Ma történt pontosan öt esztendeje, hogy a jelen lévő ifjú pár megismerkedett, és most látták elérkezettnek az időt, hogy kapcsolatukat magasabb szintre emeljék az Úr színe előtt – visszhangoztak a pap szavai a templom boltíves mennyezete alatt. A násznép elcsöndesült és az eseményhez méltón hallgatta a beszédet.

Az ifjú pár közös múltja valóban öt éve kezdődött, melynek történetében a mai nap számít a legékesebb közös eseménynek, de miért lenne érdekes, ha csak a szép dolgokról beszélnénk, ahogy azt hivatalos keretek közt szokás, és kihagynánk a valóban emberi dolgokat?

A fiatalok régóta jártak jegyben, és annál is régebben ismerték egymást. Több mint öt esztendeje történt, hogy A. és leendő A-né (leánykori nevén B.) megismerték egymást. A két fiatal akkor élte ifjúsága fénykorát.

A fiú habzsolta az életet és sok lány szívét összetörte, míg aztán egy napon fordult a kocka és maga is szerelmes lett. A reményteli történet azonban hatalmas csalódással végződött. Életében először faképnél hagyták! Akárhogy próbálta csillapítani a csalódottság fájdalmát, a szíve helyén csak egy sötét lyuk tátongott, benne a nagy ürességgel és a vággyal, hogy újra boldogsággal teljen. A helyzet mégsem javult. Egyszer aztán, amikor már végképp feladta a reményt, és elfelejtett vágyakozni, egy szép napon szó szerint belebotlott a szerencséjébe. A lány szépségesen ragyogott előtte, mint egy mennyei kinyilatkoztatás. A. nem sokat tétovázott. A gyomrát elszorító érzés és az egyre szaporábbá váló szívverése lépésre ösztönözte, s megszólította a lányt:

– Ha már így egymásba botlottunk, meghívsz valamire? – kérdezte zavarodottan, de a lány ártatlansága megbabonázta. – Ha gondolod – folytatta óvatosan –, hazakísérlek.

A lány nem válaszolt, csak feküdt az asztal alatt. Hatalmas szemei fölfelé meredtek, mintha valami fontos gondolaton töprengene. Gyönyörű volt és eszméletlen. A fiú szívében rögtön lángra gyúlt a szerelem. Feltámogatta az ájult lányt és hazakísérte. Hosszú gyaloglást követően hajnalra mindketten magukhoz tértek, és amikor kiderült, hogy egy idegen városban kötöttek ki, kéz a kézben indultak haza:

– Egyébként Te ki vagy? – kérdezte gyötört hangon a lány.

– Hogy érted? – értetlenkedett a fiú.

– Már feltűnt egy ideje, hogy itt jössz mellettem és fogod a kezem – bizalmatlankodott a lány.

– A diszkóban ismertük meg egymást.

– Tényleg? Nem emlékszem, hogy jártam volna ott.

– Elég rossz állapotban voltál. Felajánlottam, hogy hazakísérlek. Amikor megkérdeztem, hogy merre laksz, szó nélkül elindultál, én pedig követtelek.

– Aha, hát ez különös. – A lányt megtanították, hogy ne álljon szóba idegenekkel. Nem volt könnyű a bizalmába férkőzni, de a fiú elkezdett beszélni, Ő pedig lassan megnyugodott.

– Most ért véget egy komoly kapcsolatom – motyogta a fiú.

– Szakítottatok?

– Szifilisz!

– Az mi?

– Nem tudom, de elvitte a barátnőmet.

– Csak úgy elment vele? Nagyon sajnálom! Nekem a múlt héten három kapcsolatom is véget ért!

– Sajnálom! Biztosan nagyon csalódott vagy.

A korábban sosem tapasztalt reakció meglepte a lányt, hiszen addig a pillanatig egyetlen fiú sem foglalkozott az érzéseivel. A gyanakvása lassan csillapodni kezdett és érdeklődéssé változott. Szerette volna megtudni, hogy ki ez az idegen, aki ismeretlenül is figyel rá, és láthatóan nem élt vissza a helyzetével:

– És milyen autód van? – kérdezte a lány hetykén.

– Nincs autóm.

