Kritika John Banville, A tenger (ford. Pordán Ferenc, Bp., Geopen, 2009.) című regényéről.

A tenger kétségkívül Banville egyik legszebb, leggazdagabb regénye. 2005-ben jelent meg angolul, magyarul három éve látott napvilágot Pordán Ferenc fordításában. Bár a 2005-ös Booker-díjat is megkapta, és a szerző nevét gyakran emlegetik a Nobel-díj várományosai között is, a magyar kritikusok között valamiért nem talált visszhangra a regény; eltekintve az Élet és Irodalom 2012. augusztusi számában megjelent cikktől (Papp Lídia, Az istenek nem változnak és Györke Ágnes, Partvonalak: 61. sz. 32. o.), nemigen olvashatunk magyar nyelvű recenziót Banville műveiről. Ennek oka persze kereshető írásainak olykor egyenetlen színvonalában, túldíszített stílusában is, de véleményem szerint inkább arról lehet szó, hogy A tenger egyszerűen elkerülte a magyar irodalomkritikusok figyelmét.

Bár sokan Nabokov, Joyce és Beckett hatását vélik felfedezni az ír származású szerző írásain, A tenger engem leginkább Virginia Woolf regényeire emlékeztet. Nemcsak azért, mert Woolf is igen gyakran használja a tenger metaforát (A világítótorony, Hullámok, stb.), hanem főleg az elbeszélői stílus és a szereplők közötti kapcsolatok érzékeny ábrázolása miatt. Banville regénye lényegében számvetés: középkorú narrátora feleségének, Annának a halálát dolgozza fel az elbeszélés során, illetve gyerekkori szerelmének az elvesztését, vagyis az írás segítségével jut el a traumaként megjelenő élménytől („Soha többé nem úszom; nem, soha többé, az után a nap után”) az elengedésig. Mind lelki, mind fizikai értelemben hazatérésről szól a regény: Max Morden, akinek a nevét csak elbeszélése közepén tudjuk meg, abba a kis tengerparti ír faluba tér vissza, ahol ötven évvel korábban megismerte rajongásának tárgyát, Chloe-t. Közben szabadon kalandozik a gyerekkora, az Annával töltött utolsó napok és a jelen eseményei között; Chloe és Anna halála is összekeveredik, pontosabban az utolsó oldalakon egyszerre jut el mindkét élmény feldolgozásáig.

Lányával való kapcsolata is összetett: sokszor halott feleségét keresi a huszonéves Claire-ben, akit válogatós vénlánynak nevez, majd kiderül, hogy ő üldözte el a szerelmét. Olykor már-már a nőgyűlölet határát súrolják a megjegyzései, melyek egyrészt nárcisztikus énjéről árulkodnak, másrészt a nőkkel való kapcsolatának labilis természetéről. A regény végén például, amikor lánya váratlanul régi szerelmével toppan be, csak kábasága akadályozza meg abban, hogy ismét kihajítsa a fiút: „Ó, hogy átkoztam magam, miközben ott hevertem kiterítve azon a dózsékhoz méltó kereveten, másnaposan, kába fejjel, és teljes mértékben híján az ahhoz szükséges erőnek, hogy felpattanjak, a grabancánál fogva megragadjam, és másodszor is kihajítsam ezt az önhitt fickót.” Woolf írásaira emlékeztet az is, ahogyan az emberi kapcsolatok pillanatról pillanatra változó dinamikáját jellemzi. Bár néhány oldallal korábban kékharisnya-módra intelligens lánynak nevezte Claire-t, keze látványa az apai szeretet emlékét idézi fel benne: „Apró szívfájdalom hasított belém, amikor megpillantottam a csecsemőkre emlékeztető, halványlila körmeit. A gyerekek mindig is gyerekek maradnak a szüleik szemében.”

