Keszeg Anna, Gyöngyössi János. Szövegek és kontextusok. Budapest, Ráció Kiadó, 2011. (Ligatura, 6.) 285 l.

„Irodalomtörténeti kuriózumot tart kezében az olvasó. Gyöngyössi János életművének soha nem szenteltek átfogó monográfiát – valószínűleg ezután sem fognak. Illetve némileg átfogalmazva (némi iróniával): ezután már még kevésbé fognak” – írja Keszeg Anna Gyöngyössi János (Szövegek és kontextusok) című munkájának bevezetőjében. Ezzel szemben mégis amellett érvel, hogy „semmi okunk arra, hogy ezt a kötetet kuriózumnak tartsuk, legalábbis nem rendhagyóbbnak, mint egy Csokonai Vitéz Mihályról, Arany Jánosról, Petőfi Sándorról, vagy Voltaire-ről, Johann Wolfgang Goethéről, René Desacartes-ról szóló monográfiát. Vagyis nem irodalomtörténeti kuriózumot tart kezében az olvasó.”

Gyöngyössi neve hallatán talán sokaknak könnyen a 17. századi Gyöngyösi István juthat az eszükbe, jelen esetben viszont nem ő, hanem Gyöngyössi János (1741–1818) kerül a középpontba. Az erdélyi (tordai) református lelkész, a 18. századi mesterkedő költészeti hagyomány egyik kulcsfigurája, a leoninus versforma képviselője, védelmezője, aki Kazinczy levelezésében is rendszeresen és elsősorban igen negatív megítélésben fordul elő.

A monográfia olvasása során több kérdés is felvetődhet. Mitől válhatott annyira izgalmassá Keszeg Anna számára Gyöngyössi János, hogy őt állítsa kutatásának fókuszába? Érdemes-e az irodalmi kánon peremterületén lévő szerzőről átfogó életrajzi monográfiát írni? Ha igen, akkor milyen módszerek felhasználásával? Keszeg Anna Gyöngyössi-monográfiájával egyértelművé teszi, hogy érdemes. A könyv bevezető részében azonnal megkapjuk a magyarázatokat, sőt, a későbbi fejezetek olvasása során felmerülő kérdéseinkre is megpróbál már előre lehetséges válaszokkal szolgálni, vagy legalább „mentséget” találni, ha azok (például dokumentumok, információk hiánya miatt) mégsem válaszolhatóak meg kielégítően, így jórészt csak feltételezések maradnak.

Munkájának motivációját az életrajzok (a népszerű és kevésbé népszerű szerzőkről szóló szerzői monográfiák) tradíciójának hatásával magyarázza, valamint megemlíti a kutatás szűkebb keletkezési környezetét, a Szilágyi Márton által vezetett tudományos műhelyt, amely „lehetővé tette, hogy a magyar irodalomtudományban is felvetődjék az irodalmi jelenség társadalomtörténeti megközelítésének problémája.”

Két fő kérdésre keresi a választ a kutatás során: az egyik, hogy „milyen társadalmi modell olvasható ki ebből a rendhagyónak talán éppen lelkészi pályája tipikusságában nevezhető szerzői életpályából” a másik pedig, hogy „milyen sajátos poétikai gyakorlat lehetett az, mely a leoninusellenes támadások vehemenciája ellenére érintetlenül megőrizte korai – ha úgy tetszik – kísérleti formáit.”

A kötet kutatás-módszertani szempontból is igen figyelemreméltó, mert több oldalról, sokféle módszerrel vizsgálja meg Gyöngyössi János eddig fellelt szövegeit – kéziratait, nyomtatásban megjelent műveit, egyházi tevékenységével kapcsolatos forrásait. A monográfiában alapvetően három kutatási irányzat érhető tetten, amelyek segítségével közelebb kerülhetünk a lelkész-költő attitűdjéhez. Az egyik a Roger Chartier és Christian Jouhaud nevével fémjelzett francia kultúrtörténet, mely tudományos szemléletmód jellegzetessége, hogy felszámolja az irodalmi és nem irodalmi szövegek közötti határt, eltörli az azok közötti hierarchiát, aminek köszönhetően „egy adott írástapasztalat eredményét olyan cselekvésegyüttesben helyezi el, mely egy élettörténet, eseménykonstrukció teljes kontextusának kitöltésére képes.”

