You Are Here: Home » A Szerk. » A patriarchális iróniáról – A Lúdas Matyi újraolvasása

A patriarchális iróniáról – A Lúdas Matyi újraolvasása

Az apák iróniája a fiak hangjában tovább él, de értelme megfakul. A jelentéseknek a konkréttól az elvont felé történő áthelyeződése a Lúdas Matyi [1] esetében számos problémát okoz. Olyan apróságok ezek, amelyek némiképp átrendezhetik mindazt, amit a műről gondolunk. A legtöbb problémát az Első levonás alapszituációjának értelmezése veti fel. Matyi karakterének megítélése szorosan összefonódik az anyához fűződő viszonyának értelmezésével. Ehhez foghatóan jelentős súlyú a szöveg alapviszonyának, Matyi és Döbrögi kapcsolatának vizsgálata. E két viszony értelmezése súlyos ideológiai elfogultságokat mutat a recepciótörténetben, melyek nem a szöveg szavain, hanem előzetes ítéleteken nyugszanak. Mindennek következménye, hogy az alcíme szerint eredeti magyar rege stiláris modalitását az elemzések nem tették vizsgálat tárgyává. Pedig kulcsfontosságú a mű olvasása során az elbeszélő és az elbeszélt történet közötti viszony feltárása. A marxista irodalomtörténet értelmezései eltekintettek ennek a viszonyoknak elfogulatlan, szoros szövegolvasáson alapuló vizsgálatától. Vakon azt feltételezték, hogy az elbeszélőnek a történethez fűződő viszonya semleges. Még inkább azt szerették volna elhitetni, és ezt az előfeltevés mozgatta elemzéseiket, hogy az elbeszélő pozitív értelemben elfogult a címszereplő iránt. Ezt azért szimulálták, mert ideológiai okok miatt azt feltételezték, hogy a szerző népbarát volt. Még inkább egy öntudatlan forradalmár, aki a rendek határairól tudomást sem vett. Így vált Fazekas Mihály demokratikus elkötelezettségű íróvá és emberré.

Az elbeszélés stiláris fordulataira, finom utalásaira figyelő olvasás által azonban könnyen belátható, hogy erről szó sincs. Az elbeszélő távolságot tart az általa elbeszélt történettel szemben, és messze nem azonosul a címszereplővel. Sőt, a Matyihoz fűződő viszonya inkább negatív előítéleteket mozgat, amit stiláris eszközökkel jelez is, összekacsintva olvasóival. A cinkos összekacsintás igaz is, de a kor patrióta belterjesség nyelvén belül valósul meg. Ezen a bensőséges, bizalmaskodó, férfitársaságnak szóló, elménckedő, tudálékos hangon szólal meg a beszélő, amelyet a szatirikus adomázás korabeli hangja jár át, melynek Gvadányi József volt közkedvelt képviselője. Csokonai baráti levelei, prózában írt előszavai, pajzán alkalmiság jegyében született verses művei, valamint Dorottyája is ebben a tónusban készült. De ma már nehezen eldönthető, hogy egy kétszáz évvel korábbi nyelvhasználat, a stílus finom jelzései, a már nem élő szólások, közhelyek, nyelvi fordulatok, frazémák, utalások mikor lépnek át azokon a regisztereken, határokon, amelyen túl már a szarkazmus, a gúny vagy épp az irónia eszközei foglalnak helyet.