Max Morden nárcizmusa Iris Murdoch A tenger, a tenger (1978) című regényének az elbeszélőjét idézi: akárcsak Charles Arrowby, Banville narrátora is rengeteget foglalkozik önmagával, a tenger(part) pedig mindkét műben valamiféle vágyott, nyílt, ugyanakkor a határaikban bizonytalan karakterek számára veszélyes interperszonális játéktérként jelenik meg. Anna házassági ajánlatát például olyan lehetőségnek érzi, amely segítségével önmagára találhat: „nem is annyira házassági ajánlat volt, mint inkább lehetőség arra, hogy beteljesítsem az önmagamról alkotott látomásomat.” A Cédrus vendégház egyik lakójával pedig azért érez rokonságot, mivel hozzá hasonlóan „az ő energiáit is teljes mértékben az köti le, hogy figyelmen kívül hagyja a külvilágot.” Vagyis a regény tulajdonképpen egyfajta hazatérés, az én tereinek, nárcizmusának, másokhoz való kötődésének aprólékos, érzékeny feltérképezése: mind Murdoch, mind Banville elbeszélőjének az a vágya, hogy biztonságos, világosan körülhatárolt térben találja meg az otthonát, fizikai és lélektani értelemben egyaránt.

Woolf írásaihoz hasonlóan A tengerben is elsődleges szerepet töltenek be a vizuális kultúrára tett utalások: a narratívát átszövik a festők és a festmények. Az elbeszélő Pierre Bonnardról ír monográfiát, bár valójában annyira leköti saját nárcizmusa, hogy nemigen jut túl az első fejezeten. Azt is megállapítja, hogy tulajdonképpen semmi eredetit nem tud mondani róla, és itt persze rögtön tetten érhetjük a különbséget a modernista írások és Banville regénye között: Max Morden nemigen hisz az eredetiségben, hivatása is pusztán a külvilág számára fenntartott álarc. Nárcizmusának kútfője pedig éppen ez az állandó kétkedés: sem a művészetben, sem önmagában nem képes hinni, a mások számára megalkotott identitása pedig éppen ezt a bizonytalanságot hivatott leplezni. Így elbeszélése tulajdonképpen ennek a belső űrnek a kényszeres feltárása; a megélt identitás és a külvilág számára fenntartott kép közötti feszültségből táplálkozó számvetés.

Ami Banville stílusát illeti, sokan Nabokov hatását vélik felfedezni az írásain. Az ír szerző is rendkívüli módon kedveli a szinesztéziát és gyakran használ véget nem érő, barokk körmondatokat. Trópusai olykor találóak, máskor erőltetettek („A sülő csirke szaga szívtelen gúnyolódásként lengte be a házat”; „a napsütötte homok tovább árasztotta magából rejtélyes, macskákra emlékeztető szagát”; „az este ködszürke, nedves hamuként ölelt körbe minket”; és így tovább). Saját bevallása szerint rengeteget dolgozik a szövegein: míg a Benjamin Black néven publikált detektívregényeit igen gyorsan megírja, szépirodalmi műveit a végletekig tökéletesíti, kétszáz szónál nem ír többet egy nap. Így nem csoda, hogy olykor túlbonyolítja trópusait, és az olvasónak már-már Paul Coelho jut eszébe egy-egy asszociációjáról.

Bár a regény utolsó oldalain Max Morden eljut valamiféle megtisztulásig, hiszen sikerül elbeszélnie Anna és Chloe elvesztésének a történetét, nemigen nyer feloldozást. Újra átéli a veszteség élményét, amelyről lényegében a tenger beszél: Anna halála elmondhatatlan, elmulasztott esemény („nem voltam ott, amikor bekövetkezett a dolog”). Egy gyerekkori magányos fürdőzés emlékét idézi fel: azt a pillanatot, amikor váratlanul elsodorta a hömpölygés, és ő maga jutott el a halál küszöbéig. Azon túl, hogy az elbeszélő ismét önmagára vonatkoztatja az eseményt, vagyis még felesége halálának a pillanatában sem tud megfeledkezni saját énjéről, a konklúzió arra is rávilágít, hogy narratívája lényegében az elbeszélhetetlent helyettesíti. Trópusai nem a trauma pillanatáról árulkodnak, sokkal inkább a feldolgozás küzdelmét tükrözik, mintha ezek az írói eszközök is a nárcisztikus burjánzásban lelnék örömüket, és egyre jobban elfednék azt, amiről beszélni hivatottak. Így nem csoda, hogy a regény utolsó bekezdésében Max Morden nem a part biztonságos teréből szemléli a hullámokat, hanem, bár fizikailag a szanatórium épülete felé tart, úgy érzi, „mintha csak a tengerbe gázol[na] be, egyre beljebb és beljebb.”