A homokszemcsék egyenletesen terülnek el az üveglapon. Nyugalmi helyzetüket az alattuk felvillanó fény és a beléjük markoló kéz bontja meg. Az apró szemcsék engedelmesen tömörülnek, majd a következő pillanatban eloszlanak a felületen. Hányatatott időszakot élnek át, mert akárhogy is szeretnének értelmet találni a kusza összevisszaságban, nem sikerül. Csak annyi bizonyos a számukra, hogy nem urai, hanem kiszolgáltatottjai a helyzetnek.

A megvilágított üvegfelületen eközben bárányokkal teli domboldal tűnik elő, a nap szikrázik az idill felett, majd mindez egy sassá formálódik, de csak azért, hogy a következő eszmélet egy olajágat hozó galambra csodálkozzék. A homokfestésnek csak az alkotó fantáziája szab határt. A mester az apró részecskék sorsát úgy intézi, amint akarja: a gyilkos sárkányból szempillantás alatt szendergő csecsemőt kanyarít. Az ürességet betölti, majd a megsemmisülés útjára lép. Eltöröl, hogy új jöjjön létre. Az alkotás felszabadító pillanatában az igazi öröm magát a művet járja át, hogy a létezés parányi, de akár a mindenséget is átizzító szikrája benne ölthet testet.

Wass Albert meséje szintén erről a homokról szól, amit az imént az üveglapon átszűrődő fények világítottak meg. Az ő történetében a csillogó szemcsék természetes megvilágítást kapnak az udvaron. Itt azonban nem csak sziluettje van a tengerpart megszámlálhatatlan morzsájának, hanem valódi háromdimenziós alakot ölt magára, egy oszlop formájában. Az oszlop az ég felé hivatott mutatni. Megértették ezt a szelek, az esők és a viharok, csak az ember volt képtelen rá. Ő nem feltekintett rá, hanem ököllel esett neki. A hittel épített és köddel ragasztott oszlop a durva beavatkozást nem viselhette el.  Az égre mutató jel alkotója „nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az ő udvarára. És hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő Istenének.
És az oszlopot nem faragta márványból, sem nem építette kőből, hanem megint sok-sok apró homok-szemcséből és a homokszemcséket köddel kötötte össze.”

A mi Urunk szintén a föld porát használta az első Ádám megformálására. S bár a sír megnyitja száját, hogy elnyelje minden kor emberét, alkotónk még sem rest újra a kezébe venni a kihűlt anyagot. Megformálja, kézlenyomatát hagyja az alaktalan anyagban. Az alkotás örömétől az egész univerzum zeng, mert a csorba kiköszörülésre került, a tökéletes Krisztusban teljességre jutott. „Íme, újjá teremtek mindent.” (Jel 21: 5)

Soltész István fotója