Ésik Sándor felvétele

Egyedül én költöztem fel a fedélzetre. A bárka gyomrában tizenkét személy számára ácsoltak emeletes ágyakat, azokon laticel matracok, és gyanús tisztaságú ágynemű várt bennünket. A farban kalamoló öreg dízelmotortól csak deszkafal választotta el a hálóhelyiséget. Az ütemes dohogáson kívül a gázolaj párája is elég szabadon járta át, de mégsem emiatt döntöttem a hurcolkodás mellett. Poshadt izzadtságszag fogadott, amikor legelőször lemásztam a meredek lépcsőn. A stáb megadóan nyugodott bele a helyzetbe.
Sumbawán, a kikötőben nem akartunk hinni a szemünknek, amikor az indonéz vezetőnk, Maximilian Camille megmutatta az öreg teknőt: ezzel megyünk Komodóra. Maxi – azt mondta, nyugodtan hívjuk így – a hosszú úton elmesélte, hogy misszionáriusoknál nevelkedett egy közeli szigeten, és tőlük kapta előkelő nevét. A mólóról lefelé kellett kettőt lépcsőzni, hogy behajózzunk. Hiába kémleltem körül, nevet se láttam az oldalán. Még egy számot se festettek rá. Viszont nagyon biztatóan friss zöld festéssel várt bennünket.

A szivacsmatracot óvatosan küzdöttem keresztül a szűk feljárón, rajta maradt a szövethuzat. Felhoztam a takarót is. Trópus ide vagy oda, hűvös lehet az éjszaka. Az árboc mellett, az orrban feküdtem le, ahonnan kilátás nyílt a szigetre és a tengerre egyaránt. A kapitány, Maxi és a három matróz is elvackolt valahol. Előtte szóltak, hogy a kis generátort félóra múlva leállítják, utána sötét lesz, helyezkedjünk el addig. Hamarosan abba is maradt az a fáradt, halk morgás, amiből a sápadt lámpák az áramot kapták. Olyan csend és olyan sötétség vett körül, amilyet nem is tudom, tapasztaltam-e valaha életemben. Az ágyammal csak a gázolajszagot nem hoztam fel, a nehéz, poshadt tapintást igen.
Hanyatt feküdtem, és megkerestem odafenn a Dél Keresztje csillagképet. Otthon se ismerek sokkal többet, mint a Göncöl meg a Fiastyúk, de úgy gondoltam, kell valami kapaszkodó, majd ha itt az égre nézek. Az ausztrál zászlót próbáltam magam elé idézni, és elég hamar meg is találtam az égi mását. Éppen készen lettem a felfedezéssel, amikor meghallottam, hogy valaki ugyancsak költözik. Attila volt, az expedíció fotósa. A koromsötétben valahogy ő is elvackolódott. “Ezek úgy horkolnak, hogy képtelenség tőlük elaludni” – mondta. Megtudtam az újabb okot, miért volt jó döntés feljönni.

Hasra fekve néztük a moccanatlan vizet. Sötét, holdtalan éjszaka állt előttünk, de az emberi szem maga a csoda. Csillagfénynél is láttuk, vagy félig meddig sejtettük, mi vesz körül bennünket. A hajó mintha szurokba ragadt volna. A vízre tényleg nem volt túlzás azt mondani, tükörsima. Odébb kúsztam, hogy a fejem a korlát alatt túlérjen, és láttam a másik Dél Keresztjét, idelenn. A horizonton gyöngysorként sorakoztak a halászhajók lámpái.
A komodói halászok éjjel eveznek ki, láncba fejlődnek, és úgy eresztik le kilométernél is hosszabb hálójukat. Ott hunyorogtak a halovány fények a messzeségben. Közöttünk a csillagos ég földi képe a fekete vízen. “Fényképezzük le”, mondom Attilának. “Ezt reggelig nem exponálja ki a gép”, szólalt meg benne a szakember. “De hát mozdulatlan minden, ráér exponálni” feleltem. Nem sikerült fellelkesítenem. Kibontottam a szettáskát, elővettem a gépet. Letettem egy szerszámosládára, ahol bizton nem mozdulhatott. Több mint tíz percet kért az automatika. Ilyen hosszú záridővel még nem készítettem képet, egészen izgalomba jöttem tőle. Lenyomtam a gombot, és elmaradt a szokásos serrenés, nyitva a zár. Néztem, mi lesz majd a képen. Éppen csak sejthetően, ki lehetett venni a sziget dombjainak körvonalát. Talán csak abból, hogy ott elfogytak a csillagok. A csónakok egy helyben álltak, a hajónk továbbra sem mozdult.
