(operett)

Nincs mit mondani. Éva cukros löttyöt szívogat, Ernő alkoholmentes sör habjának apadását figyeli. A falatozó az Álmos-tónak az elvadult szőlővel borított homokdomb felőli végénél van, onnan a községből már csak a templomtorony látszik. Ernő emlékszik, harminc évvel ezelőtt nagy horgászélet volt itt, apjával karnyi süllőket fogtak, a víz aztán, ahogy általában is elvadultak a környéken a viszonyok, hozzávadult ezekhez.

A terepbejárás a vártnál könnyebben ment, régóta fásult unalommal néznek már egymásra, az osztozkodás sem változtatott ezen. De a hajdani kedves helyszín pusztulása elkedvetlenítette a férfit. Viszont már érkezéskor jóérzéssel nyugtázta, hogy legalább a falatozó megmaradt. A teraszt kimérő muskátlis hordók, a mindig billegő fémasztalok, a pult és a belső tér szerény, de ízléses berendezése. Végig ez járt a fejében, míg a közös – vagyis, immár megosztandó – örökséget szemlélték, s visszatérve, szinte öntudatlanul, beültek, és rendeltek. Enni. Birkabordát. A személyzet, Ernő nem ismeri őket, nyilván egy család, egy öreg, de izmos pincér, egy fiatal, de izmos pincérfiú, és egy valószínűtlenül kövér lány, meghajolnak. És itt véget is ér a mindenmindegyben beállt szünet, mert hármójuk visszahúzódásával egymással kell foglalkozniuk, és régen nincs, mit mondani…

Volt az a szombati „kirándulás”. Ernő akkor már – valóságosan – bérletet váltott a Fehér Arszlán panzióba, Éva pedig két munkatársnőjével közös találkaszobát bérelt a Jósavárosban. De ha hazajött a gyerek a katolikus internátusból, tartották magukat. Rotyogott a húsleves, sercegett a sonkával töltött sajt, pirult az aranygaluska, mosolyogva osztották ki a tányért, majd adták Évának, akinek monopóliuma volt a szedésre. Családról, ismerősökről beszélgettek, mint ahogy valaha őszintén is tették. Kedélyesen hazudoztak. Ha Ernő Szicíliába repült vele, hivatalosan szakmai utat jelentett be, ha Éva pár napra hozzá húzódott, úgy beszéltek a dologról, mintha barátnőjéhez készülne. Neveket soha nem mondtak.

– Nézzétek csak nyugodtan tovább a meccset, értem fél négyre jön Kálmi, kirándulunk egyet, nem tudom, meddig maradok… – vetette oda akkor mégis Éva. A kis Ernő leszegte, a nagy Ernő félrekapta fejét és – évek óta először – égővörös lett az arca. Ez egy szombat délután történt.   

Kap kéz alatt százezret, azt’ kalap! – feleli Ernő Évának. Nem esik jól Ernőnek az a megszólalás, ez a másikkal kényszer-kapcsolatba-kerülés, mikor pedig végre jó szemlélni valót talált: a pincérfiú dobókockával játszik. Kiveti az alumínium tálcára és izgatottan várja az eredményt. Ha meg van elégedve, megcsókolja, ha nem, hüvelyujjával ránehézkedik, mintha agyon akarná nyomni a gyalázatost. Vicces. És akkor Éva felhozza Tanyás Janit!

Benő bácsi utód nélkül halt el, Ernőt szerette, mert a kilencvenes évek elején behozott neki Belgiumból egy özönvíz előtti Mazdát, hálából hát ráhagyta a tó melletti szántót. Pontosabban kettőjükre. Ezzel bosszulta meg magát a külvilág előtti nagy színjáték. De Éva és Ernő megegyezett. Most. Mert azért jöttek ide, a tóhoz. Ernő bökött egyet a kanális egyik kanyarjánál, képzeletben meghúzták a mezsgyét, és Éva rábólintott. De itt van ez a Tanyás Jani. Aki segített Benő bácsinak a föld dolgát intézni, aztán a legvégén másban is. Most híreszteli lépten-nyomon, hogy az öreg harmadolni akarta a földet, hogy neki is jusson, és írt is új végrendeletet, amit valakik elsíboltak.