Sem a Lúdas Matyi szövege, sem a történet nem hordoz magában könnyed, felszabadult nevetésre, felhőtlen nyelvi humorra okot adó mozzanatokat. Stiláris eszközei azonban nem a semleges, de nem is a fennkölt modalitásában mozognak. Keserű gúny, erős szarkazmus, éles irónia annál inkább. Számos helyen szemünkbe ötlik ez a nyelvhasználat. Például arra az ironikus fordulatra mindenképp fel kell figyelnünk, amely néhány évvel később Kisfaludy Károly népszerű versében [2] újra visszatér. Nevezetesen, amikor az első verés után a jobbágyok megtalálják Döbrögit, az elbeszélő azt mondja: „…mit látnak? az Isten / Mentse az illyentől még a jó krími tatárt is!” (170.) Az ironikus nyelvhasználatra utaló számos példa között további gyanút kelthet még bennünk, hogy a szarkasztikus utalásokkal áthatott szövegben vajon Matyi első álöltözete nem rejt-e vajon többletjelentést magában: „…veszen egy kézi szekercét, / Zsebbeli ölmérőt, s plajbászt egy irha kötővel; / És egy vándorló olasz ács-formába jelen meg.” (168.) Matyi nem igazi ács, ezért öltözete csak jelzése az ács öltözetének. A ruházat tehát jel funkcióba kerül, nem a dogot magát jelenti. Az elbeszélő által említett kellékek a korszak számára a szabadkőművesek rituális öltözetének ismert allegorikus darabjait is jelenthetik. Az 1815-ben megjelenő Mondolat című gúnyirat címlapmetszetének elég egyetlen kellékkel, a háromszöggel utalnia a szamár hátára ülő alak szabadkőműves mivoltára [3]. A szabadkőművesek ellen számos pamflet jelent meg a 18. század vége felé. Matyi alakjának efféle értelmezését ugyan nem erősíti több eszközzel a szöveg, ám a lehetőség nem teljesen kizárható. Különösen, hogy az egész mű utalásrendszere éppen a társadalmi átalakulás elvetésére, a régi jó rend és a patriarchális szokások konzervatív védelmére irányul.

Nem az elfogulatlan semlegesség hangján szólal meg a szövegben az sem, ahogy azt a mikrovilágot felvázolja a szerző, amely által Matyit korabeli olvasói elé állítja. Fontosságot tulajdonít annak is, hogy egy özvegy anya egy szem gyermekéről van szó. Méghozzá fiúról, aki apa hiányában nő fel. A patriarchális rend legfőbb vonatkoztatási pontja hiányzik, a rendszer- és jelentésszervező apa hiánya teszi Matyit rendetlenné, a rend keretein kívül lévővé. Minden további hibája, léha és lusta életmódja, a világtól való elzártsága, látszólagos tudatlansága, stb. mind-mind ennek a következménye. Matyit az elbeszélő a történet kezdetén sihederkorúnak mondja, a faluvégi fiútársaság is kamaszkorúnak sejteti: „ahol szoktak vólt mindenik innep / Délyesténn az időtöltők karikába hasalni.” (165.) Már nem gyerek, de még nem is legény, vagyis még nem teljes jogú tagja a közösségnek, miközben a háttérben egy zárt faluközösség rajzolódik ki. Hagyományos patriarchális világ, amelyben Matyi nem találja a helyét, mivel hiányzik az apa, aki bevezethetné ebbe a rendbe. A történet ideje semmiképp sem a távoli múltat idézi, amiképpen ezt a szerzői misztifikáció sejteti, hanem az elbeszélő közelmúltba hajló jelene. A közösségi viszonyok nagyon is ismerősek lehettek a megcélzott olvasók számára. A falvak paraszt- és jobbágytársadalmát idézte meg a szerző.

