A magyar lírai hagyomány hosszú ideig, gyakorlatilag napjainkig, úgy látja, hogy a lírai beszéd (társadalmi) nem nélküli beszéd. A nemtelen beszéd pedig határozottan férfias rendet érvényesít, hiszen a rend nem is lehet másmilyen, mint férfias. Mert a férfi beszéd tartott igényt a nem nélküli státusra. És minden más beszéd hozzá képest anomáliaként vált láthatóvá.

Turi Tímea: Jönnek az összes férfiak, Kalligram 2012.

Turi Tímea kötete kapcsán nem esetleges szempont az író neme. A kötet tematikája alapján egyértelmű támadás intéződik itt a hagyományos magyar lírai beszéd ellen, amely a női test és lélek tárgyiasítását a beszéd által gátlástalanul és legitim módon végezte, mintegy vállalt feladatként, az elmúlt jó kétszáz évben. Turi Tímea hasonlóképpen jár el, mint a lírai gépezet, amely szemügyre vette a szemet, rögzítette a színét, a száj rését, a bőrt, a hajat, a vállakat, a kebleket, a csípőt, a hókarokat, a fehér vagy a barna bőrt, a pihegő és a hő kebleket, illetve egyéb más erotikusan vonzó felületeket lajstromozott. De hasnolóképpen előírta a férfitekintet számára előnyös, vonzó, tehát áterotizált belső, úgymond lelki tulajdonságokat is: alázat, szemérem, ártatlanság, hűség, kitartás, a zokszó nélküli tűrés, sőt az alávetettség kifejezett kedvelése, az önfeláldozás, illetve más mazochisztikus késztetések dicsérete hatotta át a férfi költők által zengett női lélek rajzát. Turi Tímea a leleplezés, a nyelvi tükrözés miatt ironikus beszéddé formálja ezt a hagyományt. A travesztia figurájával él, kifordítja ezeket a lírai technikákat, miközben a férfiakról beszél. A címben ezt ironikus grammatikai anomáliájával jelzi is. “Jönnek az összes férfiak”, mondja és a szavaiban ott bujkál a humor. Mert az anyanyelvi beszélő nyelvérzéke szerint helyesen: az összes férfi volna az, ami jön. Jön az összes férfi, mondanánk. De mit jelent akkor az, hogy jönnek? És főként, hogy az összes? Úgy kell érteni ezt, némi áthallással, mint ahogy az összes művek, az összes versek címében szokott lenni, hogy összes? A totalizálás iránti olthatatlan igény, amely a diskurzus uralására és a metafizikai jelölő kimerítésére irányul?

Turi Tímea kötete női irodalom (bármit is jelentsen ez), adódna a kötet kapcsán könnyedén, kicsit felületesen, ám roppant kézenfekvően a férfi recenzens megjegyzése. Nem értékítéletként mondva a női írást, hanem megszólalás tudatos és vállalt kereteként értve. Ez a tárgyszerűnek szánt megjegyzés akkor válik igazán megfontolandóvá, ha végiggondoljuk, hogy akkor mi is a magyar líra most és mindaddig, amíg nem szembesült azzal, hogy van női irodalom. Vagyis hogy a férfiak mindaddig úgy írtak, mintha csak egyszerűen az irodalmat írták volna. Mintha a nem nélküliség illúziója azonos volna az írás nemi hovatartozásával. Mert ezek szerint a női szempontot mintha nem helyettesítette volna valami más, ami nem látja önmagát, és nem tudott önmagáról a beszéd nemi behatároltságaként. Tehát abszolutizálta azt, hogy az irodalom nem lehet más: Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Vajda, Ady, Szabó Lőrinc. A férfi szempont úgy uralta a beszédet, hogy nem is vélte másként elképzelhetőnek. A beszédet uraló költők az általuk művelt irodalmi hagyományt és működést aggálytalanul magyarnak, hazafiasnak, szolgálatnak, „férfimunkának”, etc. tekintették.

A magyar lírai hagyomány hosszú ideig, gyakorlatilag napjainkig, úgy látja, hogy a lírai beszéd (társadalmi) nem nélküli beszéd. A nemtelen beszéd pedig határozottan férfias rendet érvényesít, hiszen a rend nem is lehet másmilyen, mint férfias. Mert a férfi beszéd tartott igényt a nem nélküli státusra. És minden más beszéd hozzá képest anomáliaként vált láthatóvá. A homoszexuális és a leszbikus beszéd ezért nem talál helyet az irodalmi diskurzusban, mivel szexussal telített. Márpedig a lírai hagyomány a nem, a nemiség nélküli beszéd fikcióját Szép Ilonka (Vörösmarty Mihály), a Semmiért egészen (Szabó Lőrinc) szövegeibe finoman ágyazta bele, de még akár tovább, egészen a Hogy elérjek a napsütötte sávig (Petri György) könnyeden metafizikus zárlatának hajnali képéig.

Turi Tímea versei a lírai beszéd hagyományának szándékos kifordítását, következetes provokálását használják versképző erőként. Ez az intellektuális játék a fogalmi csiszoltság, a jelentések elvont dimenzióinak mérlegelése, a finom distinkciók megvonása, a szofisztikált beszéd jegyében a lírapoétika nemmel bíró területét kutatja. A fogalmi költészet, amelyet a szerző maga is tematizál, mindenképp találó leírását jelenti a kötet hangjának. Azzal a fontos kiegészítéssel, hogy a fogalmak metaforizálása, verstárgyként való tematizálása, a líra poétikai jegyeinek felmutatása a női beszéd elkülönítését és a férfilíra szelíden radikális kifordítását egyszerre végzik el. A történet, a történetelvűség, a történetmesélés iránti érzék kinyilvánított hiánya a női beszédet, a szövegek által megteremetett női szubjektumot mint hiányt karakterizálja. A beszéd személytelen és személyes elemeinek összekapcsolása, illetve elválasztása, a váltogatás maga ennek az ironikus játéknak a végletekig vitt konzekvenciáját vonják le. A lírával kapcsolatos férfi-mítoszok, poétikai karakterjegyek tudatosító felmutatása a női beszéd terének poétikai körüljárásaként olvasható. És mindezt úgy végzi el a kötet, hogy a versek nem veszítik el költőiségüket, érzéki átélhetőség, az azonosuló, az önáthelyező olvasásnak is megnyitják az utat. És nem csak a női olvasók előtt. Mondja az én, mint kritikus férfiolvasó. De tehetne mást?