Kácsor Zsolt regénye inkább azzal játszik el, hogy tovább gondolja és tovább írja Molnár Ferenc történetét. Kácsor regényében az ötvenes évek eseményei kerülnek olyan fénytörésbe, amely a történelmet használja, élősködik rajta, de a fiktív szövegalkotás eszközeit hangsúlyozza.

Kritika Kácsor Zsolt: Rettenetes Vlagyimir – A Pál utcai vörös ingesek regénye (Kalligram, 2012.) című kötetéről Borbély Szilárd főszövegével és a szerkesztőtársak, Onder Csaba, Bódi Katalin és Kulin Borbála hivatalos kommentjeivel.

„De most már elkeseredett volt a harc. A vörösingesek, vesztüket érezve, nem nagyon tartották be a szabályokat. Nekik a szabályok csak addig kellettek, amíg azt hitték, hogy szabályszerű harccal is győzni fognak. Most azonban sutba dobtak minden formaságot –” idézi a könyv utolsó, huszonharmadik fejezete (184. oldal) Molnár Ferenc mondatait. A könyv alcíme, A Pál utcai vörösingesek regénye, mindjárt el is helyezi a könyvet egy nagyon ismerős térben. Szerencsés találmány Kácsor Zsolt ötlete, amellyel újraírja Molnár Ferenc ifjúsági irodalomként ismert regényét. És jó az alcím is, amely segít olvasni a könyvet, kulcsot ad a megértéséhez. De Kácsor Zsolt regényének szerkezetéből több dolog is következik. A Pál utcában ugyanis nem voltak vörösingesek. Molnár Ferenc nagyszerű regényének zsenialitása ugyanis abban áll, hogy örökérvényű történetként beszéli el a kamaszok harcát, amely a csoportképzés és a viselkedésminták elsajátításában segített nemzedékeknek eligazodni. A regény ugyanakkor alkalmas volt arra is, hogy a haza megvédésére neveljen, a honfiúi buzgalomnak is hangot adjon. A Pál utcai grundért vívott harc a hon védelmének allegóriája a regényben. A belvárosi fiúk a betörő, a kaotikus külváros felől terjeszkedő agresszorokkal szemben már elve erkölcsi fölénnyel bírnak. A vörösingesek a barbárok, akik a szabályokon kívül élnek. A mai Józsefváros, a korabeli Palotavárosban lakó úri fiúk valójában a polgári értékeket képviselik. A vörösingesek a morál világán kívül élnek. Áts Feri jelleme az egyetlen kivétel, amelyre a regény lezárása, a megbékélés és Nemecsek önfeláldozásának elismerése miatt fontos. A humanista irodalmi hagyományt követi Molnár Ferenc. A Pál utcai fiúk között a közöny és a kishitűség, az árulás és az önfeláldozást is vállaló hit példái mutatnak az olvasók nemzedékei számára mintát. Eszményképet nem, mert Nemecsek Ernő nem hős, hanem áldozat. Nem követendő példakép, de nagyszerű jellem, akivel együtt lehet érezni, akinek az önmagát felülmúló erőfeszítését el kell ismerni.