– Vezetni talán csak tudsz?! – hitetlenkedett.

– Nem. – Néhány mondattal később kiderült, hogy a fiú nem jártas az aktuális divatban, nem ismeri a legfelkapottabb szórakozóhelyeket, nem vallja magát semmilyen divatirányzathoz tartozónak, és a lázadás is kimaradt az életéből. A lány döbbenten állt két korszak határán, hiszen sosem találkozott még ilyen elmaradott emberrel. Körülötte mindenki folyamatosan versengett a legújabb holmikért, a legtöbb figyelemért és a hírnévért. A fiú viszont egyik kategóriába sem tartozott, mintha nem is ebben a világban élne.

– Nagyon furcsa vagy! – jegyezte meg néhány hosszú, néma perc után, ahogy kézen fogva sétáltak az út mellett. Töprengett. Semmi közös nem volt bennük, és semmi hasonlóság nem volt a fiúban és a korábbi barátaiban, mégis boldogság öntötte el a közelében.

– Köszönöm, hogy elkísértél! Kedves tőled! – törte meg a csöndet félszegen, mire a fiú karikás szemével barátságosan kacsintott, és újra beszélgetni kezdtek. Életükben először történt, hogy az ismerkedés megelőzte a testi kapcsolatot, és különös módon egymásba szerettek.

Az életben az emberek útjai gyakran elválnak, ezért addig kell élvezni egymás társaságát, amíg valamelyik fél le nem lép egy vadidegennel! – emelte föl a hangját a pap, miközben a násznép zokogott. És nemhiába, hiszen furcsa idők jártak.

Amikor A. és B. pontosan öt éve kézen fogva sétált hazafelé egyik városból a másikba egy váratlanul alakult másnap hajnalán, sokat beszélgettek, érdeklődve egymás iránt:

– Mi volt a kedvenc gyerekkori élményed? – kérdezte a lány pajkosan.

– A családi utazások, de aztán az anyukám … – komorult el a fiú, és elhallgatott.

– Mi történt anyukáddal? – faggatta a lány gyengéden.

– Elhagyott minket!

– Sajnálom!

– Pontosan már nem emlékszem. Tízéves lehettem. Minden évben jártunk Németországba a rokonainkhoz látogatóba. Mindig a megszokott útvonalon mentünk. Azon a nyáron is ugyanazon az úton haladtunk és ugyanott álltunk meg. Az autópálya mellett volt egy kedvenc fogadónk, ahol félúton mindig megebédeltünk. De azon a nyáron, abban a fogadóban az édesanyám elhagyott minket.

– Oh, te szegény! – a lány gyengéden megsimogatta a fiú arcát.

– Kicsi voltam, nem értettem a felnőttek dolgát. Még csak arra sem emlékszem, hogy a szüleim veszekedtek volna. Azért sem vagyok teljesen biztos benne, hogy Ő hagyott el minket, és nem fordítva. Apukám utána háromszor is újranősült. Jött a Mari, a Gizi, meg a Teca. Tavaly pedig felbukkant édesanyám is, azt állította, hogy csak eltévedt és gyalog jött haza, de már abban sem vagyok biztos, hogy Ő volt az igazi.

– Átérzem a helyzeted! – A lány nagyot sóhajtott Tudta, hogy életében először találkozott olyasvalakivel, aki tényleg átérzi a helyzetét, mert nem csupán együtt érez, hanem pontosan ugyanazt érzi.

– Én is mondhatni nagycsaládban nőttem fel – kezdte a történetét. – Csak ketten voltunk testvérek az öcsémmel, de szülőből több is akadt. Anyukám ötször házasodott. Két-három évente új férjet keresett magának. Az igazi apánkat még valamikor nagyon régen eltiltotta tőlünk, legalábbis azt mondta, a többiek pedig voltak is, meg nem is. Mindig a vagyonmegosztáson ment a vita, hogy mindenki egyre jobban jöjjön ki a házasságból.

– Apám is a pénz miatt házasodott újra – tette hozzá a fiú halkan.

– Annyi helyen nőttem fel, amennyin a legtöbb ember még nyaralni sem fordul meg az élete során. De hozzászoktam. Az anyagi helyzet pedig kényelmes volt – mosolygott a lány.

– Nekem is változatos gyerekkorom volt, legalábbis azt hiszem – tette hozzá a fiú.

– Manapság már csak így szokás.

És minden újabb szóval erősebbé vált köztük a vonzalom, ahogy láncot fűztek legféltettebb titkaiból. Életük első közös beszélgetése volt ugyan, mégis jól tudták minden pillantásból, szóból vagy hallgatásból, hogy mit gondol a másik. Többé nem létezett számukra a meg nem értettség problémája, hiszen ha egyikük volt a sóhaj, a másik volt a szívdobbanás. Nem is gondolták volna, hogy egész életükben egymásra vártak. Mert, ahogy rossz dolgok történhetnek minden előzmény nélkül, úgy a jóhoz is gyakran elég egyetlen pillanat. Mire ráeszméltek, hogy mi történt velük azon a reggelen, már visszavonhatatlanul szerelmesek voltak.

A házasság szent kötelék, mely Isten kegyelméből egyesít frigybe férfit és nőt, hogy biztonságos és szeretetteljes környezetet nyújtsanak leendő gyermekeiknek, és együtt oldjanak meg minden problémát, mely az élet során fölmerül. „Míg a halál el nem választ!”. Így szól a fogadalom! De manapság egyesek puszta érdekből vagy divatból felrúgják a szokásokat és úgy használják eme szent köteléket, mintha valami kupi volna! – lendült bele a pap szenvedélyesen. – Hogy ne akarjak ujjal mutogatni! – tette hozzá fenyegetően, és széles ívet húzva a levegőben mindenkire rámutatott. A násznép hallgatott. Egyedül Béla bácsi sírdogált, egyre hangosabban küszködve könnyeivel. Egyesek azt beszélték róla, hogy ő a közösség szíve, aki mindenkivel együtt dobban, valójában azonban csak egy alkoholista művész volt, aki hamar szakított a művészetekkel, hogy minden idejét az alkoholizmusnak szentelje. Ő volt az egyetlen, aki nem értette a pap által rögtönzött szent beszédet, mert sosem házasodott!

Tehát! – folytatta a pap – A házasság szent kötelék, amely Isten kegyelméből egyesít frigybe férfit és nőt.– Majd külön a menyasszonnyal, és külön a vőlegénnyel is elmondatta a házassági esküt, mire a násznép fellélegezni látszott, de a pap ismét visszakérdezett.

– Megerősítésképp igennel vagy nemmel válaszoljatok a következő kérdésre: Te B. akarod-e hites férjedül A-t?

– Igen, akarom!

– Így görbüljek meg? – hajlította be az ujját a pap heves hunyorgás közepette.

– Igen, úgy görbüljek meg! – értetlenkedett a menyasszony.

– Tutira?

– Igen, atyám! Tutira!

– Rendben van! Akkor most tőled kérdezem A. hogy akarod-e B-t hites feleségedül?

– Igen, akarom!

– Ne hazudj! – hördült fel a pap! – Ismerem a fajtád! Hazudsz! Látom a szemeden!

– De tényleg akarom! Szeretem Őt! – csodálkozott a vőlegény.

– Persze! – kontrázott méltatlankodva a pap. – Ha annyira szereted, számon tartod a hibáit is, nem csak az erényeit! Sorold fel három rossz tulajdonságát!

– Mégis mire jó ez atyám?! – Vágott közbe a menyasszony, de a pap leintette:

– Addig innen el nem megyünk, amíg meg nem bizonyosodtam róla, hogy tényleg szeretik egymást!

– Szeretjük egymást! Máskülönben nem akarnánk összeházasodni! – próbált érvelni a vőlegény, de a pap továbbra is szkeptikus maradt. Végül amikor a násznép végképp elveszítette a türelmét, az atya megadta magát és sértetten levezényelte a ceremóniát:

– Kovácsék is őszintén akarták a házasságot a múlt héten, aztán tegnap megkéselték egymást! – méltatlankodott, s végül áldását adta. – Mostantól férj és feleség vagytok Isten színe előtt! – morogta – De aztán amikor gyónni jöttök, hogy így, meg úgy vagytok rosszak egymáshoz, emlékezzetek, hogy én próbáltakal lebeszélni titeket!