Aznap a szokásosnál is korábban indult el otthonról. Még egy cetlit sem hagyott, hogy a pörkölt a hűtőben, melegítsd meg, este jövök. Talán a tegnap esti csetepaté miatt haragudott, vagy csak a korán kelés miatt nem írt semmit, nem tudom. Bár megszokhatta, hiszen a tyúkokat meg a kuvaszt is meg kellett etetnie már hajnalban, különben átjön a Józsi bácsi, hogy megint mi a kurva istenért vonyít ez az átkozott dög. Józsi bácsi nem szerette a kuvaszt. Egyszer még a lábát is majdnem megkapta, mert bele akart rúgni, de apa anyukája sosem foglalkozott vele. Tudta jól, mi fán teremnek a „józsibácsik”. Ha nem ugatsz vissza, megunja, és kialussza.

Apa szülei az országút melletti roncstelep közelében laktak, ahol állandóan jöttek-mentek a kamionok. Forgalmas és zajos volt. Meg büdös is a sok kipufogógáztól és a roncstelepen bomlásnak indult állattetemektől. Mert bizony a környék összes macskáját lerendezték az ottani kutyák. De megenni már nem volt gusztusuk. Csak a torkukat harapták át. Aztán otthagyták, mint a megunt játékokat. Összeszedni persze senki nem akarta őket. Kihalt egy környék volt. Az országútnak ezen a részén mindössze három ház állt, na meg a roncstelep: apa szüleié, a Józsi bácsiéké, meg az újonnan odatelepült cigányoké. Volt, hogy tíz percet is kellett várni, hogy átjusson az ember az út másik felére, hogy be tudjon vásárolni, hogy meg tudja látogatni a rokonait, hogy meg tudjon inni egy felest. Apa anyukája nem szeretett ott lakni, mert sokszor féltette apa apukáját, nehogy baj legyen. Bár apa anyukája néha azt szerette volna, hogy baj legyen, mert akkor végre kidobhatja apa apukájának az övét, és akkor végre a Józsi bácsinak is megmondaná a magáét, hogy itt reggel ne kurvaistenezzen, inkább takarodjon haza aludni.

Apa anyukája nem szeretett otthon ülni, de már a társaságot sem igen kedvelte, kivéve a nagyiét. Vele mindig szót értett. Ő volt a bizalmasa. Persze csak akkor beszéltek apa apukájáról, ha nagyapa nem volt a közelben. Nagyapa nem értette volna meg. Őt csak a saját dolgai érdekelték, nem szerette a női fecsegést. De nagyi mindig szívesen fogadta apa anyukáját. Aznap is.

Nagyi és apa szülei nem laktak messze egymástól, de apa anyukájának mindig sokáig tartott az út. Ilyenkor apa anyukája sokat gondolkodott. Szerette a gondolatait és az emlékeit: ezek voltak társai a sétái során. Szép emlékek voltak. Még azokból az időkből, amikor kislány volt. Egy-egy séta alkalmával felidézte, amikor arról a hatalmas diófáról – amit a nagyi mindig mutogatott nekem – nem tudott lejönni, s egy egész éjszakát ott töltött, amíg Kovács Pisti le nem szedte onnan. Ő volt apa anyukájának gyerekkori szerelme. Még arra a diófára is felvésték a nevüket egy nagy szívbe. De Pistinek nem tett jót ötvenhat, meg a szerelmüknek sem. Így maradt apa anyukájának apa apukája.

Apa anyukája aznap nagyon gyorsan ért a nagyihoz. Nem ült le a padra, nem simogatta meg a diófát, nem simogatta meg a kóbor cicákat, s még csak nem is gondolt rájuk. Más járt a fejében, szemei megteltek könnyel, de igyekezett elfojtani, mert nem tudta, hogy nagyapa otthon lesz-e. Előtte nem akart sírni. Különben is apa anyukája még akkor sem sírt, amikor apa apukájának az öve nyomot hagyott a hátán. Még azt is kibírta sírás nélkül.

Amikor apa anyukája odaért a nagyihoz a szokásosnál is jobban elfáradt. Pedig nem volt öreg, csak szomorú. Meg a házasság nyomai látszódtak rajta. A nagyi már tudta, hogy mi a baj. Az egész falu tudta. Az egész falu erről beszélt. Nagyi leültette apa anyukáját, főzött neki egy feketét, és csendben néztek egymásra. Nagyapa nem volt otthon, már korán elment a Kiskakasba, utána meg a piacra. Vagy fordítva. Nagyi közben feltette a pörköltöt a rezsóra, hogy mire nagyapa hazaér, legyen mit ennie. Apa anyukája még mindig hallgatott. Nagyi sem igen tudta, hogy mit mondjon neki. Megesik az ilyen. De apa anyukája csak a tegnap délutánra tudott gondolni, amikor elment apa apukájáért, hogy hazavigye, mert már vagy három órája ott feküdt az árokban. De apa apukája nem szerette, ha beleszólnak a dolgába, különösen, ha az apa anyukája, és főleg akkor nem, ha már túl volt néhány házin. Olyankor nem tudott uralkodni magán. Mindig nagyon dühös volt. Aznap is. Apa apukája a hajánál fogva húzta haza apa anyukáját. Az egész falu látta. Persze csak az ablakon keresztül, mert más dolgába nem illik nyilvánosan beleavatkozni. Így tartja az illem. Különben sem volt ez annyira szokatlan látvány, falun ez gyakran megesik.

Apa anyukája még mindig nem szólt a nagyihoz. Némán ült, s miközben a kávéját itta Kovács Pistire gondolt, és arra, hogy ha hozzáment volna, biztos a fővárosban élnének egy kis panelben, lenne egy fiuk, akiből igazi értelmiségit nevelnének, s aki majd öreg korukban is a gondjukat viselné. Meg arra is gondolt, hogy elszökik valahová, elindul és megkeresi Kovács Pistit, mert ha találkoznának, akkor biztosan neki is eszébe jutna minden, ami most apa anyukájának is az eszében van.

Nagyi aggódva tekintett apa anyukájára. Kissé zavartnak tűnt. Hol sírásra állt a szája, hol pedig nagy mosolygásban tört ki. Nagyi nem értette, de hagyta apa anyukáját, nem akarta megzavarni. Tudta, hogy szüksége van most a saját gondolataira, s majd holnap szépen mindent átbeszélnek. Már késő délutánra járt. Közben nagyapa hazaért a piacról, meg a Kiskakasból. Nem igen vette észre apa anyukáját, csak ledobta a holmiját, a tojással, kenyérrel teli szatyrot, és bevánszorgott a szobába aludni. Még a pörköltből sem evett, pedig az a kedvence. Apa anyukája összeszedte magát, elbúcsúzott a nagyitól, és elindult haza. Útközben tovább élte Kovács Pistivel az életét, és már az öregkorukat tervezgették, amikor apa anyukája megállt az országúton, ránézett a szembe jövő kamionra, de nem mozdult. Csak várt. Együtt a Kovács Pistivel.

Boros György munkája