Az elbeszélt történet helyszínére kettős, elbizonytalanító utalás történik: „Hajdann egy faluban, a Nyírenn-é, vagy az Erdő-/ Háton, vagy hol esett, jó szerrel nem jut eszembe…” A faluvégi dombról, ahol Matyi a maga korabeli sihederekkel találkozik, látja először „az ég karimáján / Dalmahodó hegyeket”. A topográfiai leírás szerint Matyi faluja sík terepen helyezkedik el, ahol már egy dombocska is szenzáció, magaslati pont, kilátó hely. Mindenképp tájidegen elem. A hegyek pedig csak távolról, a horizont peremén sejlenek fel. Elérhetetlenül távoliaknak tűnnek. A szerző által is említett Nyírség tájaira mindez találó leírás. A síkságot errefelé kisebb dombocskák teszik változatossá. Hegyek csak messze, a horizont peremén sejlenek fel, kékellőn a bizonytalan távolban. A kritikai kiadást sajtó alá rendezői a versben említett Erdőhát szóhoz fűzött jegyzetükben a Nyírségtől távolra helyezik a történet színterét: „több vidék neve. Erdővel borított, dombos területek, mint pl. a Mátra vagy Bükk alja. Így nevezik a Maros, továbbá a Hátszeg és Vajdahunyad között elterülő vasbányavidéket is.” (315.) Különös módon a jegyzetírókban nem merült fel, hogy Erdőhátnak nevezik a Nyírséggel szomszédos, hasonló topográfiai adottságú terület, a Szatmári síkság szélét, a másként Szamoshátként is számon tartott területet. Pedig a Debrecen közelségében lévő Erdőhát sokkal kézenfekvőbben adódhatna a történet helyszínéül. A szöveg nem tartja fontosnak, hogy Matyi faluját néven nevezze. Az első szövegváltozat még a vásár helyét sem mondja meg, csak a földesúri birtokra utal: „A vásár egy kis városba esett, ama híres / Döbrögi úr örökös jószágábann.” (292.) A Döbrög mint város és vásárnév csak a második, a szerző által autorizált 1817-es kiadásban bukkant fel. A hely bizonytalanságban hagyása a nem-hely, az atoposz, az utópia helyeként válik olvashatóvá. Egyszerre ismerős és mégis ismeretlen az olvasó számára, hiszen nem a konkrét történet, nem a konkrét hely a lényeges, hanem a példázat maga.

Az elbeszélés idejére már elmúlt a nyár, amint az anya mondja, amikor „mocskolta le Mátyást”: „Korhely! léhűtő majd a vásárra, pokolba! / Mit kerestél az egész nyáron? jobb hogyha dologhoz / Látsz itthonn”: (166.) Az anya szavai alapján nyárutóra tehetjük a történet kezdetét, az idénymunkák, az aratás javarészt véget ért. Ám még távol van a késő ősz, amikor eljön a ludak levágásának, illetve eladásának ideje, amire eredeti terve szerint az anya készült. Hiszen Matyi nem valami merőben eredetit talált ki, mert az anyja is azért nevelgette a libákat, hogy „Majd egy kis télére valót árúlna belőllök.” (166.) És vélhetően az anya sem másutt, hanem épp a közeli uradalmi központ vásárán szokta nyélbe ütni az üzletet, ahová Matyi is el kívánja hajtani a ludakat.

Ám Matyi türelmetlen és elébe fut a szokásnak, amely a józan piaci számítással esik egybe. Hiszen kereskedelmi értékük a kifejlett, hízott libáknak van. Értékesítésüknek most egyetlen indoka Matyi elsietett, üzletileg mohó, valamint még morálisan is kifogásolható szándéka. Nem az ésszerű belátás és a hagyomány vezeti, hanem hirtelen és ötletszerű elhatározás, mivel az elbeszélés szerint most jutott tudtára: „hogy a híres döbrögi vásár / Egy hét múlva esik.” (165.) Matyi számára ez az információ merőben újnak tűnik, amelyről tudomást a faluvégén az ünnepnap Délyesténn, ’délutánján’ szerzett, a már említett, vele korabeli sihederektől, akárcsak a „szomszéd vármegye” létezéséről is, mondja az ironikus elbeszélő. Matyiban ennek az új hírnek a hatására merült fel a merész terv, amely összekapcsolódik a kupeckedés általi gyors meggazdagodás vágyával. Matyi motivációja, a kor gondolkodása szerint legalábbis, morálisan kifogásolható. Az általa elérhető cél is, hiszen az anya zsörtölődése miatt ez által látja biztosíthatónak eddigi életformáját: vagyis a rendi születése szerint rá váró fáradságos munka helyett a további kényelmes henyélést. Matyi terve a robotoló köznép számára elgondolt munkaetika felől nézve rendszeridegen elem. Mindenképp a rend felforgatására irányul. Ám ehhez induló tőkék kellene szerezni, az eredeti tőkefelhalmozás alapját. És ekkor jutottak eszébe az anyja libái, mint tőkeforrás.

