A Nyíregyházi Törvényszéken jelenleg is folyik az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyermekeknek Alapítvány által indított polgári per a halmozottan hátrányos helyzetű (zömükben cigány) gyermekek elkülönítő oktatása (szegregáció) miatt bezárt, majd a Görög Katolikus Egyház Hajdúdorogi Egyházmegyéje és a nyíregyházi önkormányzat által közösen újranyitott általános iskola ügyében a fenntartók ellen. Írásom olyan gondolatfutam, amelyet a konkrét helyzet, illetve a per tényanyagának behatóbb ismerete nélkül is érdemesnek tartok közreadni erről a témáról.

Az egyén társadalmi karrierjét a családi indíttatás is meghatározhatja. Természetes, hogy a rendszerváltás utáni magyar társadalom vesztesei, bizonyos ismert szociokulturális okok miatt a magyarországi cigányság túlnyomó többségét is magában foglaló mélyszegénységben élők e téren is ki vannak szolgáltatva a kapitalista gazdaság társadalomtorzító frusztrációinak, ám úgy gondolom, hogy ennek ellensúlyozása társadalmi, hatalmi szempontból közelítve pedig állami föladat. Az állam ráadásul nem csupán törvényei, de a politikai döntéshozóktól független bíráinak ítéletei által is megnyilatkozik.

Vajon morálisan elvárható-e egy olyan családtól, amely páriaként létezik a társadalomban a létminimum perifériáján különböző segélyekkel egyensúlyozva, hogy elsődleges szempontjuk a mindennapi túlélés helyett gyermekeik hosszútávú iskoláztatási stratégiájának átgondolása legyen? Vajon nem irreális kívánalom-e a társadalom jövő generációi iránti felelősséget azokon követelni, akikről generációkon keresztül lemondtunk, és akik szóba sem jöttek mint a jövendő magyar középosztály lehetséges rekrutációs bázisa?

Ahol hatan-tízen alszanak egyetlen szobában, és ahol a napi több bő étkezés csak álom, vajon onnan nem tűnik-e nevetséges hajcihőnek vagy éppenséggel a szerencsétlenséget, a nyomort, az elesettséget erősítő hatásnak az iskolakerülő gyerek miatt a szülőket sokezer forintnyi büntetéssel „ösztönző” jegyzői felszólítás? Vajon mi, a magyar társadalom, nem hagytuk-e az út szélén ezeket az embereket? Hagyjuk-e, hogy a jogunk által megkövetelt egyenlőség, társadalmi igazságosság és szolidaritás eszméje a mindennapi valóságban csupán leírt, néma szavakká degradálódjék?

A magyar cigányság (és velük együtt a többi mélyszegénységben élő réteg) társadalmi emancipációjának véleményem szerint egyetlen járható útja a megfelelő oktatás, a tanulás lehetőségének valóban esélyegyenlőséget teremtő biztosítása, a tanult emberek életpéldái által a társadalmi emelkedés e fogmájának vonzóvá tétele. Ez a dolgok természetéből adódóan elsősorban a többségi társadalom, valamint a társadalomtól ráruházott hatalommal élő magyar állam felelőssége, hiszen az integráció elsősorban a többség hosszútávú szociális és gazdasági érdeke. Hiába követeljük meg hivatalaink egyre szigorúbb eszközeivel minden gyermek rendszeres iskolai oktatását, ha nem biztosított az oktatás, a tanulás általi társadalmi osztályváltás igazi lehetősége. Hiába tanul az, akit érettségivel is csak közmunkásnak alkalmaznak, és főképp reménytelenül messzi az osztályváltás azoknak, akik, bár képességeik alapján többre predesztináltattak, az elrontott oktatáspolitika miatt már nem juthatnak be a kapuit egyre szűkebbre csukó, hirtelen majd’ minden szegmensében fizetőssé váló felsőoktatásba. Pedig a főiskolai, egyetemi képzés jelen társadalmi körülményeink között az ún. középosztály talán egyetlen biztos toborzóhelye.

