Az a nő nem visongott soha. Nyugton volt, ha megdobták pókkal, bokáját megragadva sötét páholyban nem lehetett megijeszteni, ha bársonyhoz ért, nem rázta ki a hideg, szerette azt a szúrós kis csiklandozást. Gyerekkorában volt egy bársonyfánkja, a babához kapta, fekete mind a kettő, a fánk azért, mert csokis. Volt rajta színes cukorszórás gyöngyből. Anyjának is volt négere, felfújhatós, a füle egy karika, az külön fújódott föl, addig csavargatta, míg kidurrant. Lottyadt füllel nem tetszett neki, leeresztette az egészet, ő megtalálta, lett két néger babája, egy kemény és egy puha. A kemény rafiaszoknyát hordott, citromsárga csillanás volt mind a két szemében, mégis a süti volt a lényeg, a kislány először leette róla a gyöngyöket, majd kikoptatta arcával a bársonyt.

Nyári István: Barokonom

Aztán jöttek vad szerelmek, de megmaradt minden régről, a nem visongás és a szövet. Adott ajándékba zakót, díszpárnát szarvasokkal, keresztben rajtuk egy puska. Egyik mamának ezüst fűzőscipőt talált a rüszt helyén bársony tűpárnával, ezt az egyet kérte vissza tőle válás után. A nyakláncok, karkötők továbbra sem érdekelték, átváltott viszont a filcre, feketére, olyanra, amilyet fotográfusok használnak, elnyeli a fényt, csak a por látszik meg rajta idővel. Illett az arany hajához a sötét, csupa aranyszál, vékony és puha rengeteg haj. Hiába volt rengeteg, ha ködben teljesen a fejére lapult, és úgy nézett ki, mint egy kopasz. Fejdíszt keresett, szégyellte a haját, kéne rá valami egyszerű, hétköznapi. Vásárokra járt, főleg vidéken, de csak maskarákat állítottak ki. András napon, az utolsó vásár volt az évben, egy néni megkínálta vajjal.

Sokszor kapott szidást a vaj miatt. Még alig érte föl az asztalt, épphogy kitették a liliomos tartóban a fagyos, halványsárga kockát, már bele is harapott, szétolvadt a nyelvén, a fognyom ott maradt. Később csalt, késsel csinálta ugyanezt, vastagot szelt, egyenesen a pengéről rágta le, a kenyeret hagyta inkább üresen. Most a néni apró pogácsára kent egy babszemnyit kóstolóba, a pogácsát maga sütötte az éjjel. A vaj olyan volt, amire mindig emlékezni akart. A köpülő elöl, a ponyvára volt beigazítva dísznek, rákérdezett, nem adja, mondta a néni, a végén mégis adta. Fában alkudtak, tüzelőben, hogy mennyit vehet a pénzen. A következő asztalon meglett a fejdísz is. Kettőből nem tudott dönteni, zavarba jött, hogy ennyire hirtelen teljesülnek a vágyai, hát megvette mind a kettőt.

Szorokinnal kezdődött, sok lett a szépelgésből, nem volt elég a köpülő, kellett valami más is, egyből valami durva. A jégcsákány elég távolinak tűnt. Honnan szerezhetne egy igazit, ezen gondolkodott, honnan egy igazi szibériait a Tunguz környékéről, azoknak biztosan van. Ugyan zongorázni egy orosz zsidóhoz járt, de talán nem illene ilyesféle kérdés a Goldberg variációkhoz, amit épp tanult. Az eldurvulásba finoman hajtotta bele magát, nehogy meg se ismerjék az emberek. Három szeretője volt, az egyik csípte volna a keménységet, a többi billegett. Bukni nem akarta őket, ezért maradt félig szolid, jégcsákány helyett megtette egy húsbárd. A haja már nem izgatta, nem volt szüksége fejdíszre, az egyiket rögtön kettécsapta, a másikat meghagyta egészben, jelképezni az énjeit, fene se tudja melyik melyik.

