You Are Here: Home » Szépirodalom » Próza » A kalács

A kalács

Azt mondjátok, nem vagyok elég valószerű. Hogy igazából a katicáknak nem kell strucctollas legyező, hogy azok a csodák nemcsodák, és hogy senkit se lehet Vitéz Senkiházy Karácson Ignácnak nevezni. Csak Kevinnek. Jól van, Ti akartátok. Akkor most elmesélem, hogyan volt nálunk a karácsony, mikor én még csepp voltam. De őszintén. Semmi mese.

Mindig is a tél volt a kedvenc évszakom. Mert télen születtem, vagy mert télen nem volt annyi munka a kertben, vagy mert nyáron egyszerűen megdöglök a melegtől. Vagy a karácsony miatt.

Azon a télen vastag hótakaró borította a falut. Naná, hogy irány a Nagyhegy! (A kabalási dombok igazából apró halmocskák, de hogy mit jelentenek a nyírségi két dimenzión felnőtt nemzedékeknek, jól kifejezi, hogy mifelénk a nép egyszerűen Nagyhegynek nevezi.) Két szomszéd gyerek meg én meg a szánkó keltünk útra. Nem, nem vittek a szüleink. Egyrészt nem volt autó, másrészt nem volt idő velünk játszadozni, oldjuk meg magunk. Megoldottuk. Kimentünk, viháncoltunk, a hó a ruhánk összes nyílását eltömítette, csorgott a hátunkon a hólé, vörös volt az arcunk, ordítottunk a fagyban, lilára fagyott a kezünk. Ha bajunk esett, ha valamelyik csontunk eltört, mert olyan is volt, akkor kikaptunk. De úgy kollektíve. Senkinek se volt ideje és kedve arra, hogy a bűnöst kiválogassa, a bűnből való részesedést patikamérlegen kimérje és a részesedés arányában a büntetést kirója. (Engem még térdepeltetett tengerin a szomszéd azért, mert a lánya elhagyta a papucsát. Mit lehet azt tudni, nem volt-e közöm a dologhoz? Az a biztos, ha térdepelek. Megjegyzem, a papucsnak akkoriban nem volt semmi értelme, aszfaltot nemigen láttunk, a porban meg gyönyörűség volt mezítláb szaladgálni. A papucsot meg biztos az a kutya vitte el, amelyik mindig megette a szánkból kiesett negrót.)

Szóval hazajöttünk megdermedve. A szomszédgyerekeket hazaparancsolta az apjuk, így én is beoldalogtam. A hatalmas, kávészínben fénylő cserépkályha, melynek csempéit nagyanyám maga készítette, ontotta a hőséget. Ildi mama csak késő délután rakta meg, de akkor istenigazából. Olyan forró volt a szoba, mint a pokol. Egykettőre kimelegedtem, s mikor már nem mart a fagy, marni kezdett az éhség. Ildi mama kalácsot sütött, éreztem a kelt tészta, a mák, a kakaó, a pörkölt dió illatát. És Ildi mamától soha nem kellett kérni. (Még ma sem. Ha beteszed a lábad a portára, enni fogsz. Enni fogsz, ha enni nem is akartál, ha lakodalomból vagy disznótorról érkeztél, akkor is.) Szóval vágni készült nekem az első tepsi kalácsból, amelyet már kivett a lerből, és a legtisztább gyolccsal gondosan letakart. A második tepsi még a tisztítótűzben tartózkodott, de már belátható időn belül volt az üdvösség.

Csakhogy baljós jelek mutatkoztak. Ildi mama forgolódni kezdett. Forgolódott és hümmögött. Ildi mama nem volt az a hosszan hümmögős típus, sőt egészen röviden hümmögött, aztán már éreztük is a kezét. (Szerencsétlen anyám érezte belőle a legtöbbet. Ha templomba ment, megpofozta a tanító. Ha nem ment templomba, megpofozta a lelkész. És mivel eleven gyermek volt, majd mindennap eltángálta őt nagyanyám is.)

– Hová tettétek azt a kalácsot? – Ildi mama egyszerre kérdezett és vádolt.

És megkezdődött a keresés. Mit keresés? Az őrült, az eszelős hajsza a kalács nyomában. Pincétől padlásig, kamrától tyúkólig. Anyám és én azonban nem összevissza kerestünk, hanem módszeresen. A szisztéma pedig az volt, hogy örökké a porta nagyanyámtól legtávolabb eső csücskében kutattunk, nehogy bajunk essen.

Anyám végül felvetette (talán csak viccelni akart szegény), hogy ide már a rendőrség kell!

– Rendőrsééég?! – fortyant fel Ildi mama. Miféle rendőrséget akarsz te idehíjni? Azokat a komonistákat, akik elvitték Dani nagyapádat? Hogy Jusztina Dunántúlig ment utána, és mindenüket od’adta nekik, csak kiszabadítsa az urát! Kiket híjnál te ide? – és csak ordított tovább. – Azokat híjnád ide, akik elvitték a saját apádat is? Mer’ egy kicsit énekelt? Hát Istenem, ha egyszer szép a hangja! Hát azt a nótát nem is ő találta ki! Hát az a Zöldre van a rácsos kapu festve vót! Hogy egy kicsit másképp mondta? Hát ezér’ kellett elhurcolni az én Árpádomat?

