Czapáry Veronika első regényének olvasása közben volt először az a zavarba ejtő érzésem, hogy az olvasói megértésben éppen a saját nemem akadályoz meg. Hogy akkor csak azért nem tudom a főszereplőnek, ennek az önbizalom hiányos fiatal lánynak az életét, életszemléletét megérteni, mert férfi vagyok. Ez pedig izgalmas kérdést vet fel…

Czapáry Veronika: Anya kacag. Jelenkor, Pécs, 2012.

Czapáry Veronika első regényének olvasása közben volt először az a zavarba ejtő érzésem, hogy az olvasói megértésben éppen a saját nemem akadályoz meg. Hogy akkor csak azért nem tudom a főszereplőnek, ennek az önbizalomhiányos fiatal lánynak az életét, életszemléletét megérteni, mert férfi vagyok. Ez pedig izgalmas kérdést vet fel, miszerint az irodalmat vagy nemtelennek tekintjük, és a hagyomány elsajátítását, folytatását, és esetlegesen kritikáját értjük alatta, vagy valóban beszélhetünk férfi és női irodalomról, s így férfi és nőírókról, és ennek megfelelően férfi és női olvasókról. Czapáry regényét azonban egyik felfogásba sem tudom beilleszteni.

Szóba jöhetne a feminista nézőpont, mert az elbeszélő a szövegben felemlíti és alkalmanként foglalkozik is ezzel a kérdéskörrel, mégsem tudom feminista regénynek tekinteni. Egyrészt mert a regény főhőse, Viktória nem egy egészséges függetlenségre törekvő, saját életét – beleértve a szexualitást is – öntudatosan alakító és irányító nő, és ennek megfelelően kerülne szembe a hatalmat megtestesítő férfiakkal, hanem éppen ellenkezőleg, a férfiaknak önmaga által kiszolgáltatott, testét némi szeretetért cserébe önként odaadó, szellemileg huszonéves kora ellenére is gyermekként gondolkodó lány, mely gyermekes viselkedés ugyanakkor nélkülöz minden játékosságot vagy öniróniát, és inkább tűnik természetes egyszerűségnek. De ami mégis a leginkább eltávolítja ettől a nézettől, az a regény beszédmódja. A napló nyelvi világa ugyanis erősen merít a pornográf irodalom hagyományából. Ez a nyelv csak szimulálja a női hangot, valódi célja a férfiak izgatása. Ebből viszont az is következik, hogy a nő pusztán csak a szexualitás tárgya, így a nyelv miatt Viktória magát is csak mint tárgyat tudja definiálni. Ez pedig távol áll a feministák nyelvkritikájától. Úgy vélem, sokkal szerencsésebb próbálkozás lett volna Czapáry részéről, ha inkább egy új nyelv megteremtésével próbálkozott volna, amely úgy képes a nők szexualitásáról beszélni, hogy az közben ne legyen alárendelve a férfiak vágyainak.

A regény két szövegtípus szabálytalan ismétlődéséből áll össze. Az egyik Viktória nagyjából rendszeresen vezetett naplója, illetve az úgynevezett álomszerű szövegbetétek (a fülszöveg szóhasználata). Mindkét szövegszinten hibákat találunk.

A napló, aminek formája szerint éppen az életnek valamilyen szabályos keretbe való foglalása lenne, mégis sokkal inkább széthulló, az önismétlésben monotonná váló beszéd. A naplónak nincs mélysége. Az alapvetően felsorolásra felépített, az oksági láncolatokat legtöbbször nélkülöző mellérendelő mondatok mögött nem húzódik meg semmi. A napló bejegyzései a budapesti romkocsmák mélységesen mély, tartalmatlan, szegényes intellektusú világába vezetnek be minket, ahol soha nem történik semmi, de azt legalább a lehető legnagyobb hangsúllyal hozza tudtunkra a szöveg. „Ma a Kartácsba mentem, és ott ültem órákon keresztül, a Feketével hülyéskedtem, megjelent a Kelemen szőke új nője, és egy darabig a Petra is ott volt, aztán hazamentem pakolni…” (56.) Nem túlzok, ha azt állítom, hogy a fenti idézet a regény felének mintája is lehetne, lényegében újra és újra ugyanez a mondat ismétlődik, éppen csak a határozók változnak.

