Boldizsár Ildikó, Meseterápia: Mesék a gyógyításban és a mindennapokban, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 2010.

Miért van az, hogy a legtöbb felnőtt gondolkodás nélkül elsétál a könyvesboltok meséskönyves polcai előtt, átlapozza az újságok meserovatát, átkapcsolja a mesét közvetítő csatornákat? Miért vesszük egyértelműnek, hogy a mesének csakis a gyerek lehet a célközönsége, miközben a felső korhatárt sohasem írják elő? Pedig a mesék világában minden lehetséges, a hősök mernek nagyokat álmodni, nem félnek a próbatételektől, nem rágódnak a múlton. Vegyük-e elő újra a régi meséskönyveinket? Éljük-e bele magunkat a királylány vagy a fehér lovon érkező királyfi szerepébe? Boldizsár Ildikó Meseterápia, Mesék a gyógyításban és a mindennapokban című könyve szerint mindenképpen essünk át a ló túlsó oldalára. Mennyire lehetséges ez vajon, hiszen sokunknak először még meg kellene tanulnia a lóra felmászni!

Boldizsár Ildikó irodalomelméleti, néprajzi és pszichológiai szempontból vizsgálja a népmeséket. Az író, szerkesztő, kritikus, néprajztudós egy lehetséges meseesztétika körvonalát konstruálta meg, amely mind a folklorisztikában, mind az irodalomtudományban új utakat nyit meg a mesekutatás számára. A Meseterápia című kötetnek fontos előzménye az írónő két korábbi műve: az egyik a kandidátusi értekezése, amely könyv formájában is megjelent Varázslás és fogyókúra. Mesék, mesemondók, motívumok (JAK-füzetek, 2010.) címmel, a másik fontos munkája a Mesepoétika (Akadémiai Kiadó, 2004.) című kötet. Hosszas kutatómunka eredményeként jött létre a meseterápia módszere és az ezt összefoglaló könyv, valamint az erre építő palaznaki Meseterápia Központ, amely a világon a legelső mesékkel foglalkozó intézmény. A szervezet 2010. szeptember 30-án, a Népmese Napján nyílt meg, közvetlenül a kötet megjelenése után, mivel a könyvformába foglalt elemzések és esettanulmányok talaján született meg az a gyógymód, amely Boldizsár Ildikó gyógyító munkájának és egyben a Meseterápiás Központnak is alapjává vált.

A Magvető Könyvkiadó gondozásában kiadott 368 oldalas kötet meseszép borítóját népi virágmotívumok díszítik, a háttérszín pedig antik hatású. A címlap jobb és bal oldalán lévő két virág óriásnak tűnik a kép alján lévőkhöz, ami végeredményben inkább viszonyítás kérdése, hiszen nem tudhatjuk, hogy ők az óriások vagy a többiek a törpék, tehát már a borító elindítja a terápiát. Sajnos további képpel már nem találkozhatunk, aminek különféle okai lehetnek: egyrészt ez egy tanulmánykötet, másrészt felnőtteknek íródott, harmadrészt anyagi okok miatt is alakulhatott így. Viszont ez a kötet egyik nagy hiányossága is, hiszen a mese és az illusztráció összjátéka, együttes ereje talán nagyobb hatású lehetne magában a terápiában is.

A kötet öt nagy fejezetből épül fel. Az első bemutatja a meseterápia elméletét, a második rész a gyakorlatba enged bepillantást, a harmadik rész három esettanulmányt közöl, a negyedik fejezet a mesék fontosságát, nevelő jellegét vázolja fel, az utolsó fejezet pedig az utószó, amely összegzően beszél a kötet, illetve a Meseterápia Központ létrejöttének körülményeiről, céljáról, fontosságáról.

A könyv tárgyalásakor felmerülő legfontosabb kérdés a könyv használhatósága, vagyis a terápia véghezvitelének kérdése, az tehát, hogy mit várhatunk el a könyvtől, egyáltalán kiknek is íródott? Boldizsár Ildikó a Metamorphoses Meseterápiás Módszer által kíván segíteni az olvasóknak: egy olyan metódussal, amelynek kiindulópontja, hogy nincs olyan élethelyzet, amelynek ne lenne mesebeli párja. A terapeuta megkeresi az adott életszituációhoz tartozó mesét, vagyis azt, hogy melyik mesehős indult el ugyanazzal a céllal, mint a problémával hozzáforduló páciense, de az előbbi nem akadt el útja során. A terápia fő célja tehát megkeresni a páciens elakadásának okát, és megtalálni rá a megoldást. A kezelés elején az alanyoknak a kedvenc meséjüket kell elmondaniuk. Ilyenkor a vizsgáló azt figyeli, hogy melyik részeken van a hangsúly, milyen mozzanatok maradtak ki, milyen pozícióból történik a megszólalás, van-e moralizálás az elbeszélés folyamatában. A történetmondás közben a terapeuta diagnosztizál és felvázolja a „receptet”, az adott probléma megoldókulcsát, az önmegváltás eszközeit. Ez minden bizonnyal működik valamiféleképpen a meseközpont falai között a párbeszédes alaphelyzetben, viszont kérdéses, hogy a könyv egyirányú médiumán keresztül az olvasó hogyan vehet részt a terápiában, hiszen nincs egy mindenkire egyaránt érvényesíthető mesei mintázat. Ennek fényében viszont az is felmerülhet, hogy mennyiben hiteles egyáltalán a könyv címe, hiszen egy gyógyítást központba állító könyv olvasója valószínűleg nem passzív szemlélője, hanem ágense szeretne lenni a terápiának.