“Majd hajnalban dolgozzunk” könyökölt fel Attila. “Én a napfelkeltét szeretem. Akkor még melegek a fények, tobzódnak a színek, minden más, mint nappal. Inkább aludjunk”, tette hozzá. Óvatosan, hogy meg ne mozdítsam a gépet, odahajoltam és ismét belenéztem. Ezúttal hosszabban, mert ellenőriztem, meddig tartja még nyitva a zárat. Még hátra volt néhány perc. Az automatika egykedvűen számlálta visszafelé a másodperceket. Néztem, néztem, és lassacskán felébredt bennem a gyanú. A csalódás gyanúja. A nézőkében a lámpasor alatt alig milliméterre fogytak a számjegyek a kis világító diódán. Hol egy picit lejjebb, hol feljebb. Így pedig lelepleződött, hogy mégis mozog… No, nem a föld, hanem a hajó. Talán csak mikronnyit ring, de ez elég ahhoz, hogy a felvételen fénypontok, és egy szép éjszakai kép helyett zavaros fényspirálok keletkezzenek.
Még egy kicsit figyeltem a horizontot, és éppen el akartam rakni a gépet, amikor a sötétnél is sötétebb képbe beúszott valami. Valami, ami mindennél sötétebb volt, mert eltakarta az éppen csak sejthető fénypontocskákat. Egy csónak. Valószínűleg a halászok közül egy későn jövő evezett a többiek után. Egy fekete hajó a fekete vízen. Nem vettem le róla a szemem. Lassan húzott be a képbe, néhány másodperc után pedig lekattant a gép zárja.
Szabad szemmel már meg se találtam, hiába kutattam arrafelé, amerre sejtettem. Bosszúsan vettem viszont észre, hogy vastag harmat lepte be a készüléket. Nagy gyöngyökben ült rajta az észrevétlenül érkezett csapadék. Külön csillag égett minden mákszemnyi vízcseppen. Egyszer egy flamingóvirág bibéjén láttam hasonlót valami párás fülledt helyen. A takaróm is nedves volt már, a belső részével töröltem meg a fényképezőgépet, és visszaraktam a helyére.
Érezhetően gomolygott a pára körülöttünk. A távoli hajólámpák hol előtűntek, hol el, és imbolyogtak, pedig a hajó változatlanul mozdulatlan volt. Hunyorgott a Dél Keresztje, és jókora utat tett meg azóta, hogy felfedeztem. Találgattam, hány óra lehet… A harmatgyöngyök most már a fedélzet deszkáin is ott csillogtak, vagy inkább pislákoltak. Az ujjhegyemmel húztam egy vonalat. Kis folyócska lett belőle, mert a vízcseppek elindultak benne.
Majd hajnalban… Biztosan szép lesz a hajnal, és lehet, ébren maradok addig, gondoltam. Fáradt voltam és álmos. Nyitott szemmel néztem az imbolygó párát, melynek cseppjein meg-megcsillantak a csillagok. Majd hajnalban… Hajnalban majd átvillan az első napsugár a földre szállt felhőkön. Attila még ilyet biztosan nem látott. Kialusznak a halászok lámpái és előtűnnek a fekete ladikok a gomolygó párából. Kutattam az emlékezetemben Juhász Ferenc tengernyi nagy versét a Hajnal utáni tó címűt. A végének a képeit akkor is nagyon szerettem, amikor először olvastam az ÉS-ben: “gyöngybolyhos könnyű páraláz, s a láz nedve csönd-síkot itat. Mert nincs ittmaradás, csak áthaladás. S én vagyok a hajnal utáni tavon, a pára-habon, a fekete ladik, s a fekete halász.” Bolond vagy, mondtam magamnak. Ilyen borús hangulatú verset idézgetsz, amikor itt vagy, ahová vágytál. Igaz, hogy egy rozoga hajón, egy halálfélelemmel töltött hajókázás után, lucskosra ázva, egy undorító matracon. De Komodót akartad, nem?”
