A Nők Lapja Janics Natasa fotóját közlő címlapképe rendkívül erősen kötődik a klasszikus szobrászat narratív mintázataihoz, ami észrevétlenül befolyásolhatja köznapi gondolkodásunkat a női testképről. A különféle narratív struktúrák harcai vagy akár szimbiózisai észrevétlenül átszövik mindennapjainkat a média hétköznapi jelenlétével.

 Az általában portréképet közlő Nők Lapja 2011. július 27-i címlapján Janics Natasáról egész alakos képet látunk, melynek aktualitását terhessége indokolta. A képen látható egész alakos, oldalról ábrázolt női test első pillantásra a termékenység, az anyaság szobraként reprezentálódik, de ez a fotó mégsem közvetíti ezt az egyértelmű jelentést. Az archaikus termékenységi szobrok és a klasszikus, anyaság-témájú festmények minden egyes részlete nőiességet sugall, ez pedig a fenti címlap esetében nem pontosan így van: a sportolónő rendkívül izmos karjai inkább a görög istenek adottságait idézhetik fel. Ezt hangsúlyozza a bal kézben lévő kajaklapát dárdaként való tartása, amely a kajakozónő munkaeszköze, mondhatni, élelemszerző fegyvere. A csípőre tett jobb kéz viszont a gyermekáldást emeli ki, ami együtt jár egyfajta gyengeséggel, esendőséggel, a női test fizikai-eszmei adottságainak túlhangsúlyozásával. Ezt hangsúlyozza a mell alatt szabott ruha is. A kép tehát egyszerre ábrázolja a hagyományos szerepet betöltő leendő anyát és a férfias, izmos, erőt sugalló pénzszerző nőt is. Ez a beállítás harcra kész istenszoborként és termékenység szoborként egyaránt értelmezhető, aminek monumentalitását az alulról fölfelé nyíló perspektíva is hangsúlyozza: a fölénk magasodó testet a fényképező teleobjektívjén keresztül látja a szemünk. A két szerep, a két hivatás együttesen van jelen a befogadásban, egyszerűen nem lehet eldönteni, hogy melyik szerep hangsúlyosabb a képen. Talán nem is kell választanunk? Hiszen a mai nő, anya és dolgozó nő egyszerre. A Nők Lapja által konstruált szupernő pedig bizonyosan egyszerre kiváló anya, jó feleség, kiváló háztartásbeli, kitartóan dolgozó, vagyis egy mindentudó, sosemvolt istennő.

A művészettörténetben feltárt klasszikus görög szobrok fényképei között kutatva találtam rá Paioniosz Niké-szobrára, amely Olympia földjéből sérülten került elő. Niké a görög mitológiában a győzelem istennője, mind a hadi, mind az atlétikai győzelemé. Az Olympiai Niké-szobor Kr. e. 420 körül keletkezett, s 1875-ben akadtak rá az olümpiai ásatások során. Az olimpiai győzelmet reprezentáló Niké és a többszörös olimpiai bajnok kajakozónő testhelyzete hasonló: bal lábuk van elől, jobb karjuk van lent, a bal pedig felfelé irányul. A testhez simuló ruharedők mozgalmas áramlása, a hátrafújt haj Janicsnál is elsöprő erejűvé, dinamikussá, élővé teszik a testet. A Nők Lapja címlapfotósa valószínűleg tudatosan alkalmazta az alulról fölfelé irányuló perspektívát is, hiszen a többnyire pódiumokra állított szobrokat, különösen a köztéri szobrokat csak is így szemlélhetjük, mivel ezzel is hangsúlyozódik az ábrázolt személyek és az őket nézők között egyfajta érték és időbeli distancia. A női lap szerkesztői ezek szerint a görög harcosok, istenek győzedelmes testhelyzetével és a nézőpont tematizálásával utalnak az olimpiai bajnok fizikai erőnlétére, viszont az is valószínű, hogy ezt a beállítást a gyermekáldás szintén indokolja, ami ellenpontozza a rendíthetetlen fizikumot. A Niké-szobor anatómiai tanulmány alapjául is szolgál olyan szempontból, hogy ez a test a testhelyzet, a lábak kimozdítása, a dinamika ellenére is képes egyensúlyban maradni. Egy állapotos nő ábrázolásakor pedig különösen figyelembe kell venni a test súlypontjait: egy terhes nő nem állhat vigyázz állásban, szükséges a testet kitámasztani a has miatt áthelyeződött súlypont következtében.