– De hát azt énekelte, hogy „Nem győztük az angolokat várni, be kellett a téeszcsébe állni”! Különben meg nincs is telefonunk, hogy hívnánk a rendőrséget? Senkit se tudunk hívni!

– Hát azt énekelte! Na és, ha azt! Igaza is vót! És Pista bátyádat is elvitték! Mit számított az a kis vezeték? Ma meg mindent ellopnak az állami vállalattúl!

– Mama, te is tudod, hogy Pista bátyja nem a vezetéket akarta ellopni. Elvágta a falurádió madzagját, mert egész nap ment az agitáció, hogy be kell lépni a téeszbe.

– Tudom, persze, hogy tudom. De hát megfájdult tőle a fejünk, egész nap üvöltöttek a fülünkbe a komonisták!

Ezután már csak Jolán nővérét emlegette, aki, mikor elhajtották a sokgyerekes család egyetlen tehénkéjét, egészen Tokajig gyalogolt a tehén után, és éjjel visszalopta, hazahajtotta Pazonyba. (Miért pont Tokajba vitték, sose derült ki. De Jolán talán érezte, hogy fiatalon le kell tudnia a reá szabott kilométereket, öreg korára mindkét lábát amputálták.).

A kalács azonban továbbra sem volt meg. A ház népe felbolydult kasként dongott és keringett. Ildi mama egészen biztos volt benne, hogy erről is a kommunisták tehetnek. További bűnük volt még, hogy a szép hangú Árpád nagyapámat mégis hazaadták. Igaz, csak meghalni adták haza. Legyengült, tüdőbetegséget kapott a bányában. Árpád bűne pedig az volt, hogy minden orvosi előrejelzés ellenére felgyógyult, hogy megkeserítse nagyanyám életét. Árpád ugyanis hátralévő éveit a borocskának és az ultinak szentelte. (Idén augusztusban temettük el.) Míg bírt, minden vasárnap ultizni ment ebéd után, és rendre csak hétfő délelőtt tért haza. Aznap már nem ment dolgozni, de ez az állami vállalatot nemigen rázta meg. (Vagy talán elnézték neki, mert pontosan tudta, kinek a jóvoltából és mi hiányzott az építőipari készletekből. Raktáros volt, és a legélesebb eszű ember, akit valaha ismertem.)

Árpád nagyapa tehát egy hétből csak négy napig építette a szocializmust, mert hétfőn másnapos volt, de negyven év után így is kiváló törzsgárdaizét kapott. Én a hétfőket imádtam, mert a kocsmából, ahol ultizott, mindig hozott nekem mogyorós csokit. Igaz, hogy a csoki a kocsma levegőjét magába szívta, és az íze és a szaga olyan volt, mint a vénséges magyarkártyapaklinak, amelyen már alig látszottak a figurák és a cinkelések, és kétszeresükre vastagodtak a lapok a rájuk ragadt zsírtól, és dohányfüstben és pálinkagőzben pácolódtak. Azért én ezeket a csokikat imádtam, és jó ideig azt sem tudtam, hogy nem ez a csokoládé valódi aromája.

De a kalács még mindig nem volt meg. Tűvé tettünk mindent, de nyoma sem volt. Ildi mama éles szeme ekkor szúrta ki, hogy mindenki lázasan keresgél, csak keresztanyu üldögél békésen egy hokedlin a télikonyha sarkában.

– Mi a búbánatot ülsz ott, Éva? Mér nem segítel?

– Ne tessék haragudni, Ildi mama, de annyira átfagytam a hólapátolásban, mozdítani sem tudom a tagjaim. Ez a párna a hokedlin pedig olyan jó puha és finom meleg, nem bírok felállni róla.

Nagyanyám üvöltése felszántotta a karácsonyi eget, még a betlehemi csillag is beleremegett:

– Éva, az anyááád úúúúristenit, te a letakart kalááááácson üüüülsz!!!

És ez szóról szóra így történt.

Soltész István fotója

3 comments on “A kalács

  1. Nagyon jó volt olvasni, elhozta a régi téli idők hangulatát. Olyan igényes, amilyen tőled várható is volt. Kár, hogy nem olvashattunk a billentyűzetedből, de inkább a szívedből írva már korábban is hasonlókat! De remélem, hogy ez nem az első és utolsó remekmű, hanem szépen sorban követi majd a többi is.

  2. Nagyon tetszett a történet, engem a saját dédnagyanyámra emlékeztetett aki a konyhában a fával fűtött sparhelt előtt morgolódott egész nap így leplezve, hogy azért arany szíve volt. Köszönöm Ildi, hogy eszembe idézted! Írj többet, szívesen olvasnám.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top