c. versében.

„Mint kiszakadt tenger beborítja virágzott díszét népteli városnak, csak a templom tornya maradt ki” – így Szabó, illetve Szemere szerint ugyanez Petőfinél: „Két város, amelyet – A tengerek árja benyel – csak tornyaik orma maradt ki a vízből…” Szemere a következőket írja Szabónak: „Tekintve azt, hogy te sok évvel előbb írtad, mint ő, s hogy ő sok plágiumot követett el (mint azt álnév alatt ki is mutattam a ’Honderű’-ben), valószínű, hogy tőled vette e gyönyörű képet.”

Hatvany Lajos Petőfit védendő ehhez a levélhez hozzáfűzi nagy életrajzában, hogy Szemere nyilvánvaló rosszindulata itt teljes egészében lelepleződött, ugyanis Hatvany szerint Szemere Szabó Béla futása c. művére utal itt, amely azonban csak 1879-ben jelent meg, tehát Petőfi természetesen nem ismerhette e szöveget. Csakhogy Szemere egyáltalán nem említi a Béla futását, hanem egy a korabeli sajtóban megjelent Szabó-szövegre utalhat. Fennmaradt ugyanis egy 1879-es levélváltás Szemere és Szabó között, amelyben konkrétan a frissiben megjelent Béla futásáról esik szó, amivel kapcsolatban Szemere megjegyzi, hogy még csak belenézett, de nem olvasta el alaposan, azaz nyilván – Hatvany sugalmazásával szemben – valószínűsíthető, hogy a Béla futását kéziratban sem olvashatta Szemere, amely ráadásul ekkor még nem is létezett.

Szemere személyeskedő vádjai Petőfi ellen még több mint száz év múltán is előhívták a Petőfi-kultuszból a védekező reakciókat, mintegy annak bizonyítékaként, hogy Petőfi mindentől és mindenkitől független eredetisége, teremtő zsenijének vélelme annyira erős narratívája a magyar irodalmi emlékezetnek, amelyhez még a leghalványabb gyanú sem férhet.

A sorozat első darabja itt olvasható: Plágiumvádak Petőfi ellen I. – A Szeberényi-ügy