Turi Tímea 1984-ben született Makón. A szegedi bölcsészkaron végzett kommunikáció és magyar szakon, később ugyanitt PhD-hallgató. Dolgozott szabadúszó kritikusként és kulturális újságíróként. Budapesten él, a Magvető Kiadó szerkesztője, jelenleg szülési szabadságon. 2012-ben jelent meg Jönnek az összes férfiak című verseskötete. Borbély Szilárd interjúja.

A költészetben férfiak lírának álcázva szoktak hódításaikról beszámolni az utókornak. Lírai naplót vezetnek hazugságaikról, csalásaikról, alakoskodásaikról, etc., amiért sokáig egy egész nemzet megbocsátását, sőt dicséretét remélték elnyerni. Te hogy látod ezt?

Én nem lennék ennyire szigorú. Persze tetszetős lenne egy ilyen összehasonlító irodalomtörténet: a férfi úgy ír, ahogy a kocsmában dicsekszik a hódításairól, miközben a nő úgy, ahogy este egyedül körmöl a naplójába. Ha így gondolom, akkor persze a szó, az irodalom mindkét esetben pótlék, valami, ami csak pótolja a valódi találkozást, fantomfájdalom – noha szeretném azt gondolni, hogy az irodalom egy kifordítom-befordítom játék, ami valóban megdolgozik azért, hogy – ahogy a költő mondja – a semmiből világokat teremtsen. Okos fejével biccent, és úgy hazudik, hogy rajt’ ne fogják.

Mit lehet kezdeni azzal a líratanítással, ha visszagondolsz a közoktatás túszaként eltöltött évekre, amelyben a lányoknak a múzsa szerep lett leosztva? A nem túl széles kínálatból lehet választani Laurát, Lillát, (Szépi) Lonkát, Lédát, hogy most csak az L-betűnél üssük fel a szótárt?

Ez nem csupán irodalmi szempontból bénító, némító hagyomány: ha lány vagy, akkor például sokkal nehezebb kezdeményezőnek lenni. Ha nő vagy, nem udvarolhatsz. Csábítani tud férfi is, nő is – a szót mindkét nemmel használjuk –, a nő azonban csak csábíthat. Nekem ez sokáig személyes probléma volt. A „közoktatás túszaként” eltöltött időben ugyanis – ami az egyik legfogékonyabb érzelmi időszak – nekem senki fiú nem akart udvarolni, én pedig nem találtam módját a közeledésnek. Nem volt mintám, és nem tudtam kitalálni újat. Ezért is érzek mély rokonszenvet a magyar irodalom egyik leghíresebb kezdeményező nője iránt, az Estit a vonatkupéban lesmároló csúnya lány iránt. Aki egyébként tökéletes példája annak is, hogy a Maszkulin Magyar Irodalom hogyan ábrázolja az udvarló nőt: csúnya, beteges kis teremtés, nem úgy, mint a méltóságteljes – néma! – anyja. Nem is az a probléma, hogy a nők múzsák, a férfiak jelentős hányada persze beléjük szerelmes, a probléma az, hogy a múzsák némasága ezáltal a nők némasága lett – hiszen a múzsához, a vágy elérhetetlen tárgyához, tárgyáról való beszéd vagy elnémítja őt, vagy az eredendő némasága, megszólíthatatlansága felett kesereg. De az éremnek másik oldala is van: nehezen tudunk mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy a férfi is lehet efféle megszólíthatatlan, megszólításra váró „múzsa”.

Különösen a közoktatásban immár jobbadán csak női pedagógusokkal találkoznak a felnövekvő nemzedékek. Vajon nekik ez nem tűnik fel? Hogyan lehetne másként? Miért nem nőként beszélnek lányoknak (és fiúknak) a líra nemi konstrukcióiról? Miért férfiak tekintetével és szavaival teszik mindezt?

Erre vannak nyilván kidolgozott feminista válaszok, amikkel többnyire egyet is értek. De emlékeim szerint azért a tanárnők szája szélén néha megjelenik egy-egy megengedő félmosoly, ott kíséri az elemzéseket egy-egy legyintés, amit diákként vagy észreveszel, vagy nem, ami talán egy-egy tanárnő szempontjából sem tudatos, de meghatározható lehet – és feministaként azt is mondanám, jellemzően női stratégia.

A nemzeti panteonban, ha volna ilyen, nem sok női írót találhatunk. A női kvóta indokoltságáról mit gondolsz? Az újra kanonizáció részeként alkalmazható volna valamiként ez a kvóta?