Ernő nem veszi le szemét a pincérfiúról (az is vissza-visszapillant rá) s legyint Éva aggodalmára.

– Azok az állítólagos tanúk épp olyan kocsmába ragadt taplók, mint a fölbujtójuk. Nem merne bíróság elé állni velük Jani, de hogy ne vajúdjon sokáig a dolog, kap kéz alatt százezret, azt’ kalap… – mondja Ernő

„Nem maradhat következmény nélkül!” – fogadta meg magában Ernő akkor, azon a szombat délutánon, égővörös arccal. Felvitte másnap Fruzsinát magukhoz (csak egy kis libát a számvitelről, nem a tartóst, hogyha balul sülne el a dolog, ne legyen belőle nagyobb gond), és komótosan vetkőztetni kezdte. Aztán nyomogatta köldökét, harapdálta nyakát, de csak akkor hatolt bele, mikor meghallotta, hogy Éva kulcsa fordul a zárban. Éva azonnal tudta, honnan fúj a szél. Teleengedett egy fazekat forró vízzel (kísértést érzett, hogy még alá is gyújtson), szép nyugodtan benyitott hozzájuk, és rájuk zúdította mindet. A liba utána hetekig kenegette a fenekét és a hátát, Ernő a jobb vállát, de akkor csak félredőltek, és meglepődve bámultak. Ernő erre azért nem számított. Fruzsina, a liba, semmit nem tudott, semmire nem számított. Éva nem bámulta őket. Gyufaszálakat tördelt a konyhában, és egyetlen dolog járt a fejében: „Ez nem maradhat következmény nélkül!”

A dobókockát azonnal zsebre vágja a pincérfiú, ahogy visszatér az öreg. Mégis későn. Az öreg hívogató mozdulatokkal előveteti vele. A fiú úgy szorítja a tenyerében, mintha a lottó ötös, vagy ikertestvére dögcédulája lenne. Az öreg erővel kifejti. Elmosolyodik, és ad a fiú fejére egy barackot. Reccsen a koponya. A fiú aztán Ernőre mutat. Ernő örül, már épp jelezni akarta, hogy nem várhatnak végtelenségig a sültre. Felemeli az óráját és rábök, holott pár lépésnyi távoltásban vannak csak, mondhatná is, de alkalmazkodik azok néma beszédéhez. Ekkor viszont a fiú kinyitja száját és súg valamit az öregnek. Sugdolózni kezdenek, és Ernőre pillantgatnak. Bemennek a raktárba, aztán visszatérnek hárman.  Mutatják a lánynak Ernőt, és már hárman sugdolóznak. Elmegy a lány, elmegy az öreg. A fiú előveszi a kockát, s már vetné a tálcára, mikor észbe kap, és gyorsan zsebre vágja.

„Most te következel!” – mondta magának Éva, mikor a huszonnyolcadik revansra készülve, egy hajnalban kiszállt az ágyból. Le-föl sétált Ernő előtt, próbálgatta, nem mímeli-e a másik az alvást, aztán az előszobában termett, előkapta a férfi kabátjából az útlevélkártyáját, és egy fűtőszál javító stifttel áthúzta az azonosító kódot. Ernő még aznap este visszatért. Nem Korfuról, Ferihegyről. Arcán látszott, hogy nem csak a becsekkolásnál támadtak rá. Lehányta ruháját és disznósajtot kezdett falni. Évának nem tetszett a falás, megjegyzéseket tett. Ernő felkapott egy kést, és Éva fejének irányozva eldobta. Az, célt tévesztvén, a kenyeres kosárba fúródott. Ernő higgadtan konstatált: – Most te következel!

– Én nem ezt érdemeltem! – mondja a pincérfiú terítéskor. Ernő elengedi füle mellett a megjegyzést, mivel azonban a fiú megismétli, fölsejlik benne, hogy esetleg rá vonatkozhat. A fiú arcát fürkészi. Éva is. Legyintenek. Éva megint felhozza Tanyás Janit, de Ernő félbeszakítja ugyanazzal, amivel az előbb lezárta az ügyet.

A fiú leül, babrál a sótartóval, párás szemmel felnéz mindkettőjükre. Közben felsorakozik mögötte az öreg és a lány. Az öreg biztatásképp ráüt a fiú vállára, a lány hmmm-get és dobbant a lábával. A fiú esdeklően néz Évára, aztán Ernőre, végül csalódottan felsóhajt: – Én nem ezt érdemeltem!