 

Damien Hirst húszméteres bronzszobrát egy angliai kikötőben állítottak fel tavaly októberben. A posztmodern szobrászművész szintén a klasszikus testábrázolás hagyományait értelmezi újra, ahogyan a görög istenek tökéletességét a női test anatómiai ábrázolásával ötvözi. Az Igazság címet viselő húszméteres bronzszobor egy felnyitott testű terhes nőt mutat. A szobor testhelyzete hasonló Janics Natasáéhoz: a terhes nők testsúlypontjának a hasra helyeződése a lábak előrébb és hátrább elhelyezését indokolja. Az Igazság az orvosok Vénuszaként is reprezentálódik, felidézve az orvosképzésben évszázadok óta használt szétszedhető anatómiai figurákat, amelyek a hétköznapi esztétikai érzéket bizony megsérthetik (emiatt tehettek már most több mint száz panaszt a szobor látványa miatt). A félig lehúzott bőr olyan, mint egy félig lehúzott kulturális lepel: a karon lecsúszott egy stóla, a combon pedig lecsúszott egy harisnya vagy egy térd fölé érő lehajtott szárú csizma öltözet érzetét keltheti a szemlélőben, ami láthatóvá teszi a biológiai test esendőségét és ismeretlenségét a kulturális test dicsőségével szemben.

Az antik testábrázolás hagyományai mellett természetesen nem vonható ki a keresztény anyakultusz sem a címlapkép értelmezéséből, hiszen a keresztény hitre épülő európai civilizációban a női szerepek értelmezése nagyban kötődik Mária anyaságának tiszteletéhez. M. S. Mester Mária látogatása Erzsébetnél című festménye (1500–1510 körül) a bibliai hagyomány anyakultuszának csodálatos példája. A bibliai történet szerint a Jézus születését hírül adó Gábriel arkangyal azt is tudatja Szűz Máriával, hogy a nála jóval idősebb Erzsébet szintén gyermeket vár. Ekkor Mária felkerekedik, és meglátogatja távoli rokonát: a kép ezt a meghittségig bensőséges eseményt jeleníti meg. Erzsébet, aki Szent Jánost hordja méhében, alázattal emeli meg és vonja arcához a Jézussal viselős Mária kezét, miközben másik kezének ujjaival megsimogatja a fiatal nő büszkén domborodó hasát. A terhes szűz Mária testtartása nagyon hasonló Janics Natasáéhoz. Jobb lába hátul, bal lába pedig elől van testéhez képest. Jobb keze hasát mutatja, íme Jézus, Szent Erzsébet tekintete is odaszegeződik. A jobb kéz az áldásadással, a teremtéssel van összefüggésben, ahogyan Janicsnak is a jobb keze emeli ki gyermekáldását. A magas Mária kecses S-vonalban hajló testtel, figura serpentinatában áll Erzsébet előtt. A mell vonaláig szűk, onnan a bal oldalon párhuzamos, a jobb oldalon a behajlított térdnek megfelelően megtört redőkben leomló rózsaszín ruhát visel. Derekán arannyal átszőtt öv, mely áldott állapotát hangsúlyozza, ugyanúgy, mint Janics Natasa mell alatt szabott ruhája. Kék köpenye válláról lecsúszott, ahogyan a fenti bronzszobor jobb vállán lecsúszott a bőr. A fején körbetekert fehér fejkendő feje mögül előre, majd karja alatt átvezetve hosszan, hullámzó redőkben lebben lendületesen hátra. Nem szél lebbenti azt, nem is Mária mozgását követi, hanem részben önmagáért való, a találkozás okozta érzelmi felindultságra utaló motívum. A kendő alól göndör fürtökben hátraomló aranyszőke haj az ártatlan, tiszta szépség megjelenítője.

Janics Natasa címlapfotója tehát több történetet nyit meg a képzőművészet kontextusában: a Nők Lapja szupernőjeként az olimpiai atlétikai győzelem istennőjét, az antik emberképet, a kortárs testképet és a keresztény nőábrázolást hozza játékba. Kérdés persze, hogy a női lap mennyire teszi reflektálttá a hagyománynak ezt a fajta rétegzettségét, s természetesen az is, hogy mi magunk – nők vagy férfiak – mit is tudunk kezdeni a képek szövevényességéből ránk zúduló női szerepek mintázataival.