A libákkal kapcsolatban Matyi anyja úgy gondolkodik, ahogy a falusi gazdálkodás hagyománya diktálja. A ház környékén nevelt libákkal takarékosan szoktak bánni: meghagynak egy gúnárt és néhány tojót, hogy ezáltal a következő évi szaporulatot biztosítsák: „Anyjának húsz szép annyányi libái valának / Egy szép gúnárral, s egy pár öregecske tojóval…” (165.) Az elbeszélő fontosnak érzi megjegyezni az előző mondat folytatásaként azt is, hogy „Jókor költek azok, maga bajmolt véllek az özvegy” (165.) Vagyis idejekorán megültette a tojókat, tehát kellő idő állt rendelkezésükre, hogy szépen fejlődjenek és már nem kicsik. Mindebből az sejlik, hogy a libák még fiatalabbak, semhogy piacképesnek lehetne őket tekinteni. Még épp csak elérték a kifejlettség küszöbét. Erre utal az annyányi jelző is, amelynek a jelentése ma már homályos, és a kritikai kiadás is magyarázat nélkül siklik át fölötte. A Matyi által anyjától elhajtott libák tehát a nyárutón kerülnek a név nélküli „kis város”, a második változatban már Döbrög város piacára. Ezért nem jelentősége van az annyányi jelző jelentésének. Az Erdőháti, Szamosháti vidék nyelvi anyagát felgyűjtő Csűry Bálint Szamosháti tájszótára ismeri a lúd jelzőjeként ezt a szót: „annyányi v. csonkaszárnyas (= fiatal, de már kifejlett lúd)”. Az 1838-as kiadású Magyar tájszótárban is ismert: „Annyányi galamb, ma holnap szárnyra kelhető.”[4] Tehát fiatal, még ép csak kifejlett példányokról van szó. Vagyis korai még piacra vinni őket, hiszen csak veszteséggel lehet értékesíteni.

Az anya és Matyi tervei között ellentét tehát nem a libák értékesítésében áll fenn, hanem az ésszerű és takarékos eladás idejében lelhető fel. Matyi sürgeti az anyát, aki később tervezete pénzé tenni a libákat. Mivel a „télre való” megszerzése volna a célja, ezért ennek érdekében ésszerűbb lenne a libákat Márton nap környékén eladni. Ekkor szokták ugyanis levágni hízott libákat, amelyek az őszi táplálékbőséget kihasználva ekkorra már szépen meghíznak. A hideg és szűkös tél beállta azonban ez után már csak súlycsökkenéssel járhat, tovább tartani őket tehát csak veszteséggel járhat. Csak néhány erős tojót és egy-egy gúnárt szokás meghagyni. Az anya a tél átvészelésére használná fel a cserébe kapható pénzt. Matyi ötlete ettől a lehetőségtől fogja megfosztani az anyát, aki azonban nagy nehezen kötélnek áll, és enged az apa nélkül felnőtt, lusta és makacs fiának. Jobb belátása ellenére abban reménykedik, hogy hátha jól sül el a kockázatos terv: „Ám no hiszen legyen úgy, úgymond, áldjon meg az Isten, / Csak lendíts valamit, mert héj nagy bűn a henyélés…” A kudarc után, amely üzletileg megalapozatlan volt, Matyi felismeri saját felelősségét, és nem tér haza. Sőt, „anyja / Háza felé képpel sem fordúlt; búgva-morogva / Elment a földetlen földig…” (167.) E népmesei fordulatot másként mondva: világgá ment. Az anya szólamát függő beszédként visszaadó elbeszélés a keresztyén morál fontos alapelvét, a bűnnel azonosított henyélést, állítja szembe a kockázatot hordozó üzleti vállalkozásokkal. A protestáns etika szemlélete erősen átdereng ezen a kijelentésen. Annál is inkább, mivel Matyi egyetlen tette sem látszik tudomást venni erről az etikáról, ám az elbeszélő egy pillanatra sem nem téveszti szem elől ezt az összefüggést, amely hiányként íródik bele a szövegbe. Ez a hiány a szarkazmus, a gúny, az irónia figurális alakzatait ölti. Hogy az anya túl éli-e az ekkoriban nagy megpróbáltatást jelentő telet, miután Matyi eltékozolta az egyetlen tartalékát, attól kezdve, hogy Matyi az apajogú renddel összeütközésbe került, nem tudjuk meg. Az anyáról több szó nem esik.