Az általános iskola, az alapfokú oktatás az, amely véleményem szerint meghatározza a többi oktatási szinthez való hozzáférés esélyeit is. Itt kell az igazi esélyegyenlőséget megteremteni! Szeretném leszögezni, hogy nem vagyok egyik modell föltétlen híve sem. Nem gondolom, hogy önmagában azért, mert az integráció kifejezése mostanában divatossá vált, ez a modell lenne a legcélravezetőbb, ahogyan azt sem, hogy a szegregáció önmagában bármiféle előnnyel is járna pusztán csak azért, mert – ahogyan szokás lett hangoztatni – nem szakítja ki a szegény gyerekeket „természetes környezetükből”. A szegregáció említése, vagyis a cigány gyermekek „egymás közt” való nevelése és oktatása (s így persze elkülönítésük a „nem cigányoktól”) első hallásra természetszerűen minden jó szándékú, a jogállam eszméin iskolázott ember hátán fölállítja a szőrt, s a hatvanas-hetvenes évek amerikai iskolafilmjeinek tömegét idézi eszünkbe ellenpéldaként. Azonban nincs az az józan ellenérzés, ami miatt ne volna érdemes az esélyegyenlőség semleges szempontjait figyelembe véve megfontolni az elkülönítő alapfokú oktatás lehetőségeit! Egyik és másik modell mellett is hozhatóak föl észérvek, egyik és másik modell mellett is szólnak kiváló eredményű kísérletek.

Az, hogy a mélyszegénységből érkező gyermekek tömegének olykor elképesztően nagy hátrányt kell az iskolába kerülve ledolgozniuk, ami elsősorban nem is motivációbeli hiányosságokat jelent, hanem olyan, az élethelyzetükből adódó sajátos problémákat, amelyek a többségi gyermekek esetében nem vagy alig jelentkeznek, szinte triviálisan köztudomású dolog. Mindenki hallott rémtörténeteket az angol vécét használni sem tudó roma kisgyerekekről, vagy a telente sokszor taknyukat-nyálukat egybe folyató kis nebulók „elviselhetetlen cigányszagáról”, akik talán rozoga vályogviskókból érkeztek a fűtött iskolába, mosdatlanul, hétszámra ugyanabban az otthoni nyílt tűzi fűtéstől áporodott füstszagú ruhában. Erről tudomást kell venni, és ehhez a helyzethez az oktatáspolitikának is igazodnia illene, hiszen az esélyegyenlőséget megteremtő eszköztár kimunkálása elsősorban szakmai kérdés kell, hogy legyen, nem pedig a mindent Prokrusztész-ágyára húzni igyekvő, sokszor az egyéniesítést nem is ismerő, generálszabályokkal operáló politikai döntéshozás terrénuma.

Nem kell, sőt: nem szabad a családok magánéletében vájkálni, ám ahol az iskolafenntartónak erre lehetősége adódik, véleményem szerint meg kell gondolni a valóban egyenlő esélyek megteremtésének módozatait. Ehhez a szegregációt fenntartani akaró iskolák számára előírandó esélyegyenlőségi minimumprogram kellene, egy olyan előíráscsomag, amely a hatályos magyar és uniós normákat figyelembe véve ajánlásokat tesz az esélyegyenlőség e módon való előmozdítására. Ebben a mélyszegénységben élő gyermekek primer, családi szocializációját kiegészítő, a középosztály gyermekeiéhez jobban közelítő szocializációjával, esetleg már az óvodáskort megelőző bölcsődei foglalkozások ingyenesen elérhetővé tételével, az odahaza nem, vagy elégtelenül biztosítható mindennapi személyi higiénia, a tisztálkodás elemi szükségletének lehetővé tételével, a gyermekek napi legalább háromszori étkezésével és egyéb, az oktatással nem szorosan kapcsolódó föladatok ellátásával is kellene terhelni ezeket az alapfokú közoktatási intézményeket. Emellett persze ez intézmények a „normál” nevelési-oktatási intézmények működési rendjéhez képest megnövekedett feladatai biztosításához jobban igazodó költségvetési normatívát is kellene előírni. Az sem mindegy, hogy milyen képzettséggel, habitussal és megbecsültséggel rendelkezik az a pedagógus, aki ilyen intézményben teljesít szolgálatot; ilyen terepen ugyanis a legjobbakra van szükség és a legjobbakat ki kell választani, képezni, rostálni kell és differenciált bérezéssel meg is kell fizetni. S ha már az ilyen intézmények működéséről esett szó, szerintem nem szabad elfelejtkezni arról sem, hogy mivel tulajdonképpen nem a szüleik, hanem a szegénységük akadályozza ezeket a gyerekeket a leginkább, e kvázi szociális gondoskodási típusú lehetőségek bizonyos fokú igénybevételétől a szülőket és az idősebb testvéreket sem szabadna elzárni. Rengeteg empátiát, toleranciát követelő feladat a szegényekkel való efféle foglalkozás, ám ha jól, körtekintően és főleg megértő módon csinálják, megakadályozhatja a problémák jelentősebb részének társadalmi újratermelődését és sokakat útjára indíthat egy boldogabb, a társadalom számára is több hasznot hajtó életpálya felé.

