Na bassza meg, hiába jöttem el másodszor is megnézni a darabot, megint mire fogok most akkor figyelni, hogy lesz ebből színikritika.

Létezik ilyen?

Igen.

Tegnap láttam.

És bár leírhatatlan, mégis megkísérlem ide idézni alakját, hogy némi fogalmatok legyen a szépségről, etikai, esztétikai és mindenfajta vonatkozásban.

Amikor belépett a művészbejárón én épp a portán helyeztem el kabátom, sálam, könyvem és esernyőm, onnan pillantottam meg először , rögtön mulatságosnak találtam hatalmas, sztk-keretekre emlékeztető szemüvegében. Piros szemüvegkeret, te jó ég! Betette kabátját a főpénztár előtt kialakított ruhatárba, akkor meg azon mosolyogtam, hogy túlöltözte magát a stúdiószínházbeli előadáshoz. Elegáns, fekete kiskosztümben indult a lépcső felé, majd megtorpant, visszahúzódott a lépcső alatti mélyedésbe, ahol napközben a díszítők a kerékpárokat tárolják, és lehajolt fekete, magassarkú cipőjéhez. Mindkettő ki volt csatolva ugyanis, pontosabban nem volt bekapcsolva. Talán kocsival hozták idáig és ott húzta a lábára, ki tudja. Rögtön szívembe lopta magát ezzel az eleganciára kontrázó lazasággal, ahogy ott szerencsétlenkedett felváltva egy lábon állva.

Ekkor néztem meg magamnak jobban. Remekbe szabott ruhája volt, meg kell hagyni, s második ránézésre egyáltalán nem volt feltűnő, nem tűnt már túlöltözöttnek. Visszafogottan elegáns volt. A szűk szoknya épp, hogy csak térd fölött, és diszkréten feszült a formás fenéken.

Nem méltatott figyelemre ahogy másokat sem, pedig feltűnhetett volna, hogy le sem tudom venni róla a tekintetem. De jobb is. Igyekeztem láthatatlanná válni farmerestül, nemrég turizott olasz woolmark-pulóverestül, kínai cipőstül, mindenestül… Vén slapaj, aki egy színikritika megírása okán jött el másodszor is az előadásra, mert fogalma sincs, mit írjon, és akinek, teltházas előadás lévén, csak a lépcsőn, ülőpárnán jut majd kegyelemből hely. Jó lesz az a kiújult lumbágójának…

Szóval, a szépség. Várakozott a lépcső közepén, még nem álltak be mögé, még nem takarta el senki. És egyre elegánsabbnak tűnt a nagy, piros keretes szemüvege is. Erősen intellektuális külsőt kölcsönzött ez az öltözékével együtt. És akkor elkezdtem megfigyelni az arcát. Alig észrevehető, finom smink, valóságos profimunka élénkítette arcát, valami észveszejtő visszafogottsággal. Egyébként is, az egész lényéből áradt ez a tartózkodás, már-már alázat, ez a bocsánat, hogy itt vagyok-attitűd.

A haja szőke, persze. De a frizura meghatározhatatlan. Koszorúfélébe volt fonva, ám az egész olyan laza, olyan semmilyen. Mintha reggel befonta volna, aztán a délutáni alvás során elfeküdte, vagy mi. Félig kibomlott, kusza tincseivel őrjítő ellentét mutatkozott eleganciája mellett. De ha valaki megtervezte ezt a csodát, az nem stylist, hanem igazi mester. Ahogy állt ott félszegen, senkire nem nézve, szinte bocsánatkérőn, bármely férfiemberben felhorgadt volna a vágy, hogy karját nyújtsa támaszként.

Kicsit hibbantnak tűnt, ez az igazság…

De nem vette észre senki, mert a felületes szemlélő szemében szürke veréb volt, és épp ez a kettőssége tette vonzóvá. Semmi feltűnő, de mégis a tökély, s mint tökély, alázatos, hogy köztünk, földi halandók között lehet.

Aztán a szája. Ha azt mondom, formás, hibátlan, ezzel semmit nem mondtam. De teljesen illett egész lényéhez az az enyhén duzzadt ajak. Szopásra termett szája volt, na… Elkezdtünk beszállingózni a nézőtérre; néztem, amint átadja a jegyét a nézőtéri felügyelőnek, aki már másodszor kezdett egyre türelmetlenebbül integetni a szépségtől elbambult slapajnak, hogy gyere már, Feri, mert végül is került szék, nem kell hát a lépcsőn kuporognia a lumbágósának.

És nem fogjátok elhinni, hogy hol volt az a hely, hol volt az a szék.

Mellette…

Az első sorban.

Ilyen nincs, ilyesmi velem nem szokott előfordulni, nekem ekkora szerencsém nem lehet. Még jó, hogy indulás előtt magamra locsoltam a fiam James Bond 007 márkájú parfümjéből egy adagot.

A szépség és a szörnyeteg, ja.

Két órán keresztül összeért a könyökünk… Lopva rá-ránéztem, az elegáns harisnyába bújtatott pompás lábára, ölében nyugvó kezére. Bal gyűrűsujján egy hihetetlenül vékony jegygyűrű. Miközben az egész lány nem tűnt többnek egy idén érettségiző fruskánál. De maximum húsz lehetett. Másfél méterrel előttünk játszódott a darab, és bizony a gyönyörű száját eltátva bámulta, itta a jeleneteket, olykor levette fantasztikus szemüvegét és megtörölgette a szemét, máskor visszafogottan kacagott…

Az előadás végén, a sokadik visszatapsolásnál jutott a főszereplőtől a slapajként jelen lévő egykori munkatársnak egy személyre szóló, mosollyal egybekötött bólintás reméltem, a szépséget ezzel elkápráztatom, s rám néz csodálattal, de nem , majd elindultunk kifelé. Az ajtóból még visszanéztem: ott ült mozdulatlanul, dermedten a csaknem üres nézőtéren, nyilván még az élmény hatása alatt.

Nem tudom, meddig ülhetett ott, mert én még elmentem a csapóajtón túl a nagyszínpadi öltözők felé, majd összefutottam az időközben átöltözött nagy Jászaival is.

A portán magamhoz vettem a holmimat, még elbeszélgettem az éjszakás munkaerővel, aki többször is sikerrel kezelte lumbágómat, lévén civilben gyógymasszőr, majd kiléptem az előtérbe.

Persze, ott szerencsétlenkedett még mindig, térde közé szorította kistáskáját és próbálta magára ráncigálni – ugyancsak remekbe szabott kabátját.

Éreztem, nem szabad megvárnom, mert ha egyedül megy neki az esti városnak, azért, ha meg várja valaki, akkor azért.

Megint éreztem, mint oly sokszor az utóbbi időben, hogy menekülnöm kell, hogy nem szabad semmi őrültséget elkövetnem, fejemre hozva megannyi bűnt, botrányt, megaláztatást.

És azt is éreztem, el vagyok veszve megint rendesen, így plátóilag. Mit nekem K. és E., az utóbbi négy év két – más-más jellegűkeresztre feszítője, mit nekem az összes előző ki tudja hány istennő, amikor láttam azt, akit már senki nem tud ezután felülírni.

És hogy jól van ez így.

Most megyek, és kinyomom a szememet.

Soltész István felvétele