– Győztél – mondja egyszer Ernő Évának egy végtelennek tűnő közlekedési dugóban. – Legyen tiéd a ház. A cég a nevemre kerül, a különbözetet kifizetem járadékban. Éva eltakarja arcát, nehogy a férfi észrevegye rajta az örömöt. Ernő látja a mosolyt, mely alig képes már megszépíteni Éva gyűlölettől és sírástól duzzadt arcát. Ernőnek öröm az, hogy arra gondol: „Hiába mosolyog, ez annyira szar, hogy, itt nincs már olyan, hogy én győztem, vagy te győztél…”

– Nem bántotta magát! – mondja a pincérfiúra mutatva az öreg. Ernő csodálkozva tárja szét karját. Éva ajkához kap. – Vagy igen?! Mit ártott magának!

Ernő hebegi, hogy esze ágában sincs bármi rosszat feltételezni a fiúról, de az apa félbeszakítja. – Akkor mért mondja neki, hogy faszkalap?  Ha baj van a szervírálással, hívjon engem, de azt nem hagyom, hogy őt bárki bántsa!

Ernő egyszerre védekezőn és megadóan emeli föl kezét, Éva kapcsol:

– Te, amikor a Tanyás Janiról beszéltünk…

Ernő is kapcsol:

– Tisztelt uram, félreértésről van szó. Nem akartam megbántani a gyermekét…

– Asziszi, a fíjja vagy! – nyerít fel a lány. A háj hullámzani kezd rajta, fogszabályozójának minden perce látható, úgy kitátja száját kacagtában. Szemét megtörli, nehéz elhinni, hogy ettől jobban lát, annyira foltos szemüvege.

– Ő a testvérem. Mindannyian testvérek vagyunk. Ha a fiam, akkor is a testvérem – világosítja fel Ernőt az öreg. Ernő a fiút tizennyolcnak a férfit hatvannak becsüli, de most nincs idő ezzel foglalkozni.

– Vagyis a testvérét… Arról van szó, hogy egy örökségi ügy kapcsán megjegyzést tettem egy bizonyos személyre, azzal, hogy kap ennyit és ennyit azt’ kalap.” – magyarázza az esetet félénk sietséggel Ernő. A három egymásra néz. A fiú szólal meg elsőnek:

– Én nem ezt érdemeltem!

– Már megint faszkalapozik! – dörren a lány.

– Félreértettek. Megint félreértettek. Nem faszkalap-ot, hanem azt’ kalap-ot mondtam…

– Mit képzel, hon van? A csungelben? Műveletlen!” – szakítja félbe az öreg Ernőt. – Bejön egy békés hajlékba, és káromolja a testvérünket, aki semmit sem ártott magának!

Annyira messze az már! Ernő abban sem biztos, megtörtént-e. Az Édenkert folyója, a Túr, fittyet hányva a gravitációra, meg se moccan. Kölyökszellők fújdogálnak. A gátőr kunyhójánál horgász mártogatja a botját: eleven gémeskút. A fák a folyó közepéig hajlanak. Néha egy bogár esik be róluk a vízbe, és a víz apró fodrozódása zavartalanul eléri a partot. Mint egy dilettáns festmény. Pedig valóság. És az is, hogy egy lány, akinek olyan a dereka, mint a Túrt kísérő jegenyéknek, és olyan tisztán szőke a haja, mint a nedves gyökérre tapadt fűzlevélnek, végre odaül mellé. Ez életének legboldogabb pillanata, gondolja akkor Ernő, és még utána pár évig. Most, az ügyvéd poros könyveit és légypiszkos képeit nézegetve rájön, az édenkerti folyópart csak az ő fejében született meg, valójában közhelyes volt ott minden, mint egy dilettáns festményen. És azóta csak nő és nő körülöttük a közhelyesség. És bennük. És ismerőseik annyi végigcsámcsogott válási históriája után, ím, eljutottak ők is a közhelyesség tetőfokára: válnak – gondolja Éva is az ügyvéd poros könyveit és légypiszkos képeit nézegetve. A nap perzsel, a szoba forró, porladnak az öreg falban a téglák, a pirosra festett bádogpárkányok lenszínűre hevülnek. Évának egyszer, abban az utolsó évben, mikor még kinyíltak a főiskolai építőtáborok, szőke haját ilyen fehérre szívta ki a nap. Az ártéri rétek ontották az elszabadult pókhálókat, s Éva a hajába akadt ökörnyállal úgy festett, mint egy százéves koporsóálomból feltámadt, az élethez nehezen visszaszokó, félve lépegető, a menyasszonyi fátyolból lett halotti fátyol foszlányait még magával húzó kisasszony. Kimerült volt Éva augusztus végére, csak akkor derült föl, mikor hajához, ökörnyál helyett végre már egy fiú is hozzásimult. Egy félénk fiú, akit neki kellett tanítania. Azért a pár napért volt érdemes megszületnie. És az utána következő pár évért. De Éva már nem biztos benne, hogy azok a napok és évek valóban léteztek. Hisz minden annyira messze van már…