Czapáryt nem csábítják az „érzelmi gazdagság szirénhangjai”. Amit kapunk, az a leghétköznapibb „lelkizés”. Nem tud kritikus lenni saját elbeszélőjével szemben, inkább elnéző vele, mintha a háttérben mosolyogna is rajta, ahogy kisgyerekeken szoktunk. Felszínesen bánik vele, ahogy felszínesen bánik az elbeszélő is minden társadalmi jelenséggel. Így például az antiszemitizmussal szembeni állásfoglalása: „Tök reménytelen volt a falu nevű bandájuk, soha nem fogják megérteni, és én csak azt a színtiszta gyűlöletet éreztem bennük, ami valami másnak szól, de egy bűnbakon kell kiélniük, valami olyan energia, ami kifelé irányul, pedig valójában ott belül van velük a baj, de sokkal egyszerűbb rátenni valaki másra, mint szembenézni önmagukkal” (213.) A téma komolysága többet érdemel, mint a leghétköznapibb frázisok újraismétlése.

Máskor pedig a közhelyességet az általánosító kijelentések, elsősorban a pszichológiai szakkifejezések sulykolása teszi ugyanúgy felszínessé: „Erre mondja azt Bálint Mihály, hogy a pszichoanalitikusuk sem kutatják őket, mert elmondhatatlanok” (104.) A kinyilatkoztatás retorikája a legjobb esetben is csak egyetértésre készteti, rosszabb esetben pedig az értelmezhetetlenségben hagyja az olvasót, a dialogikus továbbgondolás lehetőségeit azonban mindkét esetben, sajnos, teljeséggel kizárja.

Hasonlóan problematikusak a naplók közé beékelődő betétek. Ezek igazából csak szedésükben (dőlt betű) különböznek, lényegileg viszont azonosak a naplóbejegyzésekkel. Ugyanazon felsoroló jellegű mondatok, amelyek arra hivatottak, hogy a naplók homályos utalásaiból kibontakozzanak a gyermekkor traumái, az anya korai halála – és így a női szerepminta megtanulásának hiánya –, az apai molesztálás, valamint a gyermek boldogtalansága és idegensége, például az öngyilkossági kísérlete. Ami változás, hogy a felnőttkori elbeszélő helyett egy gyermeki hang szólal meg. Gazdag hagyományt idéz ez meg, hiszen a huszadik századi próza kedvelt módszere a gyermeki nézőpont, mint például az Egy családregény vége Nádas Pétertől vagy A hullócsillag éve Rakovszky Zsuzsától. Alkalmazásának oka a gyermeki nézőpont azon sajátossága, hogy a dolgok nem különülnek el egymástól, voltaképpen egyneművé válnak, és így a világ még nélkülözi az alá-fölérendeltségi viszonyokat, amely ekként meg is felelne a betétek mondatszerkesztésének. Czapáry regényében azonban kétségessé válnak ezek a betétek. Egyrészt nem belátható, pontosan ki is írja ezeket (illetve azt is hozzátehetjük, hogy kinek és milyen céllal), és hogyan kerülnek a napló szövegei mellé, hiszen attól szövegszerűen elkülönülnek. Legfeljebb álomleírásnak tekinthetjük őket, ami még mindig nem indokolja, hogy miért válnak külön a naplóktól, már csak azért sem, mert Viktória gyakran leírja bejegyzéseiben az álmait. Másrészt kidolgozatlanok, a gyermeki hang inkább a banalitást, az együgyűséget mutatja, mintsem az alakuló világ megértési próbálkozásait. Látni vélem tehát, mi volna a célja ezeknek a betéteknek, de a narrációs zavar és a kidolgozatlanság igazából funkciótlanná teszik őket.

Az Anya kacag egy rosszul sikerült regény. Témáját tekintve egy olyan társadalmi problémáról (a családon belüli erőszak) akar beszélni, amely ma sem képezi a közbeszéd tárgyát, így akár egy fontos szöveg is lehetne. De a homályos, bizonytalan utalások (a betétek), máskor pedig éppen a direkt kijelentések (pszichológiai szakkifejezések) tartalmatlanná teszik a beszédet. A nyelviségét tekintve pedig épp azt nem tette elérhetővé, hogy a szexualitást női szemmel lássam. Nem látom be, hogy Czapáry milyen ideális olvasót feltételezett a regényéhez, így csak az egy regénnyel szembeni személyes elvárásaim maradtak, amelyek rendre nem teljesedtek be. Semmi olyasmit nem kaptam a regénytől, amit eddig ne tudtam volna, akár magamtól, akár korábban olvasott könyvekből. Czapáry vállalkozása dicsérendő, a teljesítménye viszont kétségeket hagy maga után.

Hamar unalmassá váló regény, de nem magától a történet unalmasságától. Monoton egobeszéd, amely a naplóformátum ellenére is kizár minden személyességet. Így az olvasó sem megértő, sem kritikus nem tud lenni a súlyos gyerekkori traumákkal küszködő fiatal lánnyal. Kortünetnek kevés, irodalmi élménynek szürke, bár az erotikus részek kétségkívül szórakoztatóak; már ha Czapáry célja a tikos fantáziáink izgatása volt. Amit nem hiszek.