Matyi lázadása az apa nélkül felnőtt kamasz lázadásaként is olvasható. Azzal a patriarchális világgal szembeni rebellió, amelyen – árvasága folytán – kívül helyezkedik el. Az apa figuráját, amely az erkölcsi rend határait és szabályait jelöli majd ki számára, a vásárban tapasztalja meg, méghozzá Döbrög világának rendjét szervező központban, nevezetesen Döbrögi patriarchális funkciót betöltő személye által. Matyi neveletlensége és rendhagyó szociális státusa miatt válik a patriarchális világ rendjének megkérdőjelezőjévé. De a szerző szövege szerint sem fel nem forgatja, sem megváltoztatni nem akarja azt. Hanem mintegy apjává fogadja Döbrögit az által, hogy legyőzi ugyan, de életben hagyja: „Azzal lóra kapott, s elment dolgára örökre.” (175.) Döbrögi viszonzásul mintegy fiává fogadja a népét, vagyis megerősíti a néppel kötött patriarchális szerződést azzal, hogy a törvény szerint jár el: „És törvénytelenül nem bánt, hanem úgy ahogy illik, / Embertársaival; jól is végezte világát.” (175.) Valójában karneváli jellegű volt a Matyi háromszori verése által jelezett felforgató hatás, amely aztán mégis az apajogú rend, a világ patriarchális biztonságának megerősítését eredményezte. Fazekas, a konzervatív író bebizonyította, hogy a régi világ rendje jobb, bármit is mondjanak a felvilágosodás hívei, az újról álmodozók és a szabadkőművesek. A tanulság pedig az, hogy a libákat Márton napi vásáron érdemes eladni, idejekorán, és nem idő előtt. A jó apa pedig szigorú, néha igazságtalan is, de mindig megbocsát.

Jegyzetek

1 A Lúdas Matyi autorizált, az 1804 táján keletkezett szövegváltozat megjobbított 1817-es szövegét a kritikai kiadásból idézem, a 165-175 közötti oldalakról. Míg az első, 1815-ös kiadás egy közkézen forgó kézirat alapján, Fazekas tudta nélkül jelent meg. A Kerekes Ferenc által kiadott 1815-ös szövegváltozatot a kritikai kiadás jegyzetben, a 291-299. oldalakon adja közre. Fazekas Mihály Összes Művei I. kötet (a továbbiakban FMÖM I.) , sajtó alá rendezte Julow Viktor és Kéry László, Bp., 1955.

2 Kisfaludy Károly: A bánkódó férj. 1830-ban Vörösmarty újraírta az adomát Szép asszony címmel. A szép, ám zsémbes, veszekedős feleséget Szatmárba történő betörés, portyázás alkalmával egy tatár elragadja. A nőellenes adoma poénja, hogy a férj a rabló tatárt sajnálgatja az ironikus frazémával: „Szegény tatár!”