A tehetséggondozás egy másik neuralgikus pontja a valódi társadalmi esélyegyenlőséget előmozdítani igyekvő szegregált alapfokú nevelés-oktatásnak, hiszen pusztán a mélyszegénység okán jóval kevesebb lehetőség adódik e gyermekek tehetségének kibontakoztatására (nem tudnak a szülők például iskolaszereket, számítógépet vásárolni), esetleg egyes tantárgyi hiányosságaikat behozandó a felzárkóztatásukra sem jut anyagi forrás úgy, mint középosztálybeli körülmények között élő társaikéra. Sokszor nem is azért jut ezekre kevesebb, mert erre ne volna a gyerekeknek vagy a szülőknek igényük, hanem azért, mert a felzárkóztatás, a magánóra és a külön tehetséggondozó foglalkozások mind-mind pénzbe kerülnek a kapitalista gazdaság logikája szerint piaccá vált oktatásban. Ugyanakkor az igények megjelenítése, artikulációja is nehézséget okoz a sokszor szintén iskolázottsági gondokkal küzdő szülőknek. Ezt az iskolával szembeni szülői elvárások megfogalmazását is elő kellene segíteni valahogyan. Az ún. iskolaotthonos nevelés lehetőségeinek tágításával, ami a minőségi szempontból megfelelő pedagógusi, nevelői munkával párosul pl. délutáni, koraesti tanfoglalkozásokkal lehetne az iskolához, mint szekunder szocializációs környezethez kötni ezeket a gyermekeket. Tudom, hogy sokan ma a szegénységre szégyelni való dologként tekintenek, ezért e próbálkozások eleinte akár a hátrányos helyzetüket palástolni igyekvő szülők ellenállásába is ütközhetnek. Ennek dacára hiszem, hogy muszáj próbálkozni velük, mert várható hasznaik számosabbak és később megmutatkozó kedvező hatásaik jelentősége pedagógiailag aligha túlbecsülhető.

A szegregált alapfokú oktatás egyenlő esélyeket biztosító eszméje valójában csak akkor válhat valóra, ha efféle, tőlem fentebb vázolt módszerekkel készíti, vértezi föl a hátrányos helyzetű gyerekeket a majdani valódi versenyhelyzetre, a szakmaszerző középiskolai vagy később, az esetleg felsőoktatási tanulmányok elvégzésére s az utánuk következő életre. Ezek híján könnyen visszájára fordulhatnak a tanulás általi osztályváltás ideájából kiinduló próbálkozások, mert azok rendre az oktatás, a képzés által nem vagy alig kezelhető társadalmi akadályokba ütköznek.

Azt gondolom, hogy amennyiben a szegregált iskola e fenti többletföladatokat nem képes vagy nem hajlandó ellátni, úgy értelmét veszíti a mélyszegénységben élő gyerekek, elsősorban a cigányok oktatási elkülönítése az általános iskolában vagy a nevelési-oktatási rendszer korábbi stációiban. Ha nem az esélyegyenlőség megteremtése érdekében történik a szegregáció, hanem valami más, vélhetően a fiatalok és a társadalom hosszútávú érdekeit egyáltalán nem szolgáló célból; mondjuk a cigány gyermekekkel való együttoktatást ilyen vagy olyan indokból elutasító többségi szülők nyomására, vagy azért, mert jobb híján csak ide tudnak reggelente eljutni a gyerekek, akkor annak a magyar társadalom egésze szempontjából nincs pozitív, hosszútávú értéke.

Amennyiben ez utóbbi a helyzet, s a fenntartó nem képes, vagy nem hajlandó a szegregáció minimum céljának és egyetlen, a jogállami semlegesség eszméjét kielégítő, a valódi szociális esélyegyenlőséget létrehozni igyekvő, térítésmentesen igénybe vehető szolgáltatásokkal bővíteni az általános iskolai képzést nyújtó intézménye tevékenységét, akkor jöjjön inkább a minden más szempontra vak, de az egyenlőség eszméjét még így is jobban szolgáló puszta integráció! A gyerekeket a nyomortelepről a város más iskoláiba szállító iskolabusz fenntartása nemcsak a fent vázolt, de az esélyek kiegyenlítését nem célzó intézmény fenntartásánál is jóval olcsóbb. Ha nincs az esélyek hosszabb távú kiegyenlítődését biztosító célja a cigány és nem cigány, pontosabban a mélyszegénységben élő hátrányos helyzetű és a középosztálybeli (zömükben fehér) gyerekek nevelési-oktátási elkülönítésének, akkor az jog- és társadalomellenes.

Soltész István felvétele