Ennek a trendnek a segítségével Gyöngyössi János biográfiájának vázolásához, az alkalmi költészeti alkotásain túl, bevonható válik két újonnan felfedezett, eddig nyilvánosság elé nem került szöveg, amelyekre Keszeg Anna talált rá 2004-ben és 2005-ben Kolozsváron, a Református Teológia könyvtárában és az Egyetemi Könyvtár Kézirattárában. Az egyik, Gyöngyössi János kéziratban maradt önéletírása, amelyet feltehetőleg 1767 és 1813 között írhatott, a másik pedig egy 1841-es anonim életrajz, amely az előbb említett élettörténetnek a felhasználásával készült el.

A második megközelítési irány a Gyöngyössi János lelkészi hivatása és költői tevékenysége között feszülő ellentét feloldására vállalkozik, irodalomszociológiai aspektusból. Keszeg Anna hangsúlyozza, hogy számára a szerzői státuszra vonatkozó kutatások voltak igazán inspiratívak, de megmaradt ezen megközelítések jelentőségének hangsúlyozásánál, nem volt célja a módszertani összetevők tisztázása. Ennek ellenére nincs hiányérzetünk, hiszen a két identitásfaktor segítségével két oldalról kontextualizálhatóak Gyöngyössi magatartásmintái, íráscselekedetei. Ezek kimutatásával is érthetőbbé válik a folyamat: a közvetlen környezetében sikeres költő hogyan válhatott az irodalom intézményesülésével egyre inkább idejétmúlt, az irodalmi élet peremére szorult poétává.

Harmadik megközelítési módszerként pedig megjelenik Louis Marinnek a francia 17. századra kidolgozott reprezentációelmélete, amelyet Keszeg Anna elemzési keretként használ fel, hogy ennek alapján az erdélyi udvari kultúra és rendi szemléletű alkalmi irodalom működése ábrázolhatóvá váljon.

Keszeg Anna Gyöngyösi szövegeiből kiindulva három nagy fejezetre bontja a monográfiát, amelyekhez mindig olyan kutatási módszert használ fel, hogy az általuk adható válaszok, feltételezések a leginkább igazodjanak a bevezető fejezetben megfogalmazott kérdéseihez. Ennek megfelelően az első részben a szöveghagyaték kultúrtörténeti vonatkozása kerül előtérbe, biografikus, tipográfiai, esztétikai, prozódiai és szociokontextusok összefüggésében. A második részben ehhez adódik hozzá a társadalom- és élettörténeti értelmezési lehetőség, melyben Gyöngyössi János két identitásfaktorának hangsúlyozásán keresztül rajzolódik ki a lelkész-költő társadalmi kapcsolathálója. Végül a harmadik részben recepció- és kultusztörténeti kutatásokkal egészül ki a monográfia, amelybe Gyöngyössi János emlékezetén túl a monográfus beemeli az 1859–60-as tordai és szegedi Kazinczy-ünnepségeket, mert ezek az ünneplésmodellek, illetve az ezekhez az eseményekhez tartozó reprezentációk (sajtótermékek, emlékkönyvek) mintájául szolgálnak az ünneplésben megnyilvánuló kultusz szerveződésének.

A Szövegek és kontextusok alcím igen találó, hiszen kiválóan tükrözi a kötet szerkezetét, annak két fő összetevőjét: a kiindulási textusokat és a többféle módszerrel (össze)dolgozó kutatás lehetséges értelmezési és továbbgondolási lehetőségeit.

Keszeg Anna monográfiája – a lehetőségekhez mérten – igazán komplex képet tár elénk a korabeli lokális és intézményesülésnek induló irodalmi viszonyokról, jelenségekről. A különböző szövegcsoportok a kutatási trendeknek megfelelően kerülnek felhasználásra, ezért gyakran érezhető úgy, hogy átfedések, összecsúszások fordulnak elő a nagyobb fejezeteken belül. A kisebb fejezeteket időnként kevésbé érezhetjük maximálisan kifejtettnek, lezártnak, de el kell ismernünk, hogy a vizsgálati metódusok tekintetében mindenképpen figyelemreméltó munkáról van szó. Kutatás-módszertani szempontból mintapéldánya lehet ez a kötet az irodalomtörténet-írás fordulatának, mert a kevésbé jelentős szerzők élettörténeteinek feltárására helyezi a hangsúlyt, ezáltal pedig az irodalomtörténet egy-egy rejtve maradt szegmensének felszínre kerülésével átértékelődhet, de legalábbis teljesebbé válhat a korszakról alkotott eddigi tudásunk.