A Nyírség legszebb csipkebogyói Tamásbokorban teremnek, tanyasi utak szélén, embermagas bokrok alig-tüskés vesszőin. Mindenki tudja ezt a környéken, aki a közelítő fagyok táján gondoskodni készül a téli teának valóról. Azt mondják, dércsípetten kell szedni, mikor már megpuhult. Akik viszont szedtek már csipkebogyót, tudják, hogy a még kemény termést lehet csak leszakítani, az érettje úgyis szétmállik ujjaink szorításában. Tálcán szétterítve egy-két hét alatt megpuhulnak a bogyók, s ha szörpöt, lekvárt akarunk, ekkor zúzhatjuk péppé. Ha viszont még néhány hétig száradni hagyjuk, rubinpiros gyöngyszemekké aszalódik, s így akár egy évig is tárolható. Csészénként számítva nyolc-tíz szemet mozsárban megtörünk, langyos vízben egy napig áztatjuk, szűrjük, ízesítés nélkül fogyasztjuk. (Forró vízben áztatva fél óra is elég, de így ne számítsunk túl sok maradék vitaminra.)

Ilyen csipketeát – sajnos – a közeli nagycserkeszi Napliget Étteremben nem kapunk, viszont tüzes lélekmelegítőből bőséges a választék. Amikor – sikeres csipkegyűjtő utamat megkoronázva – először betértem, Talléros Jonathán almapálinkát ittam. A nagycserkeszi almáskertek minden ízét, illatát, zamatát beleképzeltem a kis pohárka illatos szeszbe. Örvendetes, hogy hazai éttermeink itallapján végre a pálinkák foglalják el a fő helyet. Nem is pálinkák, inkább pálinkacsaládok, hiszen a Napliget is többféle almából, körtéből, meggyből, birsből kínál kóstolót. A hely szellemét kutatva Toma márkájú körtenektárt kértem hozzá, de aztán kiderült, cseh gyártmányú ital, s nincs köze a (nagycserkeszi származású) utolsó magyar hadifogoly családjához.

Nagycserkesz alig hatvanéves, fiatal település, de nagy múltú tanyabokrok összevonásával jött létre. A tirpák tanyavilág új központja: élni akarásának, erőfeszítéseinek, energiáinak gyűjtőhelye. Ezért is keresek az étlapon helyi specialitásokat, itt szokásos népi ételeket. Talán lenne is néhány, de szétszórva, alig észrevehetően szerepelnek az áttekinthetetlenül gazdag étellistán. Grízgaluskalevest kérek, s úgy kapom, ahogy azt Cserkeszen, Horvátbokorban, Cigánybokorban, Sulyánbokorban, vagy bármely más tanyán tenné elém a gazdasszony: forró, sűrű, mézszínű eszencia, benne orja és húslével átjárt ruganyos galuskák.

A fokhagymás flekkennel nincs szerencsém. Sülhetett volna még, de inkább az szomorít el, hogy itt is, mint a legtöbb helyen, kínai fokhagymát használnak. Olcsóbb, darabosabb, nem kell kistermelőknél, kiskereskedőknél utánajárni. De. Keserű, durva, ehetetlen. Pedig a zöldfűszeres-fokhagymás krém amúgy tetszetős bevonatot képez a sültön. A köret hasábburgonya. Mirelitből. Mint bárhol, ahol eddig jártam, negyedosztálytól a csúcsétteremig. Önkínzó módon, mégis, hasábburgonyával mindenütt próbálkozom. Amit kapok, megérdemlem…

Ki hinné, hogy a palóclevesnek is erősen köze van Nagycserkeszhez? A környéken ugyanis szétszórtan palócok is élnek. 1947-ben kerültek ide a felvidékről, a fájdalmas emlékű, akkor lakosságcserének nevezett szlovákiai kitelepítések áldozataiként. Beilleszkedtek, otthonra leltek. A palócleves lelke a zamatos, nem túl nagy darabokra vágott bárányhús. Ne legyen csontos. Ne legyen száraz. Rugalmas lágysággal engedjen harapásomnak. Ne nyomja el ízét a túl erős habarás. A tejföl ne legyen túl savanyú. A zöldbab legyen méregzöld, erősebb ízt ad, mint vajszínű testvére. Elég, ha a zöldség harmada a húsnak. Elég, ha só, bors ízesíti. Igen. Itt így kapom. Meggondolatlanul második fogást is kértem, s eltelve a levessel ijedten konstatáltam, hogy jóllaktam. Meghátrálni azonban nem lehetett. Elszánt hősiességgel küzdöttem le a mozzarella darabkákkal megszórt kockázott füstölt marhanyelvet, melyet pirított barnacsiperke kísért. Ezúttal pompás köretet kaptam: selymes, de nem túlvajazott burgonyapürét, megfelelő keményítőtartalmú, halványsárga fajtából.

Harmadjára hó végén, könnyű zsebbel jöttem. Mégis, egy szerény ebédre még futotta. Italt nem kértem, mert (barátságos gesztusként) délidőben kendővel lefedett kancsókban ott áll az ivóvíz minden asztalon. Most legalább megtapasztaltam, hogy a szerényen fogyasztó kispénzű vendéggel is kedvesen bánnak, s arisztokratának kijáró eleganciával tálalják a juhtúrós sztrapacskát (amit errefelé a tanyasiak pucókának hívnak). A sztrapacska puha, nem tésztás, nem fojt, a juhtúró krémesen simul. Minden otthonos, a tetőtől talpig meleg biztonságot sugárzó faburkolat, a masszív asztalok, az ablakokban virító karácsonyi kaktusz, a háttérben szóló halk zene, a pincérek mosolya. Napliget december közepén.