Nagy Zsuka Alternatív én tárcasorozatának újabb darabja

örökké veszít az idő. És így nyer. Testet. Életet. Hullákat. A végnek. A kezdetnek. A tisztulatnak. A mocsoknak. Frissítő fájdalom. Mohák a szíven. Öntözött tomboló gálya.  Kivérzik belőle hétpettyes katica. Kinek a bőre alatt dobog. Kinek a szíve katica. Örökké veszít a idő. Így nyer. Embert. Még egy napot. Évet. Ezredeket. Ki fekszik abban a koporsóban. Anya. Már megint ki feküdt bele. Milyen mutatvány ez már megint. Anya. Sosem szerettem a cirkuszokat. És mégis minden elefánt. Csak az elefántra gondolok. Mikor megint játszásiból valaki a koporsóba feküdt. Kopor-show. Ujjgyakorlat csak. A halál. Csak az elefánt. Csak az számít. Mert a zsiráf is elefánt. A reggeli tea. Az esti szilva. A nappali. Az ágy. Pedig meg kell keresnem a bőr alatt a katicát. Nagy mutatvány. A katica. A porondon nem látni. Egyébként is. A bőr alatt a katica láthatatlan. Csak az elefánt. Anya. Csak azt látom. Már. A nagy fülét. A szürke öreg testét. A nagy lábait. Az ormányával felszippantja az évtizedeimet. Az üvöltése. Apokalipszis. De mégsem félek a haláltól. Vele nem. Mégis felmegyek a kisfiúhoz. Fel a hosszú kötélre. Egyensúlyozok. Ahogy tőle látom. És míg ő játssza a melódiát. Én az ujjbegyemre teszem a katicát. És nem lesz többé elefánt. Csak a veszített idő. Aki mindig nyer. A test és az élet. És nagy kupacban ott. A még nagyobb mutatvány. Az egymásra dobott hullák. Csontszárnyú testek. Szőrös játékszerek. Anya ne engedd az elefántot. Ne engedd el. A katicát.

Boros György felvétele