Alkony. A figuratív festészet nemzetközi tendenciái – kiállítás a debreceni MODEM-ben 2012. október 7. és 2013. február 3. között

A MODEM Alkony – A figuratív festészet nemzetközi tendenciái című kiállítására figuratív képeket válogatott össze Jane Neil brit kurátor az elmúlt évtizedből. Az első mondat információszegény visszafogottsága annak köszönhető, hogy a mezőny elég vegyes: találkozhatunk olyan impozáns nevekkel, mint Neo Rauché, másokról a Staachitól hallottunk (Chantal Joffe, Nicole Eisenman, Ryan Mosley), de kedves ismerősként üdvözölhetjük az idén három hónapig a Műcsarnokban állomásozó európai utasokat: Victor Mant, Serban Savut és Mircea Suciut is. A magyar színeket Bodoni Zsolt és Szűcs Attila képviseli. A kiállítás korfája nem mutat túl nagy szórást: az 50 éves Karin Mamma Andersson és a 32 éves Olivier Clegg jelenti a két szélsőértéket.

Hogyan bukkannak fel együtt a fent említett nevek az alkonyban? A MODEM látogatói rendre találkozhatnak erős kurátori koncepció köré szerveződő kiállításokkal – gondolok itt például a Hibriditás a Kárpátok között. Az irokéz gyűjtemény és a rendszerváltás című, Hornyik Sándor koncepciójára épített kiváló tárlatra, amely a posztkoloniális elméletnek a rendszerváltás utáni magyar képzőművészetre való alkalmazási lehetőségeit vizsgálta. Az Alkony a beharangozó alapján szintén egy erős kurátori gondolat vezérfonala mentén járja körül a kortárs figuratív festészet tendenciáit.

Jane Neal kurátor inkább tematikus és poétikus, mint módszertani kategóriákkal dolgozik. Az általa bevezetett felosztás – Megtört táj és torz szépség; Portréfestészet – az identitás keresése, és ami mögötte rejlik; A sötétség leple alatt; Festészet és mozi; Vészterhes otthon – ihletője Isaac Asimov Alkony című novellája. Mindenesetre egy olyan novellát (címadó) múzsaként deklarálni a kiállítás legelején, amely a kiállítás során direkt módon többé már nem kerül szóba, illetve technikai (nincs ott sem a múzeum honlapján, sem a helyszínen nyomtatott vagy digitális formában) és praktikus okokból (18 oldalas novella, elolvasása kb. fél óra) sem hozzáférhető a látogató számára, meglehetősen vitatható ötlet. Az Asimov-szöveg egyébként a 2050 évenként beköszöntő, az embereket az őrületbe kergető sötétség előtti alkony röpke órájáról szól. A kiállítás élményéből alapvetően nem sokat vesz el a novella ismeretének hiánya – ez a tény azonban szükségtelenné is teszi az említését.

A kiállított képek egyetlen közös nevezője a figuratív jelleg. Az első két tematikus egység – Megtört táj és torz szépség; Portréfestészet – az identitás keresése, és ami mögötte rejlik – deklarálja, hogy XXI. század elején is létező műfaj a tájkép és a portré, ám ennél többet tulajdonképpen nem kísérel meg felmutatni. Daniel Richter képével indul a tárlat, gesztusjellegű, masszív vonalakkal jelzett hegyei többször is felbukkannak a kiállításon, hol kifosztott, apokaliptikus tájjá állnak össze, hol pedig a népmesei figurákban testet öltő tudattalan szorongások territóriumának határhegyeivé nőnek – hogy aztán Piroska helyett a szakadék felett kapaszkodó gitáros fiút vizelje le e fenséges panoráma előtt a blaszfém Farkas. Nicole Eisenman eszköztára klasszikus, és Richterrel ellentétben egyáltalán nem pszichologizál: a sematikus, egyáltalán nem egyénített aktok különböző cselekvést végző csoportokká állnak össze, így a felsorolás és az ellentétezés retorikai alakzataival mutatják fel az Aranykor és a jelen között feszülő távolságot.

Legjobb pillanataiban szinte térélménnyé válik a kiállítás, és ehhez a táblaképeken túl a kiállítóteremnek is hozzá kell tennie a magáét. Ha a MODEM szóba kerül, sosem tudom szó nélkül hagyni, hogy mennyire szépek maguk a tárlatok. Tiszta, világos, jól szervezett terek; szórt fény, ami nem csillan össze-vissza a képeken, így nem történhet meg az, hogy a művek egynézetűvé válnak, a látogatók pedig egy-egy kitüntetett ponthoz gravitálnak, mert csak onnan élvezhető a látvány. David Schnell Bay című vásznának térképészeti jelekhez hasonló motívumokká redukált tereptárgyai például olyan lendülettel tartanak az enyészpont felé, hogy ha visszafordul a látogató, és a menetiránnyal szemben közelít a képhez, az szinte beszippantja, mint egy éhes fekete lyuk.

David Schnell: Bay

Serban Savu szociológiai jellegű tanulmányképei ugyanúgy az urbánus környezetben magának helyet kérő, az azt humanizáló magatartásformákat kutatják, mint Cyrille Weiner Lucien Hervé-díjas fotóművész munkái, ráadásul ugyanabból a szemmagasságtól elemelkedő, nagyjából egy második emeleti erkélyen bagózó panellakó nézőpontjából. Martin Eder Man-je negatív ikon: az elfolyó, sötét arc nem képes közvetíteni a prezenciát, a jelenlétet; az arc helyét elfoglaló, kék és zöld csillámokkal átitatott folt modern glória egy távol maradó, hiányzó szenten.

Martin Eder: Man

A következő három egység – A sötétség leple alatt; Festészet és mozi; Vészterhes otthon – stréber gondossággal mutatja fel, amit ilyenkor fel kell: a csendéletet – Hugo Wilson Zurbarán és Constable motívumait tanulmányozó műveit –, a politikai karikatúrát – legyen az egy egyszerű poénra épülő rajz, vagy a karikatúra műfajának időhöz és társadalmi kontextushoz kötöttségére reflektáló klasszikus és korhoz kötött motívumokkal (Bosch ördögének adja el a lelkét a katonazubbonyos férfi) és efemernek tekinthető anyagokkal (papír, szén) operáló , mindkettőt Mircea Suciutól), és egy csipetnyi sci-fit is, ha már szóba került Asimov – Martin Eder: Station, Diagram. Arra azonban nem kapunk magyarázatot, hogy mért pont Richteren botránkozzunk meg, miért nem mondjuk Kis Róka Csaba brutális barokkján, vagy hogy miért pont Chantal Joffének az elfolyó festék rácsozatának börtönébe szorult teljes alakos női portréi mutatják fel a legpontosabb azt, ami az identitás mögött rejlik.

Nehéz tehát bármit is számon kérni a kiállításon, s ez nemcsak a gazdag és izgalmas anyagból adódik, hanem a koncepció megfoghatatlanságából (vagy hiányából, ha épp bal lábbal keltünk föl). Jane Neal szimpátiái jó eséllyel egybeesnek a néző preferenciáival. A képek figuratívak és nem mondhatók optimistának sem, tehát amire garanciát vállalt a kiállítás, azt teljesítette is. Érvényes kortárs figurális festészet tehát van, sommázza Jane Neal. Kurátori kiállítások is vannak – azokhoz azonban kevés négy jól hangzó félmondatot felírni a falra, az Alkony tehát nem az, sommázza a látogató.