– Hetedlen ízig romlott a fajtátok! – vágja feléjük az öreg, és egy hosszú késsel elállja az ajtó felé osonni akaró Ernő és Éva útját.

– Hetedlen ízig! – helyesel a lány, és nagyra tátja száját. Benyúl mutatóujjával, majdnem elnyeli öklét. A piszkálást befejezve ismét kifelé fordul figyelme.

– Én nem ezt érdemeltem! – panaszkodik a fiú.

– Te hívtad be őket! – üvölti most már az öreg Ernőnek. – Te voltál az! Te verted Fisla Pista portáján a kolompot! Azt a rohadt kolompot! A kolomppal hívtad be őket!  Csak ver-ted, ver-ted, ver-ted a kolompot…– A „ver-ted” ütemére ugrál és csapkodja a fejét, mintha az lenne a kolomp nyelve. – Azok meg elözönlötték a falut, de te csak ver-ted, ver-ted, ver-ted…

– Én nem ezt érdemeltem! – mondja a fiú.

– Megbánjátok ti még ezt! – kiált az öreg, de kaszál egy nagyot a levegőben, mintegy jelezve, hogy most már csend legyen. Azért a lány még hozzáteszi:

– Hetedlen ízig!

Meg sem szólal Ernő, míg Éva megtanácskozza anyjával a dolgot. Újabb CT, újabb műtét, esetleg korrekciós műtétek, rehabilitáció, akupunktúra. Az öregasszony sorolja tapasztalatait, s közben lánya hasára szorított kézzel próbálja megérezni azt a bizonyos szervet. A műtét jövő kedden lesz. Hétfő délben kell a klinikára befeküdni. Éva nem teszi le a mobilt, a menetrendet futtatja rajta.

– Ha újra kezdhetném, megtanulnék vezetni, nem függnék mástól! – mondja Éva félig magának, félig megrovásnak. Ervin a tévét nézi, zavarja a nők beszéde. Nem néz Évára. Meg sem szólal.

– Levágtunk egy bárányt. Enni fogtok! – int az öreg a lánynak, aki tepsit rak az asztalra. Benne két birkaláb.

Ernő és Éva hangtalanul esznek. A hús faggyas, birkaízű. Sótlan is. Ez még a kényszerű, fájdalmas rágáson túl is zavaró. Ernő a sótartót keresi, a fiú asztalán van. A fiú hátrébb teszi.

Esznek. Az idő kicsit mégis kisimul.

Az öreg újságot lapozgat, a fiú lopva a kockát simogatja, a lány a sarkát húzgálja a padlón.

– Nahát, a nyárligeti focisták idegenben megverték őket! Megverték! Ki gondolta volna?! – mondja az öreg, és a földre köp örömében. Mutogatja a fotót. A fiú is örül, és odarakja Ernő elé a sót. Azért megjegyzi: – Én nem ezt érdemeltem!

