Az egyik határon túli magyar nyelvész kolléganő azt kifogásolta, hogy az egyik általános iskolai nyelvtankönyvben az a mondat szerepelt a diákoknak szólóan, hogy ne féljetek használni a nyelvjárási beszédeteket, kifejezéseteket. Szerinte helyette az lett volna jobb, hogy használjátok bátran. Számomra nincs túl nagy különbség a kettő között, hiszen úgy vélem, jó, ha már egy tankönyv odáig eljut, hogy a nyelvjárásról pozitív attitűdöt kíván kialakítani. Mindez Kassán történt a 44. Kazinczy-napok rendezvénysorozaton a Csemadok szervezésében. Azért is vettem örömmel részt az eseményen, amelyet régi rangjára visszaemelve a gyönyörűen felújított Yasmin Szállóban rendeztek, mert egészen más dolog személyesen tapasztalni általában az ott élők anyanyelvhez való viszonyát, mint olvasni róla. Így például a Márai Stúdiószínpad büféjében rendezett esti borozás közben hallani azt, hogy az egyik köztisztviselő mennyire fontosnak tartja azt, hogy ő nagyon figyel arra, hogy még csak véletlenül se csússzon be egy szlovák szó a beszédébe, s nem mond ilyet: „Reggel felvettem a tyeplákit (melegítőt), felültem a vlecskára (pótkocsira), miután megettem egy párkit (virslit).” Vajon ez óriási hiba? S vajon kinek tiszte ezt megválaszolni? A kérdések nem új keletűek.

Az 1990-es évtized első felében jelentős vita alakult ki a határon túli magyar nyelvhasználatról, még pontosabban arról, hogy a kisebbségben élőknek lehet-e, van-e külön nyelvi normája? Az e témakörben született tanulmányokat a Nyelvmentés vagy nyelvárulás című kötet tartalmazza. Az egyik írás szerzője azt a kérdést veti fel, hogy van-e morális alap arra, hogy a magyarországi normát kiterjesszék a határon túli magyarságra. Az kétségtelen, hogy az elszakított, bizonyos értelemben elszigetelt közösség minél szorosabban és minél tökéletesebben akar az anyaközösséghez tartozni. Ugyanakkor senki nem beszél eszményi, steril magyar nyelven Magyarországon sem, tehát be-becsúszhat egy-egy szlovakizmus odaát bárkinél. Ha ezt nem fogadnánk el, és azt mondanánk, hogy ez hibás és műveletlen, akkor a beszélőközösség önbizalma is megrendülne némileg. Folytassuk tovább a pró és kontra érveket! Ha a határon túliaknak nem kell a magyarországi normához igazodniuk, akkor ezzel nagyvonalúan és jóindulatúan önállóságra ítéltetnek egy regionális köznyelvvel, és ezzel a provincializálódás és az asszimilálódás veszélyének tétetik ki a kisebbség. Viszont a többségi nyelvből történő szókölcsönzések, tükörfordítások a kétnyelvűségi helyzetben a világ minden nyelvében törvényszerűen jelentkeznek.

A szóhatártalanítás első szakasza a Magyar értelmező kéziszótár 2., átdolgozott kiadásával kezdődött, ami azt jelenti, hogy határon túli magyar szókészleti elemeket is tartalmaz. Az erdélyiből (pl. csicsonka = a jégnek csúszkálásra használt része), a szlovákiaiból és a kárpátaljaiból is kerültek be szavak, szójelentések és szókapcsolatok.

Nos, visszatérve a feltett kérdésre a válaszom egyrészt az, hogy nyelvvész nincs, másrészt az, hogy a feleletet a határon túli magyaroknak kell megadniuk. Ugyanakkor célszerű azt is megvizsgálni és a döntéskor szempontként figyelembe venni, hogy mit szólnak például az ukrán nyelvészek és nyelvhasználók az ő nyelvükbe bekerült hungarizmusokhoz.

Soltész István felvétele