Teljes mértékben kvótapárti vagyok, és mindig elszomorít az az értetlen ellenérv, ami egy minőség alapján szelektáló kánont remél, mintha a „minőség” nem egy soktényezős konstrukció lenne, mintha a kánon helyett nem kánonok lennének, mintha az irodalom – pláne annak oktatása – nem lenne társadalmi jelenség is. A kvótára pedig azért is szükség van, hogy egy idő után ne legyen rá szükség: ma Magyarországon azonban ez egyértelműen nincsen így. És egyébként is: személyes veszteségnek érzem, hogy épp a fiatalon fogékony időszakban lettem én is megfosztva attól, hogy olyan, történetesen női szerzőket olvassak, akik épphogy nem minőségi, hanem efféle nem tudatosult társadalmi okok miatt nem kerülhettek elém – például a nagyszerű Czóbel Minka –, akit ha ma olvasok is, már nem tud az irodalmi szocializációm reflexszerűen idézhető részévé válni. Más kérdés, hogy az ifjúsági irodalom viszont épp a nők terepe lett: Janikovszky Évával, Szabó Magdával nagyon hamar találkozik az ember, az ő olvasásuk azonban párhuzamosan fut a „kötelező olvasmányokéval”. Pedig nyilván mindannyiunk álma egy szép, sokszínű, sokféleképpen tagolt irodalom.

Mit gondolsz a férfi és női tekintet között lévő különbségről?

Sok férfi és sok női tekintet van, ez nyilvánvaló. De számomra legalább annyira fontos kérdés, hogy mit néz ez a tekintet. A Jönnek az összes férfiak írásakor például nem az a kérdés foglalkoztatott elsősorban, hogy mint nő hogyan tudok megszólalni, hanem hogy hogyan tudok beszélni a férfiakról. Vagyis nekem, egy heteroszexuális nőnek, akinek fontos az érzéki tapasztalatok és e tapasztalatok hiányának a közvetíthetősége, a problémáim részben megegyeznek a homoszexuális férfiszerelem költészetének bizonyos kérdéseivel is.

A kötet verseit programszerűen írtad vagy maguktól alakultak így? Felteszem, hogy vannak úgynevezett „korai versek” is, amelyek nem kerültek be a válogatásba. Milyen szempontok alapján válogattál?

Viszonylag több, egymástól elszigetelt indulásom volt: gyerek- és kamaszkoromban is megjelent egy-egy verseskönyvem, amikre ma már némileg idegen érdeklődéssel nézek vissza. Viszont az afféle „korai versek”, amikre te utalhatsz, tehát a készülődés szövegei nekem egy nagyobb rakás novella és egy kisregény, ugyanis mindig is prózaíró akartam lenni. A Jönnek… is történetnek indult: szerettem volna egy szép, ráérős, okos és érzelmes történetet írni, de a jegyzeteimből mindig kimaradt a cselekmény, hiányoztak a jellemek, a jegyzeteim mindig csak készülődtek; féltem, elnehezítik majd „magát” a történetet, de hát nem volt mit. Amikor újra és újra belenéztem ezekbe a jegyzetekbe, egyszercsak rájöttem, hogy voltaképpen verseket írok – ez egy nagyon felszabadító, kicsit kétségbeejtő, már-már frivol pillanat volt, viszont megkönnyítette, hogy mit mondjak – és mit ne mondjak – később.

Az írásnak van-e neme?

A kortárs magyar irodalomban, úgy látom, két stratégia teremtődött meg az író nők számára: vagy megfeledkeznek arról a helyzetről, hogy voltaképpen nők, és belefeledkeznek egy univerzalista beszédmód ígéretébe, vagy megszédülnek a saját különbözőségüktől, és a különbözőségük tapasztalatát általánosítják. Mind a két stratégiát mélyen átélem, megértem, és mégis félek tőlük: jó volna találni egy harmadik hangot. Megpróbálom másként mondani: nem hiszek az univerzalizmusban. Nem hiszek abban, hogy van egy nem nélküli emberi lényeg, és abban sem hiszek, hogy pusztán a nemiségem általánosítható tapasztalatokban részesít. A személyesben hiszek, az esetleges és az esendő erejében, abban, hogy az írásnak van, lehet személyessége. És ennek a személyességnek van neme, úgy hiszem, az írásnak így van: közvetve.

*

Turi Tímea Jönnek az összes férfiak című kötetének bemutatójára 2013. január 31-én 16.00 órától kerül sor az Írók boltjában, Uri Asaf A jeruzsálemi erdő című könyvének bemutatójával együtt.