3 Mondolat. Sok bővitményekkel, és eggy kiegészített újj-szótárral eggyütt. Angyalbőrbe kötve, eggy Tünet-forint, Dicshalom, 1813. – A metszet értelmezéséhez: Onder Csaba: Egy »paszkvillus« anatómiája, (Kazinczy Ferenc a Mondolat címlapján?) = Ragyogni és munkálni, Kultúratudományi tanulmányok Kazinczy Ferencről, szerk. Debreczeni Attila, Gönczy Monika, Debrecen 2010., 183-192.; Onder Csaba: Figura és anomália, Kazinczy (és) a Mondolat szerzője = It 2010/1, 50-76. – Kazinczy szabadkőművességével kapcsolatban: Jászberényi József:»A Sz: Sophia’ templomában látom én felszentelve nagysádat«, A felvilágosodás korának magyar irodalma és a szabadkőművesség, Bp., 2003., 119-132.

4 Magyar tájszótár, Budán, 1838, 23.

2 comments on “A patriarchális iróniáról – A Lúdas Matyi újraolvasása

  1. Borbély Szilárd revelációt jelentő Lúdas Matyi újraolvasása és újraértelmezése végre a helyére teszi klasszikus irodalmunk e sokszor félreértett remekét. Az elemzésből számomra egyértelműen kiderül, hogy Fazekas Mihály írásában támadta a korabeli szabadkőművességet, de legalábbis annak a magyar valóságtól elszakadt, öncélú reformokat, sőt forradalmi ábrándokat kergető képviselőit. Annak tudomásulvétele, hogy nem volt szabadkőműves, a fentiek alapján kiegészül azzal a most már tényként kezelhető állítással, hogy tudatosan nem lépett be ebbe a magyar rögvalóságot felforgatni kívánó szervezetbe, ezzel is demonstrálva konzervatív népi-nemzeti elkötelezettségét!

  2. Annak nagyon örülök, ha új összefüggésekre sikerült rámutatni a Lúdas Matyi kapcsán. Attól azonban óvnék, hogy ilyen félreolvasás lábra kapjon a tanulmányom kapcsán. A helyzet sokkal bonyolultabb, mint a Lars Lovari név alatt kommentelő olvasó véli.
    A helyzet az, hogy Fazekas Mihály nem volt “nép-nemzeti”. A népet inkább gyanakvással, félelemmel vagy még inkább megvetéssel figyelte, amennyiben a “nép” alatt a korabeli “köznépet”, vagyis döntően a jobbágyságot és általában a “szegénységet” értjük. (Ezzel kapcsolatban ajánlom megolvasni: Borbély Szilárd: Egy lassan induló írói pálya = ÉS LV. évfolyam, 28. szám, (2011. július 15.), 13. oldal)
    Továbbá: igaz, hogy Fazekas “kozervativ” volt, amennyiben ez alatt azt értjük, hogy a patriarchális viszonyok megőrzésének híve. Ám aulikus szemléletű is volt egyúttal, a császár és a birodalom számára nem megkérdőjelezhető keretet jelentett. “Nemzeti” tudattal nem bírt, főként nem a mai értelemben, hanem városának, Debrecen régi rendjének a megőrzését azonosította a régi jó szokásokkal.
    Fazekas ennek a rendnek a változása, a modernizálás ellen írta szatíráját, a Lúdas Matyit. Nem a “köznépnek” címezte, hiszen azok 90%-ban nem tudtak olvasni. Hanem sajátjainak, a művelt, tehetős, a rend fenntartásában érdekeltnek.
    A készülődő piac, a kapitalista kereskedés által megjelenő versenyben látott veszélyeket, amelyben a rögzített piaci árak és a vásárbíró mindenhatósága megkérdőjeleződhet.
    (Lásd: Borbély Szilárd: A Ludas Matyi és az olvasás paranoiája = ÉS, 2010 február 26., 13. oldal)
    Végkövetkeztetésként tehát: nem támadta a szabadkőművességet. A mű célja bizonyosan nem ez. Ahogy a tanulmányban is ez egy felvetés, jelentéktelen mellékszál.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top