Molnár Ferenc regénye 1889-ben, száz évvel a rendszerváltás néven a történeti események közé bevonult einstand előtt játszódik. A történetet Molnár egy diáklap számára 1906-ban vetette papírra, ahol folytatásokban jelent meg. Az 1938-at, illetve 1947-et követő, majd 1956 utáni folytatásos einstadok közepette is megőrizte a könyv ifjúsági regény pozícióját a közoktatásban. A Palotavárosban játszódó történet a szocialista korszak is alkalmas eszközt látott a regényben a nemzeti és erkölcsi nevelés szolgálatára. A könyvet azonban a korabeli olvasó másként érthette. A Pál utcai grund birtoklásáért a Lónyay úti református gimnáziumba járó kis- és nagypolgári családból származó fiúk kerülnek szembe a külvárosi suhancokkal. Az úri fiúk között az adott szó és a fair play szabályai érvényesülnek, amelyet a két Pásztor a Múzeum kertben semmibe vesz. A nagykamaszok az erősebb jogán elveszik a golyókat, amelyeket Nemecsek nyert volna meg. A Pásztor testvérek ezt nevezik einstandnak. Erőszak ez is, de még csak szelíd bevezetés a század erőszakkultúrájába. A vörösingesek a külvárosi utcagyerekek ekkoriban terjedő új játékához, a focihoz keresnek helyet. A focipályák és stadionok építése ekkor még nem képezte kormányzati cselekvések szerves részét. Áts Feri, a vörösingesek vezére nem úrifiú, mint Boka, a Pál utcaiak eszményképe, de mindketten komoly és felelősségteljes vezetők. Áts Feri célja, hogy focizásra alkalmas területet szerezzen csapatának. Ezek a fiúk nem gonoszak, csak focizni szeretnének, ami ma már méltányolható igény. Akkoriban az úri gyerekek métáztak, ez egy elegánsabb labdajáték volt. Számukra a foci nem jelentett értéket, sőt inkább alantas időtöltésnek tűnt fel. A belvárosi úri fiúk számára nem volt átélhető probléma a foci iránti szenvedély. A Pál utcaiak a hatalom belső köreiben éltek, míg a vörösingesek az alsóbb néposztályok feltörekvő, új igényekkel előálló fiai voltak. De ők voltak az idősebbek és az erősebbek. A szabályokat az erősek addig tartják érvényben a gyengékkel szemben, amíg bízhatnak abban, hogy a szabályok keretei között is nyerhetnek. Molnár regényében már látszanak az új szabályok körvonalai. A rettenetes Vlagyimir már a nyers erőszak dramaturgiájáról ír. A nagy fekete autó pedig az erőszak terévé és jelképévé válik egyszerre. A regény történetei jobbára ebben a kocsiszekrényben játszódnak. Két állambiztonsági hivatalnok, Szebenics és Wendauer utolsó két évét követi a huszonhárom, pontosabban huszonkét szkeccs végig. A vég pedig a Köztársaság téren, a Pártszékház előtt, egy fára akasztva jön el. A rettenetes Vlagyimirt, a rendszer gyűlölt jelképét is itt zúzza szét a forradalom első napjaiban a tömeg.

A rettenetes Vlagyimir a kötet borítója szerint egy ZIM márkájú, szovjet gyártmányú old timer kocsi. A régi autók felvonulása nyaranta vidám vásári események színesítő látványeleme szokott lenni. A technikai múlt iránti érdeklődés talán leginkább ismert jeleiként mosolyt keltenek az emberek arcán. Furcsa mód, más technikai archaizmus nem támaszt ilyen bizalmat az emberekben, furcsa mód arra nem éreznek ilyen elemi vágyat, hogy a cséplőgépek felvonulását vagy a szövőgépek elvolúcióját kövessék. A különféle korok autóinak felvonulása egyszerre a múlt, vagyis az idő összecsúszását szemléltetik. A rettenetes Vlagyimir név az egykori luxusautó megszemélyesítése, humanizálása. [http://www.youtube.com/watch?v=J6pyWOaXaVQ] Áthallás búvik meg a cím mindkét elemében, az orosz névben, illetve jelzőjében az orosz történelem (Ivan IV. Groznij cár) szovjet hatalom által is vállalt uralkodójának neve. Az automobil egyúttal a regény szereplővé is válik. Ott van minden jelenetben, bár nem alakítja a történetet. De jelen van robusztus, sötét tömbjével, figyelmeztetően, mint maga a történelem.

A két regény idősíkjai azonban nem kapcsolódnak össze, és nem is találkoznak. Kácsor Zsolt regénye inkább azzal játszik el, hogy tovább gondolja és tovább írja Molnár Ferenc történetét. Kácsor regényében az ötvenes évek eseményei kerülnek olyan fénytörésbe, amely a történelmet használja, élősködik rajta, de a fiktív szövegalkotás eszközeit hangsúlyozza. Kácsor Zsolt korábbi könyvei, a Barbarus (2008), illetve az István király blogja avagy hogyan alapítottam meg Magyarországot valójában? Ómagyar szatíra (2009) a történelem nevű háttérraktárból konstruáltak irodalmi szövegeket. A történelem nevű valamikhez tartozó dolgok afféle hulladéktelepként jelennek meg, funkciójukat és összefüggéseiket vesztett izék halmazát jelentik Kácsor regényeiben. A velük való bánás egyszerre hordozza a valamikori tisztelet nyomát, hiszen a történelem azért valami komoly, már-már patetikus dolognak számít még ma is. Másrészt pedig a groteszk alkalmazása lerombolja a régi közhelyet, mely szerint a történelem kereke nem foroghat visszafelé. Minden jel azt mutatja, hogy a történelem mégsem vektoriális, hanem ciklikus természetű dolog. Nagyon is olajozottan tud visszafelé forogni. Az időfogalom sztálinista konstrukciója a haladás tabusítása jegyében az idő lineáris, előre haladó és üdvtörténeti szerkezetét abszolutizálta hatalomtechnikai okokból. Ez a koncepció tapasztalataink szerint mélyen történelmietlen, hiszen az idő ciklikus és diffúz szerkezete sokkal inkább egybeesik a tapasztalattal, mint doktriner dogmatikus felfogása.