Ernő tányérján elfogy a hús, Éváén még van pár csimbók. Félve nézi, de nem követelik tőle, hogy azt is fogyassza el. Most nem foglalkoznak velük. Ernő és Éva egymásra néznek. Lassan felállnak. Mint vékony jégen csúszva, megint az ajtóhoz közelítenek, ahol Ernő mégis hasznosnak vél egy búcsúszót. Az öreg felkapja fejét, mintha egy másik dimenzióból jönne vissza. Gondosan összehajtja a lapot és feláll. Nagy gondossággal ejti ki a szavakat, melyekben alig marad nyoma erős tájszólásának:

– Bűnt követtetek el a fiam ellen, én viszont bűnt követtem el ellenetek. Hazudtam ugyanis, mert nem vágtunk bárányt, nincs is semmiféle bárányunk, a pásztorok szúrtak le egy hibásat múlt vasárnap, és pálinkáért cserébe itt hagyták. Kvittek vagyunk hát testvérek – mondja. És kezet fog Ernővel. Évának előtte kinyitja az ajtót, de, ahogy a nő lép egyet, rögtön be is csapja. A fiú meg a lány hosszú késekkel kezükben felugranak.

– Hétkor jó lesz? – kérdi az öreg. – Ernő hebeg, hogy már megették a vacsorát, Éva hebeg, hogy mi lesz jó, és hogy sietniük kell.

– Nem értitek, hogy nekünk nincs bárányunk?! – mordul az öreg, hangjában cseppnyi sincs az előbbi szívélyességből.

– Meg akarnak lógni áldozat nélkül, állítom, meg akarnak! – sipít a lány. Az öreg pedig olyan hangot üt meg, úgy gesztikulál, mintha nem csak megfenyíteni, meggyőzni is akarna.

– Mondtam, hogy nincs bárányunk! Ugye mondtam nekik testvéreim? És mégis itt hagynának minket.  Mielőtt leszáll az éj, el kell végeznünk az áldozatot. (Ernő és Éva felé fordulva) Ezt ti is megérhetitek. Lemondunk rólatok, csak mert méltóztattatok velünk elkölteni egy vacsorát? Csak nem képzelitek?

Ernő felkapja a tompa, éttermi kést, amivel a sültet ette, és az öregnek vetődik. De valaki belé kapaszkodik, tompa, kíméletlenül kemény tárgy csapódik a halántékának. Elsötétül előtte a világ.

Mikor Éva magához tér, és felfedezi, hogy azért fordított minden, mert fejjel lefelé lóg, minden morzsányi erejét összeszedve próbálja fölvetni fejét, s ettől a hiábavaló küzdelemtől kicsordulnak könnyei. Föladja. A környezet nyugvópontra jut. És a közepén Ernő van. Ernő homloka. Rajta a forradás. Azt a sebet Éva okozta, mert azon az estén, Ernő célt tévesztett kését, Ernő felhívására, a férfi felé irányozva, ö is eldobta. Ernő homlokán megpattanva csapódott be a mosogatóba. Most egy ugyanolyan kés, hosszú madzagon, egy rozsdás kampóra akasztva lóg. Mellette lóg Ernő. Ő is fejjel lefelé. Zsákot dobtak mindkettőjükre. A zsák most alattuk. Az öreg élesíti a bárdokat, a fiúnak magyarázza a pontos célzás menetét: szemtorna, levegővétel-visszatartás, irányított vállmozdulat, utána viszont szabadon engedett lendület. De Évát ettől jobban borzasztja az a kis apró seb. Ernő homlokán. A világ végére elmenne, csakhogy eltűntethesse, hogy visszaforgathassa az idő kerekét, addig a konyhai dobálózásig, vagy még korábbra, az első revansig. Nem, nem is addig, inkább addig a találkozásig, a Túr mellett, amikor a haja olyan fehéres szőkén lebbent, hogy nem lehetett megkülönböztetni, mi benne a hajszál, és mi az ökörnyál – emlékezik most (fejjel lefelé csüngve) Ernő is, Éva lehulló hajfürtjeit látva. Akkor azt gondolta, az illatosan gyöngyöző fűzágakhoz hasonlóan, Éva is valami parfümöt bocsát ki magából, azért ragadnak hajához a pihék, bogarak, szirmok. Megérintette a lány kellemesen hűvös, száraz haját.  Ki akart húzni egy pókfonalat belőle, de az csak nyúlt-nyúlt. És mikor egyszer sokáig feküdtek Évával a réten, majd a lány felállt, és elindult a töltés felé, valóságos uszony, egyre táguló pókfonálfátyol-uszony követte. Megbűvölten nézi Ernő, akkor, és most, és kicsordulnak könnyei…

Soltész István fotója