Átok városban nem lehet álmodni, pocsolyavárosban pláne nem. Hát ezért vágyott pogány lelkem a török Riviérára. Sápadt vagyok, fess pirosra, Nap, gondolom a kis hotelszoba tükrében szemlélve elhasznált magam. Még ki sem óhajtom pakolni a holmijaimat, a tengerhez sétálok. Meleg szelek csapnak arcon, vérvörös hibiszkuszok lángszirmain oltalmat keres szemem. A hotelpark egyébiránt banánfákkal és pálmafákkal pitykézett, itt-ott tubarózsák virítanak. A Nap lekacag, ni, itt vagy te is, nahát! Én, aki a hepehupás Biharságban nyolc meggyfa árnyékában hűsöltem huszonketted fél évig, és vártam a Csodára. Aztán nagy búban felkerekedtem és meg sem álltam pocsolyavárosig. De félre a posvány múlttal, a tréfás verebek belecsiripolnak a vágyaimba. A madárkák a fürdőzők kerge morzsáit gyűjtik, aztán a basa rózsákra szállnak. A parton a forró homokban, mint szent Talányok, szalmatetős napernyők imádkoznak. Alattok meg-megbúva két-két nedves ágy és egy nótaságos asztalka, rajta minden földi jó. Szfinx-asszony fekszik az egyik ágyon elterülve, hason, több ezer éves Búval az arczán csoda-csókra vágyakozva. De van helyette tenger, és élete helyett napbalsamos órák. Milyen szép halott lesz ez az asszony, gondolom, ha eljön érte a zord Bizonyos. De addig! Addig csak messziről szemlélheti az Öröm hajóját, melyen ricsajos lánykák és szintugyanennyi ifjú temeti a Bánatot a legvidámabb nóták kíséretében. Jaj, jaj, jaj, Szfinx-asszony, mért élsz a múltban?, kérdezi egy pacsirta-álcás sirály.

Egy fekete pillangót látok felém röppenni, de félreállok, én nem hiába jöttem ide. Én nem akarok sírni a Taurus-hegyek alatt. Nem kripta-illatot vágyom szagolni, hanem a Vígság viola-illatát. A fekete pillangó rászáll az asszonyra, ő nem mozdul félre, vérpiros kalapját nyújtja a bánat lepkéje felé. Amaz gazul ráfészkeli magát, lesz belőle bal Sors, és a Szfinx-asszony a fejére teszi Halál-koronának.

Egy bamba, gatyás, málészájú legény a hölgyikéje combjából tépkedi a szőrszálakat. Közel hajol az előbb említett testtájékhoz, a hepehupás vén Biharságban az ilyet a lompos, bús kutya is megcsaholná. Béborítja szívemet rózsaszín fátyollal a kétely, csak tán nem az én véreim? De nem, nem hunok Hunniából, hanem oroszok Pétervárról. Töff-töff, nagy vízi szekér köt ki a parton, róla szent Mámorba temetkezett Tökmag Jankók kóvályognak le, eltemetni való bánat mindig akad. Bilincs vágyakba tévedt életek, bús cselédei az Akaratnak, hát számotokra sehol sem terem virág?

A lebukó nap fényét lesem, ezer elcsókolt csók méze édesíti száraz ajakam. Gyere, Isten, hozd elém a Mát, azaz inkább mégis csak a friss, üde Holnapot. Este a kis hotel szobámban imádkozom, kerge pók, én, jól befontam magam. Gyere, Isten, szaggasd szét a hálóm.

Még többet Halász Margitról: a facebookon és a www.halaszmargit.hu-n