Kácsor Zsolt a történeti emlékezetet zavarba hozó regényszerkezet alkotott most is, amely az előszöveg, A Pál utcai fiúk és az 1955-56-os évekre feltűnően hasonlító szereplőkkel, eseményekkel és utalásokkal okoz zavart. De mégsem az, aminek látszik. Nem kívánja a történelmi regény logikáját követni. Az idő eltűnik a szövegben, nincsenek fogódzók a megragadásához. Egyedül az évszakok múlnak néhány jelzés erejéig. Emberek alig tűnnek fel. Ha igen, akkor az arctalan tömeg. Állatok bukkannak még fel, kutya, macska, egyebek. Az animitás szintjén jelenik csak meg a szerves, nem gépekből álló környezet. A regény ideje és tere igazából a luxuskocsi belső tere, ahonnan kifelé néz a két bohócszerű szereplő: a mottó által is jelzetten A Pál utcai fiúkkal kapcsolatot teremtő Szebenics és Wendauer, a két vörösinges, Áts Feri lojális szolgái. A regény idejét Kácsor Zsolt ötven évvel későbbre teszi Molnár Ferenc történetének idejéhez képest. Akár a történet idejét (1889), akár a megírás és megjelenés idejét (1905-1906) vesszük alapul, mindkettő túl messze esik az 1956-os forradalomtól. Tehát másként nem értelmezhető A rettenetes Vlagyimir, mint merő irodalmi játék. Az ötlet azonban mégis csak arra épül, hogy a Molnár-regény szereplői átlépnek a felnőtt korba, és folytatják az életüket úgy, ahogy a történelem kényszerei között és a gyerekkorból magukkal hozott viselkedésminták lehetővé teszik. A regény ezt a logikai „folytonosságot” csak a történeti idő felfüggesztésével teremtheti meg. A történelem irodalmi folytonosságként valóban az, ami belőle a háttérraktárakban még fellelhető. Muzeális tárgy, akárcsak a ZIM típusú autó. Wendauer és Szebenics kettőse a film noirok műfaji jegyei szerint dialógusok sorozatán keresztül jellemzi egymást és a történet alakulását. A szkeccsek között nincs szoros logika. Aki akar válogatni a történelem nevű díszletraktárból, behelyettesítheti esetleg Áts Ferit Rákosi Mátyással, Bokát Kádár Jánossal, és így tovább. De Áts Feri lehetne Sztálin is, míg Bokában jobb szeretnénk Nagy Imrére ismerni. A kulcsregényként való olvasás kulcsai nem megnyugtatóak. Az einstand helyét a felnőtt vörösingeseknél a tarkólövés veszi át. Ezt a történeti tapasztalatok fényében nem találjuk túlzásnak. A történetnek vannak valószerűtlen elemei, amelyek a regény példázatszerűségét hivatottak erősíteni.

Molnár története valószerű, míg Kácsoré a valószerűséget felülírja. Aki a történeti/történelmi valószerűséget keresi, csak lim-lomra talál. Az eredmény alig mondható kielégítőnek, ha a regény allegorikus olvasatát szeretnénk megalkotni. Az üresen hagyott lapok (a 105 és 109 közöttiek) direkt sugallata kétélű fegyver ebben az önkorlátozó, mértéktartó elbeszélésben. Az utolsó előtti fejezet idézete segít a történelem helyére tenni az irodalmat. A záró fejezet pedig Molnár Ferenc szellemében a pátosz és az elérzékenyülés befejezésére érez rá, amelyet például Molnár A kék szemű meséje szemléltethet. Van benne valami, ami már soknak tűnik, ám Molnár Ferenc szellemétől nem idegen. A Pál utcai fiúk Kácsor Zsolt általi újraírása minden történeti díszletei ellenére sokkal inkább időtlen, ami pedig azt jelenti, hogy mindig időszerű üzenetet hordoz. Talán ezért lehet az a zavaró és nyugtalanító érzésünk, mintha a mára vonatkoztatva is fel lehet ismerni tanulságokat.

Borbély Szilárd

A szerkesztők kommentjeit lásd alább: