(kölcsönbe kaptad)

fújom a füstöt. az ablakon át
kirepül az éjszakába
és elolvad a ködben. a helyére
bekúszik a hideg.
én rád gondolok még, a nyárra,
a dalokra, amiket énekeltél
és amiket már nem is tudsz talán,
meg a kopott gitárodra
– nem is a tiéd volt
csak kölcsönbe kaptad,
ahogy engem is –
de mégis ez volt a legszebb varázslat
mezítláb táncoltunk részegen
te az eget nézted, én meg a szádat.
túl korán jött aznap a hajnal…
még mosolygok egy kicsit a sötét szobának
aztán becsukom az ablakot.

 

(gombolod az ingedet)

nem imádlak többé téged
te rohadt bálvány
és nem hullok többé térdre
a lábaid előtt
már tudom, hogy nem vagy isten
és nem vagy varázslat, csak ócska
trükkök és hogy semmi nincsen
belőled, ami megválthat
nem lesz már, ki higgyen benned,
ki megértsen és csodáljon, és majd
elkopik lassan a tested,
ahogy megemészt a mérhetetlen
egyedüllét meg az idő gyomra.
emlékezz majd az arcomra
milyen volt amikor utolsó
áldozatként még a tiéd lettem
bár ruháid alatt sehol nincs kánaán
és nélkülem nem is vagy férfi igazán
hát így halnak meg a hamis istenek.
kattanva zárul az ajtó mögöttem
míg begombolod az ingedet.

 

(rozsda)

most egy kicsit legyél csendbe’
és ne nézz rám így, mert a hideg futkos
tőle a hátamon. a fejedbe
látok. a hangod és a mozdulataid
emlékeimbe égtek örökre.
olyanok, mint a hegek, amiket a bőrömbe
vájt körmeid hagytak maguk után.
talán ezért van, hogy bárhová megyek,
felismerlek már messziről, az utcán,
a kocsmák teraszán és a villamos ablakából.

még beszélsz és közben néha felém
pillantasz – halk duruzsolás vagy
meg a szemem sarkában egy furcsa fény,
és a hátunk mögött azt suttogják, hallom,
nem tett jót nekem ez a szerelem.
igazuk van. nagyokat kortyolok
a borból és már nem is fáj,
hogy úgy rágod a szívem,
mint a rozsda, lassan és kegyetlenül.
menj most haza. rád valaki vár
én meg elüldögélek még itt egyedül.

 

(otthon)

én gyűlölöm ezt a helyet.
itt minden te vagy – a koszos folyosók
a kopott bútorok meg a rajzok a falon
a hamutartók és a füstös lehelet
és minden dal ami itt remeg
a levegőben. itt nincsen

csend egy pillanatra se,
csupa lomtalanított szocreál
holmi meg elfuserált tündérmese
amiből kispórolták a romantikát.

gyere haza és ülj le mellém
– olyan hidegek nélküled a szobák,
ha nem melegítesz, megfagyok –
sárga rózsák nyílnak a kertben
melletted egyedül vagyok.

Soltész István felvétele