Össze-viszály

A szemeiddel már megöltél pár csillagot
De addig fogsz itt ülni összefont térdekkel, amíg
Az égboltra nem rajzolsz egy
Képet, amely megmutatja a világnak
Hogy mennyire gyűlölöd őt.
Emlékeiden hintázol
és a rögeszméddé vált, hogy ha nem lennél szabad
Nem lenne semmid.
Közben én a hintádra vések pár üres szót:
Az még nem szabadság, ha kényelmes a bilincsed!
Szerinted én nem félek?
Az élet igazságtalan
Ez az egyetlen igazság, amit tudok
És talán ez sem igaz
Mégis minden a helyén van azzal
Hogy semmi sincs rendben.
Az angyalok hazudnak, hogy elrepülhessenek a madarak
És mi itt maradhassunk egymásba marni.
Az öreg kutya már nem tanul új trükköt
De mi fiatal ebek vagyunk, és joggal várják el
Hogy megtanuljunk dorombolni.
Sosem értettem a könnyeket
Talán innom kellene belőlük, hogy meg tudjalak fejteni.
Egy biztos
A döglött madarak nyílegyenesen csapódnak a földbe
Ez a legegyszerűbb dolog a világon.
Csak mi merengünk ennyit a halálon
Annyira félünk tőle, hogy nem marad erőnk
Élni.
Szóval hintázz csak, bogaram!
Törölj le két pontot a háromból!
Hibáztasd a sebeid, hogy sose tudj megváltozni!
Hibáztasd a hullócsillagot, amiért nem vált valóra semmi sem!
És gyűlölj engem, amiért kimondom, hogy
Néha tiszta szívemből gyűlöllek.
Lennél a feleségem?
Fogadom, hogy veled leszek rosszban-rosszban
miután a halál elválaszt.
Hisz ha nincs is semmink, mindig ott lesz a szemed
Amivel kiégetheted az összes csillagom
PONT
PPPONT
PONT

Molylepkebűvölő

Az idő most térdére dobja lábát
én is itt ülök, csak már nem hiszek
Lócáját rugdosva a semminek
Egy unott könyv száz és száz oldalán át
S míg szavaim maradnak a szám alatt
A markomból molylepkék kelnek ki
Hogy végül egy gyertyalángba szálljanak
Mit hátrahagyok, csak levegővétel
A köd elkönyveli ködbe-vesztem
S krétával rajzolja körbe testem
Azt hiszik, meghaltam remegő kézzel
én ébredésnek hívnám, nem halálnak
Ők nem tudják, hogy molylepke lettem
És minden gyertyalángban megtalálnak

Soltész István fotója