Lassan gyűltek a dolgai, mindegyik máshová került, komódtető, konyhapult, futópad, mert sportolni sosem szeretett, nem is használta. Az egyik fickó hagyta ott, mikor elköltözött, lelkifurdalása volt, azt mondta, fussál, ha rossz kedved van, attól megjavul. Különféle szempontok szerint tartoztak össze, a komódon a hal volt közös, a konyhapulton a vízforraló. A padot a hálószobába húzta át a fickó, hogy ő az ágyból tarthassa szemmel a farizmait, úgy csinált, mintha nézné, amint fut, közben meg olvasott. Békülésre kapott tőle egyedileg tervezett nyakláncot, hozzá karkötőt, fölvette néhányszor, közös mozi, barátok, de igazán a szakítóbeszélgetés közepén örült, legalább lett mit hozzávágnia. Leesett pont az emergency stop mellé a szalagra. Egy este meg csöngetett a háziorvos, stikában hozta a fogyókúrás port, vitaminnak hívta, csak tőle lehetett rendelni. Elé ment ajtót nyitni, kezében volt a köpülő, át akarta festeni, kapkodott, leesett a futópadra. A húsbárd meg kificamodott a kezéből, amikor bele akarta vágni a férfi miatt, jobb is, hogy nem vágta, hátha egyszer megszorul, és eladja. A fejdíszeket direkt pakolta rá, pedig oda véletlen kerültek a tárgyak, köztük ez volt az összetartó erő.

Bojt és űrhajó, így ébredt egy reggel. Arany univerzumba képzelt hét plasztik mini űrhajót és két mesés függönybojtot. Az egész napja ezzel telt el. A bojt ügyesség kérdése, aprócska csel, és már nála is volt. A nagy ház nappalijában úgy csinált, mintha megszédült volna, a függönybe kapaszkodott, össze kell húznia, bántja a szemét a fény. Szegény mami még vízért is kirohant neki. Addig épp jól el tudta igazgatni a zsebében, laza kardigánt húzott fölé, hogy ne látsszon, nagyanyja szerette vizslatni induláskor, attól félt, meglopják, nem bízott senkiben. Pár penge kellett, egy zsilett meg a sniccer, az volt a kedvence, utaljon valami a gyűjteményben arra, hogy bármikor be lehet fejezni. Ez mind olyan, mint egy napló, megvan a maguk története. A játékboltban, ahol az űrhajókat vette, egy ötévesforma kisfiú azt mondta az apjának, a napló olyan, mint a vers, abban is az életünket írjuk le. Versek a futópadon, ő maga a költő, egy dobozt akart, belerakni az összeset.

Keményfát szerzett és szögeket, üveglapot az ajtóhoz, mert ajtónak lenni kell a por miatt, csúnyán meglátszik a puha, fekete filcen. Egy régi palástot talált az utcán pünkösdkor, furcsa is volt, hogy akkor, de felvette, öreg textil, jó lett háttérnek, szépen elfedte a rögzítő drótokat. Ha megdobták pókkal, nem visongott, sőt pókosat játszott, most ő volt a pók. Szálanként tépte ki aranyhaját, és átszőtte vele a köpülőt, bojtot, űrhajót. Ahogy teltek a hetek, felfoghatatlanul messzire került a háztól, pedig bent, a hálószobában dolgozott. Rózsák jelentek meg, illattalan rózsák körülötte, fémlapocskákból hajtogatta a szirmait. Amikor elkészült az ereklyetartóval, úgy volt, hogy belefekszik, meztelenül hasal a húsbárdra, Mel Ramostól jött az ötlet. Egész nyáron nagydarab fürdőruhákban napozott, hogy világítson alatta a fehér. Végül csak maradék hajába tűzött egy rózsát, hátára vette a dobozt, és kisétált a kapun.