Otthon

A feleségem az autórádiómban lakik. Folyton úton vagyok, ő pedig hazulról kiabál, hogy mit kéne hozni. Megígérem neki, hogy hozok olyan csokit, olyan ebédet a Gastroyalból, de azt nem ígérem, hogy hazamegyek. Már régóta nem találok haza. Nem tudom, hol lakom. A feleségem is bizonytalan. Én lényegében mégis tudom a dolgom. Addig utazom, amíg véget nem ér az álmom. Az autóm mindig jó lesz, amíg én élek. Addig utazom, amíg a rádióm bele nem reped. Aztán megpihenhetek.
 

 

Nyaraló kerttel

Be kéne rendezni a lelkem egy hatalmas kerttel, benne állatokkal, tévével meg tóval. Az állatok nappal mindenféle hanggal telítenék nyugalmas tavam vizét: jópofa majmok, hosszúkás fejű, kedves kis lovak, alvilági kutyák, tudatalattim őrei. S a tévé, a tévé pedig csak este szólna, állatműsorok mennének benne. Berendezhetné Isten a lelkem ilyen állatokkal, olyan jól eljátszadoznék velük, hogy csuda. A tévében pedig az lenne a záróműsor, hogy öt percben a saját boldogságomat nézném. Az a műsor meg felettébb jópofa lenne.

Cím nélkül

Álmomban színes rajzfilmeket adtak egymás után. Gyermekhősök, királylányok, világlátó patkányok, szuperhősök és minden, ami a képzelet életben tartásához feltétlenül kell. Egy magasított fotelhez voltam kötözve, nem váltogathattam a rajzfilmek között, de közben még narancs üdítőt is kaptam intravénásan. Az ápolók nagyon kedvesnek látszottak, de nem szóltak hozzám. Csak néha fordultak meg körülöttem, némán és fehéren. Nekem az álomban nem volt szám, én sem szólhattam. Csak szemeim voltak, hatalmasak, mint a rajzfilmfiguráknak. Kezeim ernyedten tartottam a fotel karfáján, ujjaim nem tudtam tenyerembe hajlítani. A hajam közben egyre csak ritkult: láttam magam néha kívülről.

Láttam egy tájat is az ablakon túl… egy fára láttam rá, amelynek néhány száraz levele volt mindösszesen… és sorvadt ágai. Az álom egy pontján felkeltem volna a fotelből szívesen, mert hívott magához az a fa, titokzatos, halk szavakkal, akárha egy másik álom lett volna ott… Mentem volna, ha a lábam lerakhatom a szőnyegre. De a lábam nem mozdult… egy tagom sem moccant. A rajzfilmek egymás után mentek, sokszor meg sem várva egymást.

Mindenféle szuperhős, de egyre csak összemosódtak agyamban. Hableány, gépfegyverkezű szuperember, félkarú bandita meg minden egyéb. Életemben nem láttam annyi rajzfilmet, mint álmomban. Életemben nem voltam még annyira tehetetlen, mint abban a filmben… Azt hiszem, ha címet kéne adnom, „A magány” címet választanám; igaz, kissé tragikusan hat. Fekete alapon futna a cím és ez a fekete alap a címmel fél percig tartana. Aztán elkezdődne, de engem a legtöbb kocka inkább háttal mutatna. Csak néha szemből. És távolról mutatnák a tévét.

 

Utószó

Végül kiöregedtünk egymásból, mint két kopott zsák. Végül visszamegyünk első játékainkhoz, de csak pár langyos emlékkép erejéig, még ha úgy is érezzük, ez a pár emlékkép egészen elönti lelkünk. Mint meleg tej, elárasztja elmém csatornáit valóban az édes gondolat, hogy te és én valaha szerettünk a tenger partján, megannyi örömben lubickolva, egymás kezét fogva, mezítláb, pizsamában járni. De már nem vagyunk gyerekek, se ifjak, mint akkor. Nem lubickolnak már bennünk a tünékeny örömök. Lelkünk a meddőségnek, az apadásnak adta át helyét, s az örömök helyén csücsül a múlandóság szikár istennője. Szikkadt képű, sovány asszony, haja a Hold üres bánatától fénylik. Mi már nem vagyunk szerelmesek, se egymásba, se az életbe. De még megfogjuk néha egymás kezét. Nem, mint a boldogok, hanem mint a boldogtalanok. Akik már előre tudnak mindent. Akik számára már nem létezik csoda, sem tragédia. Csak két zsák. Két kopott zsák: egymásba öregedtünk.

Táj

Van egy táj, valahol túl az időkön, ahol örökké tél van. Ott a fák most riadtan merednek az ég felé meztelen ágaikkal. Minden ág egy-egy kínzó vallomás, meddő, szikár éjszakáké, melyekbe nem ragyog át semmi fény elvakult nappalokból, s melyekben nem jajdul föl a remény. Itt sóhajtozó anyák hálnak az erdő ingoványos talaján, egyformán a hájas árnyak leplei alá vesznek. Méhükben nem fejlődik a jövő magva, testükben nem terem nyálkásan az élet. Hallgatnak, ahogy hallgat a táj, hallgatnak, ahogy hallgat a remény. Ezen a tájon nem fog az ima, ezen a tájon nincsenek csodák. Ide repülnek össze a viharos idő vörös madarai és itt összpontosul az élet. Ezen a helyen kezdődik minden és ezen a helyen ér véget a nappali kábulat. A „nagy idő” és az „élet” itt már csak tétova címszavak csupán, melyeknek nincs igazi jelentésük. S én élénken látom ezt a tájat. Ó, önfeledtség naiv közjátéka! S ó, te nagy, eleven természet! ha csak tó vagy a némaság sápatag szigetén, én akkor is, csak benned hihetek. Válaszolj nekem még te, ó, ifjú életem zöldellő fája, válaszolj nekem, te csalfa liget…