A becsületes neve Akatyjeva Jekatyerina Konsztantinovna volt. Mi, nebulók, de szüleink sem tudtuk megjegyezni ezt a számunkra szokatlan titulust, de, gyanítom, kollégái sem, ezért a gyerekekre jellemző leleményesség megszülte az Ekka nevet. Ezt csakis magunk között használtuk, őt tanító néninek szólítottuk.

A kutyás ragadványnév onnan vette kezdetét, hogy reggelenként, amikor elérkezett az indulás ideje, lakásuk kapuja előtt már falkányi kutya várta, mert kilépve a házból, rájuk mosolygott, mondott néhány szót nekik, a hozzá közel somfordálókat megsimogatta, majd szélesre tárva szurkosvászon táskáját, belemarkolt a kenyérdarabokba, és a várakozók elé vetette. Percekig állt és bámulta a csatarával körített falatozást, szelíden megróva az acsarkodókat, az erőszakoskodókat, odadobva a félénken elhúzódó ebek elé egy-két falatot. Ezután a kutyafalkától kísérve elindult az iskolába. A tanórák végeztével a jelenet naponta megismétlődött.

Nem mindenki nézte jó szemmel Ekka tanító néni adakozó kedvét, hiszen sokan pazarlásnak minősítették az élelem elherdálását, mivel az ötvenes években kincs volt a kenyér, de olyan vélemény is volt, hogy ez önzetlen állatbaráti megnyilvánulás.

A terebélyes, deres hajú, sokdioptriás szemüveget viselő tanító néni az orosz nyelvre próbált oktatni minket. Tevékenysége nem volt valami gyümölcsöző, különösen a kezdetekben, amikor meg kellett barátkoznunk a nemekkel, a ragozásokkal. Nem mondhatom, hogy szerettük, de tiszteltük, mert valami misztika lengte körül őt és a férjét is. Az volt a fáma, hogy nemes orosz család sarja, a férje a cári testőrgárda tisztje volt, bejáratosak voltak az udvarba, személyes kapcsolatban álltak a minden oroszok atyuskájával, a cárral, és ezért 1917-ben menekülniük kellett Szentpétervárról. Évekig bolyongtak Magyarország-szerte, mígnem letelepedtek kisvárosunkban, mesés kincseket hozva magukkal. Az utóbbi kétes eredetű hír volt, legalábbis ami a látszatot illette: velünk szemben egy úgynevezett zsidó-ház második szintjén laktak egy egy-szobás lakásban, ahová meredek falépcső vezetett. A berendezés amolyan visszafogottan polgári volt, hivalkodás, gazdagság ne jellemezte. Ami szokatlan volt: ikon a sarokban, számos nipp, szobrocska a polcokon, amelyeket a férj készített – ezeket cserélték élelmiszerre, adogatták el, ha volt kinek. Jómagam többször is láttam ezt a lakást, mert ünnepnapok előtt, meg ritka disznóölések alkalmából a szüleim kóstolót küldtek nekik. Anyám gyakran emlegette: szegények, se rokonaik, se hazájuk, keresztényi kötelességünk, hogy megosszuk velük azt a keveset, amink van. A téli hónapokban meg naponta én kísértem az iskolába, hátamon a szütyőmmel, bal kezemben az elmaradhatatlan táskájával, jobbommal karonfogva őt. A havas, jeges úton lassan haladtunk, mert meg-megállt, hogy megkínálja az ebhadat. Magyarul beszélt hozzám, szépen, választékosan. Biztatott: tanuld az orosz nyelvet, hogy eredetiben olvasd Puskint, Tolsztojt, Lermontovot. Szeresd, tiszteld az állatokat, mert őszinték, hálásak, és ragaszkodóbbak, mint megannyi ember. Bölcs gondolatait akkor elraktároztam, majd idővel megértettem.

54-ben eltávozott a férje, majd ő maga is. A magyar és orosz temető mezsgyéjébe temették őket, mert pravoszlávok voltak, és így nem nyughattak sem a református, sem a katolikus, sem a görög katolikus sírkertben. Végső búcsúztatásukat sem pap végezte, hanem a kisváros fotográfusa, egy idős, világot látott férfi, aki beszélgető partnere volt a néhai férjnek. Ők ketten, különösen nyári estéken, órákig ültek a ház előtti lócán és beszélgettek, vagy ahogy mi mondottuk volt: karattyoltak valami furcsa nyelven. Később értettük meg: franciául vagy németül. Mi, a szomszédok és a tanulók tanítóinkkal együtt illendőségből voltunk jelen a temetésen. Mögöttünk ólálkodtak a kutyák… Amikor hazafelé indultunk, a négylábúak a sír köré telepedtek. Hetekig, de inkább hónapokig ott voltak az ebek a ház előtt, majd reménytelennek látva várakozást, elmaradtak.

A temetőőr mesélte később: naponta friss kaparás nyomokat látott a síron és nem tudta mire vélni a dolgot. Mígnem megfejtette a talányt. Kora délelőtt több négylábú is besomfordált a temetőbe, egyenesen Ekka tanító néni sírjához és valamiféle fájdalmas vonítással kísérve kaparni kezdték a hantot. Majd leheveredtek, és ott feküdtek a késő esti órákig. Próbálta elkergetni őket, de sikertelenül, mert azok acsarkodtak, támadó testhelyzetet vettek fel. Ez a kép fogadta naponta, heteken át.

Évek múltával bezárták a temetőt, mert megtelt az eltávozottakkal, és a város is terjeszkedett. A még élő hozzátartozók kihantolták rokonaik földi maradványait, és az új sírkertben temették el őket. A megmaradt sírok ellaposodtak, eltűntek. Néhány töredező síremlék elterül a földön, megadva magát a sorsnak. A kegyhelyet birtokba vette az enyészet.

Én is hazatértem sok éves távollét után. Ellátogattam az egykori sírkertbe, és keresni kezdtem Jekatyerina Konsztantinovna földi emlékét – harminc év telt el eltávozása óta –, de nem találtam. A környéken csak kóbor kutyákat láttam csatangolni a néhai hantok között. Elmerengtem: vajon ezek az ebek nem Ekka tanító néni szeretett kutyáinak utódai? Nem volt senki, aki válaszolt volna…