Valamennyit biztosan aludtam. Álmom színes volt. Érkezésünk előtt kikötöttünk a Purple beach nevű parton, amely nevéhez illően a bíbor korall homokjától tényleg bíbor volt. A néptelen plázson két német lány napozott, éppolyan magától értetődően, mintha Rűgen szigetén volnánk.  Az egyiktől elkértem a búvárszemüvegét, és lebuktam megnézni a bíbor korallokat. Minden képzeletet felülmúlt ajkakat formáló alakjuk. Közöttük a halak ezerszínű tarkasága, a hullámokon átpillantva az imbolygó hajó, a fénytöréstől szögben megtört horgonylánc.  “Csüsz” búcsúztak a német lányok. Baliról kirándultak ide. Hihetetlen. A szépségbe, a csodába, a semmibe. Mögöttük a szigeten háromméteres sárkánygyíkok. Maxi azt mondta, a hölgyektől illedelmesen meg szokták kérdezni, nem menstruálnak-e? Ha igen, nem szállhatnak partra. A varánuszok egy molekulányi vért is kiszagolnak…
Lehetett nyomasztó álmom is. Nem bírtam felidézni, csak annyit éreztem, hogy múlni nem akaróan kínlódtam. Nem az itteni világon, nem tudom hol. És azt se tudom, reggel mennyi volt arcomon az ebből származó verejték és mennyi az egész éjjel szitáló harmat. Csak azt tudom, hogy amikor valaki bekapcsolta a generátort és halk mormogása eljutott a tudatomig, azonnal Attila szavai ugrottak be a tudatomba: “Majd hajnalban dolgozunk”. És félig ébren alighanem tovább álmodtam a Juhász verset: “a hajnal utáni tó, mint nagy, lapos, hosszú, néma állat gőzölög, párolog hosszú, sima, sárga testtartománya, a lila, rózsaszín, a piros, az ezüst, az arany, a zöld, a zöldsárga, kékarany, kék egynemű folyékony mennyiség, a mozdulatlan fehér test fölötti bőr bárányfelhő-göndörlázával párolog. Sivár alázat-hüvelytokjukba visszabújtak a csillagok, csak a hold, a kék szikrázat-ágaskodás homlokszeme, a vak fehér zuzmara-golyó, a szivárgás kréta-füle a hajnal utáni páracsönd tó fölött, s a páramagány könnyű lomha tóban.” Nem így jutott eszembe, ahogy most körmölöm, hiszen ki tud egy ilyen verset pontosan idézni, de ilyen képekben, hálával gondolva a mesterre, és szent fogadalommal, hogy idemásolom pontosan, ha egyszer írok erről a hajnalról.

“Igyekezz, Sándor, mert mindenről lemaradsz” – hallottam Attilát. Meg azt, hogy a hajón már mindenki teszi a dolgát, mi több, a lentiek is ébredeznek. Ugyan, gondoltam, a hajnal, a hajnal utáni tó, a hajnal utáni tenger, az nem eshet elhamarkodott hebehurgyaság áldozatává. Jókor ébredtem, mert ott volt a pára, a kelő nap, a vöröslő nap, és lúdbőrzött a víz a frissen ébredő szellőtől. Felültem és a szettáska után nyúltam. Attila vöröslő fejjel, akadozó nyelvvel káromkodott, Misi, az operatőrünk pizsamában próbálta állványára tenni a nagy kamerát. Mi van itt, néztem körül. De akkor már mind a ketten ültek, és megértettem: a hajnal utáni tenger a trópusokon pillanatok múltán már nem hajnali. A színes gomolygó pára függönyét szempillantás alatt rántja el a szinte azonnal perzselő forróra izzó nap, és a domboldalak tarkasága sem tart annyi ideig, amíg egy fényképész rá tud készülni.
Ültünk, és meredtünk a mélykék vízre, a megélénkült halrajokra, a szigetre, ahol varánuszokat fogunk ma filmezni, és előtte szerettük volna megörökíteni a hajnal utáni tengert. A fiúk a partot kémlelték, én meg tétováztam, beszéljek nekik a Juhász-versről? Csak a “páracsönd” meg a “páramagány” szó jutott eszembe, meg az a hangulat, ami már az első olvasásakor megérintett. Azt is csak most látom, amikor az idézetet bemásolom: “nagy, lapos, hosszú, néma állat”… Valami ilyesmi lehetett az álmodásom nyomasztó része. Még aznap megláttam a szigeten a maga valóságában.