Kik is vehetnek részt a terápiában? Elsősorban azok, akik valamilyen testi vagy lelki betegségben szenvednek, éppen válságos korszakukat élik, nem képesek túllépni egy problémán, nincs bátorságuk változtatni egy évek óta megszokott rossz élethelyzeten. De egészen egyszerűen azok is, akik mindezt csak meg akarják előzni, s egy új felfogást szeretnének megismerni, alkalmazni, szeretnék megérteni a meséket, vagy már elgondolkodtak azon, hogy a mese műfajának több évszázados jelenléte nem lehet ok nélküli. A kötet első három fejezete próbál mindezekre választ adni, megoldást találni. Az viszont homályos marad, hogy a népmesék eredeti funkciója – tehát amelyre építeni kíván a terápia, de ami mára eltűnt az emberek tudatából – mint a beavatás, a kollektív tudás közvetítése, hogyan is nyer újra teret.

Fontos kérdés lehet az is, hogy miként alkalmazható a módszer a gyerekeken. Boldizsár Ildikó a meseközpont megnyitóján elmondta, hogy a mesék gyógyító erejét először saját kisfián tapasztalhatta meg, miután a gyógyszeres kezelésre kevéssé reagáló beteg gyermek az áhított mese sokszori meghallgatása után meggyógyult. A kötet negyedik fejezetében kerülnek főszerepbe a gyerekek, amelyben A fák titkos szíve című afrikai népmesének a különböző életkorú gyerekek által megadott befejezései kerülnek közlésre. A terapeutának bevett módszere, hogy elhagyja a mese befejező részét, és arra kéri a hallgatóságot, hogy mindenki maga fejezze be a történetet. A befejezések érdekes módon, s mégis magától értetődően életkoronként eltérnek egymástól. Például általános tendencia, hogy a 7–8 évesek befejezései a rendrakáshoz, a bocsánatkéréshez fűződnek, a 11–12 évesek már a megbűnhődést helyezik a központba, a középiskolások pedig moralizáló gondolatokkal zárták a történetet. Tehát a mesekutató szerint az eltérő befejezések nagyon jól tükrözik a gyerekek koronként különböző világszemléleteit, tapasztalatait, sérelmeit. Ez az általánosítás azonban kételyeket is kelthet, hiszen figyelmen kívül hagyja az iskolán kívüli szocializációs színterek eltérésének befolyásosságát, és ideális, egységes csoportokkal kíván dolgozni.

Felmerülhet a könyv kapcsán az a kérdés is, hogy milyen mértékben juthat érvényre egy mesei „varázserőre” építkező elmélet a modern, szkeptikus, realista szemléleteket képviselő társadalmunkban. A kötet problémamegoldásai nagyon jól hangoznak, viszont jó néhányan kételkedve, megmosolyogva fogadhatják ezeket a kutatásokat. A modern társadalmakra általánosan jellemző, hogy nem képesek olyan módszerek alkalmazására, amelyek alapvetően az absztrahálásra építenek. Így a kötet és a meseközpont is szélsőséges véleményeket generálhat. Egyrészt igen kézenfekvő módszer lehet akár a mese és a néprajz iránt érdeklődők, akár a pedagógusok körében. A Fókusz Könyváruház 2011. karácsonyi felmérése alapján az ismeretterjesztő könyvek sikerlistáján a Meseterápia a 10. helyezett. Ugyanakkor számolni kell a terápiát elutasító emberek táborával is, akik minden bizonnyal nem kívánnak elmélkedni olyan kérdésen, mint például hogy „Mi okozza a Hamupipőke című mesében a konfliktust?” (120.). És akik valószínűleg abban is kételkednek, hogy valóban alkalmazható-e egy mese szakszerű feldolgozása a párterápiában.

Boldizsár Ildikó mindezzel tisztában van, és azzal is, hogy miként lehetne változtatni a közvélekedéseken, a mesékkel kapcsolatosan tévhiteken. Magyar szakos diplomáját meg nem hazudtolva Goethe egy sokat idézett mondatát hívja segítségül: „A legtöbb, amit gyerekeinknek adhatunk: gyökerek és szárnyak.” Boldizsár egyértelműen a meséket tekinti gyökereknek, hiszen évszázadok óta hozzáférhetőek, nem fűződnek hozzájuk tulajdonjogok. A szárnyak pedig a repülni vágyó, saját korlátait átlépő embert és a transzcendenciát szimbolizálják számára. Tehát ez az értelmezés a mesék varázserejének fenntartására szólít fel, és arra, hogy a mesék (kor)határok nélkül maradjanak fenn a mindennapokban. Viszont mivel minden értelmezés egyéni, s nincsenek rögzített jelentések, Goethe idézete sem feltétlenül támasztja alá a mesekutató nézeteit.

Úgy hiszem, hogy a kötet igazi értéke sajátos perspektívája, hiszen a hétköznapitól teljesen eltérő szemszögből tekint a mesékre, és bemutat egy speciális, a közgondolkodással alapvetően szembemenő kutatást, amiért az olvasónak már nem kell elmenni az Óperenciás tengeren túlra.